A leláncolt elefánt | Jorge Bucay: Életmesék

Posted on 2013. január 5. szombat Szerző:

0


Bucay_Életmesék-borÍrta: Kleyer Éva

Tegye föl a kezét, aki nem szerette gyermekként az esti mesét! Na ugye. És azt vajon tudjuk-e, hogy gyerekkorunk meséi nem csak a gyermekagy elzsibbasztását célozzák, hanem szép lassan beszivárognak a tudatunk mélyére, ott pedig aztán megkezdik áldásos gyógyító tevékenységüket?

Ennek talán nem is vagyunk tudatában sem szülőként, pláne nem gyerekként, mégis, ha belegondolunk, hányszor és hányszor hallgattuk meg egymás után a kedvenc történetet, már kívülről fújtuk a fordulatokat, mégis olyan megnyugtató volt, hogy a sárkány huszadszor újramesélve is legyőzetik, a királylány megmenekül, a rossz elnyeri méltó büntetését.

Hogy a mesék, történetek iránti vonzalom nem szűnik meg felnőttkorban sem, arra milliónyi bizonyítékot sorolhatunk. Hiszen nem más, mint történetmesélés a magas irodalom, a krimi, a szerelmes regény, de őszintén szólva a bulvár-olvasó is az élet – számára elérhetetlen – meséiért vásárolja újságját. A kényelmesebbek pedig napi meseadagjukat a tévé előtt ülve veszik magukhoz, akár híradó, akár szappanopera-sorozat formájában.

Ezt az elemi emberi igényt ismerte fel Jorge Bucay, az argentin pszichoterapeuta, aki közismert meséket, történeteket, fabulákat gondolt újra, és egyfajta felnőtt gyógyírként csokorba fogta őket.

Főhőse hétköznapi lelki nyavalyákkal fordul a dokihoz, aki nem szokványos módon gyógyít. Egy kicsit fura alak. A megszokottól eltérően, nem analizál, hanem mesél! Meséi néhol kevéssé ismert népmesék a világ minden tájáról, történetek a Talmudból, a hindu mitológiából, zen és szúfi parabolák, közismert mesélők történetei, például Anthony de Melloé átdolgozva, de mindőjük valamilyen tanulságot mond ki, amellyel főhősünk könnyedén azonosulhat, de még mi magunk is. Elgondolkodtatók ezek a mesék, mély és örök igazságokat hordoznak, tanítanak és erős képeik mélyen beivódnak az ember lelkébe.

Jorge Bucay

Jorge Bucay

Az egyik kedvencem, amelyik sok szituációban eszembe jut: az Egy kancsó borért. A híres bortermelő ország királya elhatározza, hogy eltörli az adókat. Alattvalóit csak arra kéri, hogy mindenki hozzon az évi terméséből egy kancsónyi bort a palotába, és öntse a nagy közös hordóba. Ebből a tizenötezer liter kitűnő borból azután fedezik az állam összes kiadását. Így is történik, mindenki odajárult a hordóhoz, és beleöntötte a maga kancsónyi borát. Tele lett a hordó, a király büszke volt és boldog. Megmerítette poharát, hogy koccintson népe egészségére, de döbbenetére a folyadéknak nem volt se színe, se íze. Víz volt a hordóban.

»Rontás, alkímia? Semmi ilyesmi, uram – hangzott a magyarázat. –Alattvalóid emberek, felség, ez minden.«

»Mi lenne, ha bor helyett vizet tennék a kancsóba? Ugyan ki venné észre? Egy kancsó tizenötezer liter borban?« Örök emberi az attitűd: nem is vette volna észre senki, ha nem gondolta volna MINDENKI így!

S lám, ugyanígy gondolkodik, aki eldobja az utcán a csikket, aki nem fizeti be az adót, aki szennyezi a környezetét: ugyan, mit számít az, ha én ezt teszem/nem teszem, mindenki ezt csinálja/nem csinálja, úgysem veszik észre.

Vagy a másik: a zen történet az elengedésről. Két buddhista szerzetes vándorlása során egy síró hölgyet pillant meg, aki nem tud átkelni a megduzzadt folyón. Az idősebb szerzetes felnyalábolja a hölgyet, és átcipeli a túloldalra. Gyalogolnak tovább, este a fiatalabb kérdőre vonja az idősebbet: »Mester, szüzességi fogadalmunk köt bennünket, mi nem érinthetünk asszonyt, hogy tehetted?«

A válasz tömör és elgondolkodtató: »átvittem, igaz. De én már rég letettem, te miért hordozod tovább?« Vagyis: miért cipeljük sérelmeinket, haragunkat, bánatunkat? Ott és akkor helye van, de évekig magunkban hordozni felesleges és pusztító. El kell engedni.

S a kérdés: miért van a cirkuszi elefánt egy pici karóhoz kötve, és vajon miért nem rántja ki a lábát a karóval együtt? Mi tartja ott? A válasz egyszerű: egészen kicsi kora óta egy ilyen karóhoz kötve él. Akkoriban bizonyára megpróbálta kiszabadítani magát, de hiába erőlködött, hozzá képest erős volt a karó. Azután beletörődött.

Így élünk mi is száz meg száz karóhoz kötve, amelyek korlátozzák szabadságunkat. De sokszor ezek csak lelki béklyók, meg sem próbáljuk elszakítani őket, mert nem hisszük el, hogy képesek vagyunk rá. Következésképpen ezt a »nem tudom, és soha nem is fogom tudni« hozzáállást kell megváltoztatnunk. Az egyedüli módja, hogy megtudd, sikerül-e megtenned, ha megint megpróbálod – de most szívvel-lélekkel.

Bucay_Életmesék-INDJorge Bucay könyve: kincsesláda. Nemcsak lai­ku­sok­nak, nekünk, egyszerű pácienseknek, de a szerző célja szerint tapasztalt terapeuták, lelki tanácsadók is hasznosíthatják. Hiszen a pszichológiai munka lelke, hogy a megfelelő törté­netet a megfelelő helyzetben mesélik el, majd hatni hagyják.

A történetek Pávai Patak Mária fordításában rövidek, mulatságosak és elgondolkoztatóak. Nem kell egy­hu­zam­ban olvasni őket. Olyan ágy mellé való, elalvás előtti esti mesék. Éppen úgy, mint régen.

Jorge Bucay: Életmesék
Európa Könyvkiadó, 2012

»Jorge Bucay: Életmesék – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«