Margaret Atwood: Guvat és Gazella (részlet)

Posted on 2013. január 26. szombat Szerző:

0


Atwood_Guvat-és-gazella-borítóGörmeny

Valóban figyeli valaki: egy fiatal görmeny. Fénylő szemével egy bokor alól bámulja Hóembert.
– Gyere csak ide – hívja hízelgő hangon. De az behátrál a bokor alá. Ha igazán nekidurálná magát, valószínűleg meg tudna szelídíteni egy görmenyt. És akkor lenne kihez beszélnie. Gazella szokta mondani, jó az, ha van kihez beszélni. – Egyszer ki kéne próbálnod, Jimmy – mondta, és megpuszilta a fülét.
– De hiszen veled beszélgetek – ellenkezett Jimmy.
Újabb puszi. – Tényleg?

Amikor Jimmy tízéves volt, kapott az apjától egy kis görmenyt.
Hogyan is nézett ki az apja? Hóember nem tudja pontosan maga elé idézni. Az anyja színesben, tisztán van előtte, mint egy polaroid fénykép, még a fényes fehér keret is ott van körülötte. De az apját csak részletekben tudja felidézni: ahogy ül a konyhaablak előtt, nyeléskor fel-alá jár az ádámcsutkája, fülét hátulról megvilágítja az ablakon átszűrődő fény, bal keze az asztalon nyugszik, az ingujja csuklóig elfedi. Az apja kollázsszerűen van előtte. Lehetséges, hogy Jimmy sohasem tudott annyira eltávolodni tőle, hogy egyben lássa az összes részletet.
A görmenyt születésnapjára kaphatta. A születésnapjait elfojtotta magában: miután Dolores, a velük élő Fülöp-szigeteki dada elment, azok már nem voltak jelentős ünnepek. Dolores mindig tudta, mikor van a születésnapja; vagy sütött tortát, vagy vett: mindenesetre igazi torta volt a születésnapján, cukormázzal, gyertyákkal. De igaz ez egyáltalán? Kapaszkodik a gondolatba, hogy ezek a torták igaziak voltak; lehunyja a szemét, felidézi őket, lebegnek egy sorban, égnek rajtuk a gyertyák, édes, vigasztaló vaníliaillatot árasztanak, mint maga Dolores.
Anyja viszont soha nem emlékezett pontosan, Jimmy hány éves, vagy arra, hogy melyik napon született. Jimmynek reggelinél mindig emlékeztetnie kellett rá; akkor magához tért a kábult révületből, és vásárolt neki valami szörnyűséges ajándékot – kisgyereknek való kengurus vagy macis pizsamát, olyan cd-t, amit negyven alatt senki nem hallgat, bálnamintás fehérneműt –, selyempapírba csomagolta, és egyre hátborzongatóbb mosolya kíséretében az étkezőasztalra dobta: úgy nézett ki, mintha valaki azt kiáltaná neki: „Mosolyogj!”, és közben villával fenékbe böki.

Margaret Atwood

Margaret Atwood

Ezután következett az apja műsora: előállt valami kínos kifogással, hogy ez a nagyon fontos és rendkívüli nap hogyan mehetett ki a fejéből, megkérdezte Jimmyt, minden rendben van-e, aztán küldött neki egy elektronikus üdvözlőlapot – a SzerVezet szabvány lapját, amin öt szárnyas gömböc kongázott, a felirat pedig azt mondta: Boldog születésnapot, Jimmy, váljon valóra minden álmod! Aztán másnap adott neki valami ajándékot, ami nem is igazi ajándék volt, hanem valami szerszám, vagy intelligenciafejlesztő játék, vagy valamiféle rejtett elvárás, aminek meg kellene felelnie. De mi az, aminek meg kellene felelnie? Soha nem volt semmiféle konkrét elvárás; vagy ha volt is, olyan ködös és hatalmas, hogy senki sem értette, Jimmy meg különösen nem. Bármit vitt is végbe, az vagy nem volt jó, vagy nem volt elég. A SzerVezet matematikai, kémiai, alkalmazott biológiai zsenijeinek mércéjével mérve biztosan lassú észjárásúnak tűnt: talán ez volt az oka, hogy az apja már nem is mondta neki, hogy jobb is lehetne, ha igyekezne, és inkább titkoltan csalódott dicséreteket mondott neki, mintha csak Jimmy agykárosodott lenne.
Így aztán Hóember mindent elfelejtett Jimmy tizedik születésnapjával kapcsolatban, kivéve a görmenyt, amit az apja egy ketrecben hozott haza. Nagyon pici volt, a legkisebb az alomban. Nagyszülei az első génmanipulációval létrehozott görmenyek voltak. A testvéreit azonnal szétkapkodták. Jimmy apja úgy tett, mintha ezért a kis görmenyért minden tekintélyét és kapcsolatát latba kellett volna vetnie, de ez a nagyon-nagyon speciális nap – ami persze megint, mint mindig, az előző volt – minden erőfeszítést megért.
A görmenyekkel csak hobbiként kezdett el foglalkozni a SzerVezet egyik sztárgenetikusa. Akkortájt sokat szórakoztak ilyesmikkel: a teremts-egy-állatot nagyon nagy mulatság volt, akik csinálták, azt mondták, hogy Istennek érzik magukat. Persze egy csomó kísérlet eredményét megsemmisítették, mert túl veszélyes volt – mi szükség a kaméleon kapaszkodófarkával rendelkező aga varangyra, ami be tud mászni a fürdőszobaablakon, és megvakíthatja, aki éppen mossa a fogát? Aztán ott volt a kigykány, a kígyó és patkány sajnálatos keveréke: attól is meg kellett szabadulni. De a görmenyek házikedvencekké váltak a SzerVezetnél. Nem kívülről – azaz nem a Kampuszon kívüli világból – érkeztek, így nem hurcoltak be idegen mikrobákat, úgyhogy nem jelentettek veszélyt a gömböcökre. És ráadásul még aranyosak is voltak.
A kis görmeny hagyta, hogy Jimmy felemelje. Fekete-fehér volt – pofáján fekete maszk, hátán fehér csík, bolyhos farkán fekete és fehér gyűrűk. Megnyalogatta Jimmy ujjait, Jimmy pedig azonnal megszerette.
– Nem büdös, nem olyan, mint a bűzös görény – mondta Jimmy apja. – Tiszta állat, jó természetű. Békés. A menyétek nem jók házikedvencnek, mert felnőtt korukban sok gond van velük: folyton rágcsálnak és túrnak, szétszedik a házat. A görmenyről azt mondják, sokkal nyugodtabb. Majd meglátjuk, ez a csöppség hogyan viseli magát. Ugye, Jimmy?
Jimmy apja az utóbbi időben bocsánatkérő hangnemet használt Jimmyvel szemben, mintha valamiért igazságtalanul büntette volna, most meg sajnálná. Kicsit sokszor mondta az Ugye, Jimmy?-t. Jimmy nem örült ennek – nem tetszett neki, hogy állandóan jóváhagyást vártak tőle. Apjának voltak más szokásai is, amelyek nélkül jól meglett volna – amikor hirtelen gyomron vágta, összekócolta a haját, ahogyan enyhén elmélyített hangon mondta: fiam. A szívélyes beszédmód egyre kellemetlenebbé vált, mintha apja az Apa szerepére felvételizne, de nem nagyon reménykedik benne, hogy megkapja. Jimmy eleget színlelt már ahhoz, hogy legtöbbször ki tudta szúrni mások színlelését. Csak simogatta a kis görmenyt, és nem válaszolt.
– Ki fogja a görmenyt etetni és az almos dobozt üríteni? – kérdezte Jimmy anyja. – Mert én nem, az biztos. – Nem dühösen mondta, hanem szenvtelen, tárgyilagos hangon, mint akit nem is érint ez az egész, mintha csak kívülálló volna; mintha Jimmyhez és a róla való gondoskodáshoz, Jimmy alkalmatlan apjához, a kettejük közti súrlódásokhoz és egyáltalán, az egyre növekvő családi feszültséghez neki semmi köze sem lenne. Újabban úgy tűnt, már fel sem dühödik: nem rontott ki papucsban a házból. Lelassult és megfontolt lett.
– Jimmy nem is kérte. ő maga fogja megcsinálni. Ugye, Jimmy? – kérdezte az apja.
– Mi lesz a neve? – kérdezte az anyja. Nem igazán érdekelte, csak piszkálni akarta Jimmyt. Nem szerette, ha Jimmy megkedvelt valamit, amit az apjától kapott. – Gondolom, Bandita.
Jimmynek pontosan ez a név járt a fejében, a fekete maszk miatt. – Nem, mondta. Az túl unalmas lenne. Gyilkos lesz a neve.
– Jó választás, fiam – mondta az apja.
– Hmm. Ha Gyilkos a padlóra pisil, ne felejtsd el, hogy neked kell feltakarítani – mondta az anyja.
Jimmy a szobájába vitte Gyilkost, az pedig befészkelte magát a párnába. Volt egy kis szaga, fura, de nem kellemetlen: a kikészített bőrre és férfi-pipereszappanra emlékeztetett. Alvás közben Jimmy Gyilkos köré fonta a karját, orruk pedig szinte összeért.

Egy-két hónappal az után, hogy Jimmy megkapta a görmenyt, apja munkahelyet változtatott. A BájBőr csábította át a régi munkahelyéről, alvezéri beosztásba – vice szintre, ahogyan Jimmy anyja nevezte. Ramonát, a labortechnikusát is hozta magával; ő is része volt az egyezségnek, mert Ramona felbecsülhetetlen érték, mondta Jimmy apja, ő a jobbkeze. Jimmy nem nagyon bánta, hogy ezután is látja Ramonát az ebédeknél – legalább volt ott egy ismerős arc –, habár ő már egyre kevesebbszer ebédelt az apjával.
A BájBőr a Mint-A-Makk leányvállalata volt, így aztán a Mint-A-Makk Kampuszra költöztek. Ezúttal boltíves oszlopcsarnokos, mázas csempével borított, olasz reneszánsz stílusú házban laktak. A beltéri úszómedence is nagyobb volt. Az anyja csak úgy emlegette, hogy „ez az istálló”. Panaszkodott a Mint-A-Makk kapuinál levő nagyon szigorú biztonsági ellenőrzésekre – az őrök udvariatlanabbak voltak, mindenkire gyanakodtak, szerették megmotozni az embereket, különösen a nőket. Jimmy anyja szerint ez izgatta fel őket.
Jimmy apja azt mondta, elefántot csinál a bolhából. Egyébként, mondta, néhány héttel a költözésük előtt volt egy incidens – egy fanatikus nő hajlakkos palackban próbált becsempészni valami ártalmas bioformát: virulens, génmódosított Ebola vagy Marburg vírust, ami gyors elvérzést okoz. A nő lefújt vele egy őrt, aki – az utasítás ellenére – a hőség miatt ostoba módon nem viselt maszkot. A nőt azonnal lelőtték sugárpisztollyal és neutralizálták egy hipóval teli tartályban, a szerencsétlen őrt pedig elcipelték a VészBioforma részlegre, ahol elkülönítőbe tették, és ott aztán csak egy ragacsos pocsolya maradt belőle. Nagy baj nem történt, de természetes, hogy az őrök idegesek.
Jimmy anyja szerint ez nem változtatott a tényen, hogy rabnak érzi magát. Jimmy apja azt felelte, hogy nem fogja fel a helyzetet: hát nem akar biztonságban lenni, nem akarja a fiát biztonságban tudni?
– Szóval ez az én érdekem? – kérdezte az anyja, miközben lassú mozdulatokkal egyforma kockákra aprította a pirítósát.
– A mi érdekünk. A miénk.
– Nekem más a véleményem.
– Nem vagyok meglepve – mondta Jimmy apja.
Jimmy anyja meg volt győződve róla, hogy a telefonjukat lehallgatják, e-mailjeiket elolvassák, a robusztus, szűkszavú takarítók pedig, akik hetente kétszer jönnek – mindig párban –, kémek. Jimmy apja azt mondta, hogy kezd paranoiás lenni, és egyébként sincs rejtegetnivalójuk, úgyhogy minek ezen idegeskedni?
A Mint-A-Makk Kampusza nemcsak újabb volt, mint a SzerVezeté, de nagyobb is. Két bevásárlóközpont volt rajta, jobb kórház, három táncklub, és még golfpálya is. Jimmy a Mint-A-Makk iskolájába járt, ahol először nem ismert senkit. De kezdeti magányossága ellenére végül is az iskola nem volt olyan rossz, sőt kifejezetten jól érezte magát, mert újra előadhatta régi műsorait és vicceit: a SzerVezetnél a gyerekek már unták a repertoárját. A csimpánzszámot már levette a repertoárról: most a hányás és a fulladásos halál imitálása volt műsoron – mindkettő közkedvelt –, és volt egy másik száma is: meztelen lányt rajzolt a hasára úgy, hogy a lány ágyéka pont ott volt, ahol az ő köldöke, aztán ahogyan a hasát mozgatta, úgy vonaglott a lány.
Többé nem járt haza ebédelni. Az etanollal és napenergiával üzemelő iskolabusz reggel felvette, este hazahozta. Az iskola világos, derűs menzáján változatos étrendet biztosítottak: etnikaiakat – mint például pirogot, falafelt –, volt kóserválaszték, a vegetáriánusoknak pedig szójából készült fogások. Jimmy szinte megrészegült a boldogságtól, hogy egyik szülője sem volt jelen az ebédnél. Még fel is szedett néhány kilót, és már nem ő volt a legvéznább az osztályban. Ha ebéd után még maradt idő, és nem volt más program, átment a könyvtárba régi oktató cédéket nézni. Alex, a papagáj volt a kedvence Az állati viselkedéstani tanulmányok klasszikusai sorozatból. Szerette azt a részt, ahol Alex feltalált egy új szót – a mandulát parafadiónak hívta –, de a kedvence az volt, amikor Alexnek elege lett a kék háromszög, sárga négyzet gyakorlatsorból, és bejelentette, hogy Most pedig elmegyek. Nem, Alex, gyere vissza! Melyik a kék háromszög? – nem, a kék háromszög? De Alex akkorra már kívül volt az ajtón. Csillagos ötös Alexnek.
Egyik nap Jimmynek megengedték, hogy Gyilkost (akiről időközben kiderült, hogy nőstény) elvigye az iskolába. Gyilkos óriási sikert aratott. – Ó, Jimmy, olyan szerencsés vagy – mondta neki Wakulla Price, az első lány, akibe Jimmy belezúgott. Wakulla rózsaszín körmű barna kezével Gyilkos bundáját simogatta, és Jimmy beleborzongott, mintha csak Wakulla ujjai az ő testét simogatnák.

Fordította: Varga Zsuzsanna

Margaret Atwood: Guvat és Gazella
Európa Kiadó, 2012