Szülőföld, pátosz nélkül | Cséka György, Gazda Albert: Kárpátalja

Posted on 2013. január 16. szerda Szerző:

0


Magyar honfoglalási emlékmű, Vereckei-hágó

Magyar honfoglalási emlékmű, Vereckei-hágó

Írta: Kibédi Varga Sándor

Jó volt-e kárpátaljainak, kárpátaljai magyarnak lenni bármikor? – ez a kötet legfontosabb kérdése, amit Gazda Albert már az előszóban megfogalmaz. A szerző néha csak sugallt, máskor pedig határozott válasza az, hogy nem. Nem! A képmutatás kerülése nyilván dicsé­retes, még ha nem is mindig rokonszenves.

Gazda Albert a Szovjetunióban, Ukrajnában született, az egyetemet is ott végezte. 1991 óta él Magyarországon. Újságíró, jelenleg az Origo portál főszerkesztője. A könyvkiadó kérésére vállalta el, hogy bemutatja szülőföldjét, Kárpátalját. Ám nem akart történelmi esszét vagy útikönyvet, szociográfiát, nagyriportot írni. Amit vállalni tudott, az egy egyszerű vallomás a szülőföldről. Szerzőtársa, a szintén kárpátaljai Cséka György költő, esztéta 1994 óta él Budapesten, ő a fotókat készítette.

Az (újság)író gyerekkorában azt hihette, Técső nevét minden magyar ismeri, hiszen a Magyar Rádióban gyakran elhangzott, hogy a Tisza vízállása Rahónál, Técsőnél, Husztnál épp mekkora. Később rájöhetett, a vízállás körülbelül annyi embert érdekel az anya­országban, mint a határon túli magyarság sorsa. (Egy ideje változott a helyzet, de már két­lem, hogy a megkülönböztette figyelem bárkinek is javára válik.) A település határában volt egy hatalmas betonfal, amely a szovjet–román határt jelentette. Egy része most is ott áll, hiszen a könyvben szereplő fotón láthatjuk.

Betonfal az ukrán–román határon, Técső

Betonfal az ukrán–román határon, Técső

Ezen a „vasfüggönyön” soha senki nem akart áttörni. Cseberből vederbe? A határőrség jelenléte nem generált csak negatív érzelmeket az ott élő gyerekekben. Mert az őröktől sok mindent lehetett szerezni, például kölyökkutyát. Gazdáék farkaskutyája is tőlük származott. Az is jó volt – bár ki tudja, mire –, hogy „a világ legnagyobb országában” élhettek. Persze a técsői magyar gyereket főleg Magyarországról ábrándoztak, de az említett ország nagyon messze volt, talán más földrészen, talán más bolygón.

ukrajna-ungvár-babacikli

Ungvár

A kisvárosban csak orosz tannyelvű óvoda működött, ezért G. A.-nak egy évig oda kellett járnia. Hogy miként érezte magát, arra következtetni lehet: délutánonként soha egy percet nem aludt, és a gyakran kínált ételekből egy falatot sem evett. Aztán alkalmazkodott, mert ez is tanulható. Iskolásként sokat kirándult, Kraszna, Ungvár, Lemberg, Odessza, Moszkva, Leningrád volt az osztály úti célja. Később az ungvári egyetem magyar szakára járt. Ennél többet, lényegesebbet sajnos nem tudunk meg sem az általános iskoláról, sem gimnáziumról, sem az osztálytársairól, barátairól, tanárairól, szüleiről, rokonairól, szomszédjairól. Mivel a környezet ábrázolására, a történések, jelenségek érzelmi megközelítésére G. A. ritkán ragadtatja magát, mégiscsak útikönyv-féle született – szerencsére, tartalmas, színvonalas bedekker.

Minden benne van, amit Kárpátaljáról tudni kell – nagy általánosságban. Az például, hogy a közigazgatási terület trianoni békeszerződéssel jött létre, hogy az összlakosság lélekszáma egymillió-kétszázezer körül lehet, hogy ebből körülbelül 150 ezer magyar. Tehát a kárpátaljai a legkisebb a határon túli magyar közösségek között.

Munkács, piac

Munkács, piac

G. A. bemutatja – szinte expresszionista festőként, néhány merész vonallal – a városokat. Técső, a szülőváros, termé­szetesen az első. Sokat járt moziba – és felsorolja a film­címeket –, de egy kívülálló számára ennél valamivel fontosabb a Kossuth-szobor, amelyet gyak­ran ledöntenek, aztán vala­hogy mindig felállítanak. Figyelmet érdemel a világháborús szovjet katonák meg az afga­nisztáni harcokban elhunytak emlék­műve. A Turul-szobor alatti márványtáblákon ne­vek sorakoznak: ők az első világháborús áldozatok és a második világháború utáni elhurcoltak, akik sosem tértek haza. Bereg­szász az egyetlen város, ahol a lakosságnak fele még magyar. Természetesen itt működik az alapítványi magyar főiskola és a beregszászi magyar színház. Ám a város „szürke, fáradt, rendezetlen”. Nagyszőlős és Huszt dettó. Husztnál viszont nincs szomorúbb, nyomasztóbb település, állítja a szerző. Munkács egy jó hely. Ennek az állításnak sajnos ellentmond a mellékelt fotó, amely a munkácsi várban készült, és az üvegdobozba zárt vár-makettet, a tartóállványt meg a környezetet mutatja. Aki látja, annak – egy időre – elmegy a kedve a vártól, a várostól, talán még Kárpátaljától is. A könyv címlapján szintén munkácsi fotó kuriózum van: a mini vidámpark törpe körhintáinak előterében óriás, rikító színűre pingált, öntelt műanyag kakas nézi le a környéket. Ötször magasabb, hússzor szélesebb, mint a közelében tartózkodó ember. Persze a kakas mérete a fényképezőgép speciális objektívének (is) tulajdonítható. A képnek, ha akarjuk, ha nem, üzenete van. Megfejtésére a következő szavakat használhatjuk: szegényes, siralmas, bántó, szánalmas, nevetséges.

Ungvár, a megyeszékhely, a kárpátaljai magyaroknak a (jól ismert) világ közepe. A belváros épületei az Osztrák–Magyar Monarchia építészeti stílusjegyeit hordozzák. Hogy most milyen ott az élet, arról két állítás konkurál, az első: lényegében minden tök olyan, amilyen a kommunista Szovjetunióban volt, a második: a kapitalista Ukrajnában már semmi nem olyan, mint régen volt. Különben majdnem minden kapható és elérhető, ami az átlagembernek kell. Van jó étterem, van eredményes focicsapat, van csillogó pláza. A hipermarketekben az italsor fantasztikus, százhúszféle vodka kapható.

*

Amikor Ukrajna önálló lett, sokan hitték, minden jóra fordul. A jólét-mutató majd úgy mozog, mint a startoló TU-104-es sugárhajtású repülő. Ez tuti, hiszen Ukrajna volt a birodalom éléskamrája. A Kárpátokról sem kell elfeledkezni, a hegyek miatt egyenesen Kelet Svájca válhat belőle. Csakhogy a dolgok másként alakultak, a gyors fejlődés helyett beütött a „totális krach”, a leépülés. Az új pénz elértéktelenedett, a megtakarítások elvesztek, sok gyár bezárt, és – mert élni kellett – felvirágzott a csempészet. A mélyrepülés 1996-ig tartott, azóta tényleg van némi remény.

A rendszerváltás után a kárpátaljai magyar falvak visszakaphatták eredeti nevüket, így most cirill betűkkel is ki van írva, például, hogy Beregújfalu. A rovásírásos helységnévtáblák sem ritkák. (Úgy látszik, ez a nemzeti, nemzetiségi tudatot erősíti.) Ma egyetlen iskolában sem mondhatják azt, amit a könyv szerzője hallott gyerekkorában: „Jurij Gagarin járt fent az űrben, és látta, hogy nincs Isten.” Megtarthatják a karácsonyt, a húsvétot, és a templomok tele vannak. Arra sem kényszeríthetik a gyerekeket, hogy oroszul tanulják a tantárgyak zömét, így magyar gimnáziumot és magyar egyetemet végezhetnek Kárpátalján vagy Magyarországon.

Sipot-vízesés

Sipot-vízesés

A beregi és a tiszaháti emberek – pihenésként – leginkább az RTL Klubot és a TV2-t nézik. Ott dolgoznak, ahol lehet. Ha muszáj, egy időre elhagyják falujukat, városukat. Ez mindig így volt, az ötvenes, hatvanas években főleg Szibériába mentek dolgozni, most az anyaország is választható. A kétkezi munkások később hazatérnek, viszont a fiatalok, ha nem Kárpátalján tanulnak, lassan elfelejtik a régi hazát.

Pedig szeretni lehet Kárpátalját, a szerző elsősorban a hegyeket és az ételeket dicséri. A 2061 méteres Hoverla – kétszer olyan magas, mint a Kékes – száz kilométerre található Técsőtől. Nincs annál jobb, írja G. A., mint felmenni a Vereckei-hágóra, vagy megnézni Fülöpfalvánál a Sipot-vízesést. Esetleg körbejárni a fenyőfákkal szegélyezett Szinevéri-tavat, egyensúlyozni a folyók felett húzódó függőhidakon, gombászni a varázslatos erdőben, betérni egy „kolibába”, és jóízűen falatozni. A vasárnapi töltött káposztára tizenegy sort szán, a saslik készítésének leírásakor sem fogja vissza magát.

*

Gazda Albertben nincs semmilyen elfogultság. Ez szokatlan, mert önmagáról és szűkebb pátriájáról ír. Persze jó, ha nem erőszakol ránk semmilyen véleményt, az olvasó majd eldönti, hogy mit gondoljon, higgyen, reméljen. Könnyen, röviden, tömören fogalmaz, és a beszélt nyelv fordulatait használja. „Múlik a rohadt idő.” „ A megszöksz nemigen játszott.” „Úgy megy fel, mint a higany.” „Klassz dolog.”

Cséka_Kárpátalja-borA fotókról már esett szó, mégis folytatnom kell, mert a kötet szerkesztője számomra rejtélyes szempontot érvényesített. Az utolsó fejezetében négy fura kép található. Az első címe Beregszász: közönséges autó hátsó felét látjuk, meg egy ház ablakában a pálmafás papírdíszt. A csapi vasútállomás pedig: fél vasúti kocsi, semmi más. Ungvár: két tucat-gépkocsi a jellegtelen ház előtt. Munkács: autóbusz, tetején gázpalackokkal. Nagyon nem illenek a jól megírt és szép kivitelű kötethez.

Viszont talán azt sugallják: ez a mai valóság, de próbálj mögé nézni.

Cséka György, Gazda Albert: Kárpátalja
Jószöveg Műhely Kiadó, 2012.

»Cséka György, Gazda Albert: Kárpátalja  – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«