Anyák mennyországa | Natalie David-Weill: A zsidó anyák soha nem halnak meg

Posted on 2013. január 2. szerda Szerző:

1


DavidWeill_A-zsidó-anyák-borÍrta: Gáspár-Singer Anna

Woody Allen és Dan Greenburg nélkül valószínűleg sohasem tudta volna meg a világ, milyen is egy valódi, hamisítatlan jiddise máme mellett felnőni. Ennek pedig, Natalie David-Weill szemszögéből nézve, különösen akkor van jelentősége, ha történetesen fiúgyermekről van szó. Ők ugyanis gyámolításra szorulnak. Minden esetben. Ha pedig a gyermek még tehetséges is, többé nincs számára menekvés.

Jiddise máménak lenni sokkal több, mint szimpla életérzés: a gyermekéről való élethosszig tartó gondoskodás, életvezetés, szellemi és testi táplálás, morális és erkölcsi támogatás – ezek a jó zsidó anya legfőbb ismérvei. És persze az érzelmi zsarnokság, a gyermek érdekében, szeretetből.

Jiddise máme azonban bárkiből lehet. Dan Greenburg Mindenkiből lehet jiddise máme (How to be a jewish mother) című, ma már jobbára fellelhetetlen könyvsikere (használati utasítása?) óta azt is tudjuk, hogy „nem kell ehhez sem anyának, sem zsidónak lenni. Bármelyik katolikus pincérből (és pincérnőből), ateista norvég suszterból vagy metodista portugál váltóőrből lehet jiddise máme. Aki szorgalmasan gyakorol, elsajátíthatja ezt a művészetet, amely egy sor bonyolult és kifinomult mesterfogás együttese”.

„Ez egy jelző, tudja” – magyarázza Louise Cohen (Albert Cohen [svájci, francia nyelvű regényíró] anyja) a zsidó anyák mennyországában, David-Weill regényében. „A szerető, önfeláldozó, hősies, uralkodó, nagy követelményeket támasztó, az orrát mindenbe beleütő, a táplálkozást és a biztonságérzetet mindenek fölébe helyező, üldözési mániás, gyötrődő, nyomasztó, állandóan a gyermekei fölött aggodalmaskodó szülő szinonimája.”

Az iménti párhuzam nem véletlen: Ebben a könyvben Rebbeca, a harmincnyolc éves, kamasz fiát egyedül nevelő franciatanárnő egy napon autóbalesetet szenved és meghal. Közvetlenül ezután a paradicsomban találja magát, ahol híres zsidó anyákkal találkozik. Freud, Proust, Einstein, Roman Gary, Albert Cohen, és a Marx fivérek anyjának egyetlen témája van, zseniális és felülmúlhatatlan fiaik, akik nélkülük – ők így hiszik – sohasem váltak volna azzá, ahogyan a világ megismerte őket. Hiszen még most is, haláluk, sőt némely esetben még gyermekük halála után sem képesek tőlük elszakadni, s egymást (és önmagukat is) folyton-folyvást erről igyekeznek meggyőzni. A regény iróniája éppen ebben a képtelen helyzetben rejlik. Ezek az anyák a nők számára fenntartott Paradicsomban sem akarnak semmi mást, csak azt, amit életükben is mindig: uralkodni családjuk és gyermekeik jelene, valamint jövője felett. Szétmorzsolni kétséget és reménytelenséget, kiszolgáltatottságot és a külvilág közönyét, fáradhatatlanul, egyetlen cél érdekében. Végül pedig egymással abszurd versengésbe bocsátkozni arról, hogy kinek a fia híresebb (ki írt több regényt, ki vált népszerűbbé, ki kapott több elismerést, ki volt a legsokoldalúbb közülük). Még itt, a túlvilágon is, túl a kötelességeken, túl mindenen. Olykor még híres fiaikon is.

Maga az ötlet kétségtelenül Woody Allen Ödipusz, mi fáj? című filmje kapcsán született meg, melyben Sheldon, az egyébként neves ügyvédként dolgozó férfi anyja egy bűvészmutatvány során eltűnik, hogy aztán néhány nappal később megszállja a manhattani égboltot, ahonnan a nap minden percében kontrollálhatja fiát, egészen addig, ameddig az számára is megfelelő partnert nem talál. Sheldon szenved, pszichoanalitikusától kér segítséget, varázslattal próbálkozik, ám minden hiába. Az érzelmi zsarolás zavartalanul folytatódik. A jiddise máme akarata ellen nincs orvosság. És persze végül neki lesz igaza, hiszen csak ő tudja, hogy fiának mi a legjobb. Ezért nem lehet véletlen, hogy a leghíresebb zsidó mamákkal ellentétben éppen Woody Allen anyja, Nettie nem tűnik fel Natalie David-Weill regényében. Inkább csak beszélnek róla; mit mondhatna éppen ő ezeknek az egymással versengő nőknek, akinek a fia filmjében a zsidó anya tökéletes karikatúráját formálta meg? A találkozás helyett a főhős, Rebecca javaslatára a mámék Woody többi filmjét is megnézik: többek között a Zeliget, a Manhattant, a Kairó bíbor rózsáját, s a látottakból nem átallnak a maguk számára – természetesen a fiaik életművén átszűrt – tanulságot is levonni. Nem csupán ez a momentum az, amely semmi esetre sem tartozik a könyv erősségei közé.

Natalie David-Weill ugyanis arra vállalkozott, hogy olyan, korábban már filmre vitt ötlet köré építse fel regényét, melyben a világhírű írók, pszichoanalitikusok, fizikusok és művészek életét felelevenítő szövegrészletek végül egységes cselekménnyé formálódnak. Egyetlen, összefüggő történet helyett azonban több, jórészt az életrajzokból kiragadott – és a jiddise máme szerepköréhez szervesen illeszkedő – szerteágazó történetet kapunk. Igaz, ezeket egyfajta kapcsolódási pontként az író éppen Rebecca sorsán keresztül kísérelte meg élvezetessé tenni az olvasó számára. Az eredeti elgondolás szerint úgy, hogy közben lehetőség szerint magyarázza, értékelje a jelenséget, de azért mindebből ne tanmese, hanem (ön)ironikus olvasmány szülessen. Ahogyan Joseph Heller Gold a mennybe megy című művében is megvalósult. David-Weill A zsidó anyák… szerkezetében is ezt igyekszik szem előtt tartani: a jiddise máme érzelmi hadműveletei által megmutatni, milyen borzasztó egy ilyen anya zsarnoksága alatt élni.

Natalie David-Weill

Natalie David-Weill

Ez azonban ellentmondásosan sikerült. Sokszor úgy tetszik, nem is regényt, inkább életrajzi kivonatot olvasunk. A jiddise mámék közös filmnéző jelenetei, illetve az anyákat a végső tanulságra rávezetni kívánó főhős alakja ráadásul nem annyira ironikus, mint inkább modoros. Ezzel (szándéka ellenére) az olvasót csak eltávolítja a történettől. Mindez ugyanakkor a műfajnak sem kedvez, hiszen a regény – a már elmondottakból kiindulva – sem a nyelvi megformálás, sem pedig a cselekménykezelés tekintetében nem nevezhető egységesnek. A szöveg egyszer könnyed és érdektelen, máskor viszont indokolatlanul komolykodó és mindent megmagyarázó: kicsúszik a kezeink közül. Egyedül a végső mondanivaló, vagy ha jobban tetszik, tanulság az, ami megfogható. Eszerint a zsidó anya, a jiddise máme mítosza örök és megingathatatlan, ahogyan az is, hogy gyermekeik, főként fiaik, vélhetően nélkülük is képesek a teljes és sikeres életre.

Ezt viszont már egyébként is tudtuk. És ehhez még csak híresnek sem kell lenni.

Natalie David-Weill: A zsidó anyák soha nem halnak meg
Fordító: Karetka Zsófia
Noran Libro Kiadó, 2012

»Natalie David-Weill: A zsidó anyák soha nem halnak meg – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«