Önsorsrontók, avagy mi van Maigret-n túl? | Georges Simenon: Az özvegy

Posted on 2012. november 23. péntek Szerző:

0


Írta: Gáspár-Singer Anna

Georges Simenon életművének részeként sorra jelennek meg az ún. kemény regények (roman dur). Ez némileg megtöri – vagy inkább kiegészíti – a népszerű Maigret-sorozatot. Maigret nyomozó alakja jól illeszkedik a klasszikus (és a múlt század 30-as éveitől igen kedvelt) detektívregények sorába, számos esetben a filmvásznon is megelevenedett, tovább erősítve az adaptációk alapjául szolgáló regények népszerűségét.

Simenon azonban – aki mellesleg a huszadik század egyik legtermékenyebb írója volt – még életében remélte, hogy művei túlmutatnak a detektívregényeken, és a korabeli irodalmi életben is elismerik munkásságát a már említett „kemény regények” vagy „pszichológiai regények” kapcsán. Ezek közé tartozik többek között A hó piszkos volt (1948), A fiú (1957), és az 1942-ben keletkezett Az özvegy is.

Az 1934-ben játszódó regény cselekménye néhány mondatban összefoglalható: Couderc-né, a középkorú özvegyasszony egy kis faluhoz közeli tanyán él apósával, ahová tizennégy éves gyereklányként került cselédnek. Pár év múlva hozzáment a család fiához, majd megözvegyülve átvette a ház irányítását, s ebből a pozíciójából mind ezidáig még sógornőinek sem sikerült őt eltávolítaniuk. Egy nap a tanyára érkezik egy fiatal férfi. Frissen szabadult a börtönből, ahol öt évet ült gyilkosságért, s érkezése pillanatától kezdve kisegítőként alkalmazza Couderc-né. Ellentmondásokat sem nélkülöző kapcsolat alakul ki kettejük között, s a történet tragikus eseménnyel ér véget.

Az említett mű a klasszikus detektívregény megszokott cselekménykezeléséhez képest inverz módon működik: a múltban történt bűnügy már adott, a jövőben elkövetendővel kapcsolatban pedig mindvégig azt érezzük, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet. A lehetséges elkövető személyét nem fedi homály, a felderítés ily módon feleslegessé válik. Simenon tudatosan vezeti végig az olvasót a folyamaton, melyben a francia tanyavilágba csöppent, korábban a felső tízezer világában forgolódó, fiatal, börtönviselt férfi végül ismét eljut az emberölésig. A kérdés csupán a hogyan és a miért.

A valóság és az emlékképek, a vágyak és lázálmok egybejátszása, valamint az emberi kapcsolatok feltárása a pszichodráma eszközeivel – a regény legértékesebb részei. A történet maga tulajdonképpen önmagába kapcsolódó láncolatot alkot, melyben a kissé egyenetlenül megformált figurák mégis közösen hozzák létre azt az egységes közeget, amelyben Simenon visszafogott és szikár elbeszélői stílust alkalmazva, feszültségekkel, rémálmokkal és a hétköznapok kíméletlen abszurditásával operál. Ehhez képest a kezdettől fogva jelenlévő gyilkosság – mint lehetőség – realizálódása másodlagos szerephez jut. Nem ezen van ugyanis a hangsúly. Sokkal inkább annak a miliőnek a bemutatásán, melyben a traumatizáló múlt és a szikár jelen megszakítatlan körforgása éppen az alakok érintésvonala mentén determinálja egyszersmind a jövőt is. A múltban elkövetett bűn folyamatosan kísért, a kora kamaszkorban szerzett sérülésekre pedig nem létezik gyógyír: Tati, az özvegy tizennégy évesen kerül cselédnek a Couderc-házhoz, ahol három év múlva teherbe ejti az akkor még kamasz Couderc fiú. Jean gyermek még, amikor otthonukban rajtakapja apját egy idegen nővel, Tati fia kamasz, amikor bűntettet követ el, Félicie tizenhat, amikor már anyaként tűnik fel, és így tovább. Hosszú a sor. Kicsit túlontúl is az, a több alakon végigívelő párhuzam ezáltal valamelyest veszít a súlyából, s további magyarázatot tesz szükségessé. Az özvegy Couderc-né és Jean között létrejövő, már-már abnormális viszony – melyben fokozatosan állandósulnak a tébolyító emlékek –, némiképp feloldja az előbbi hiányt.

A börtön után Jean, a számára kezdetben idillinek tűnő környezetben olyan rendhagyó szabályrendszerrel találja szemben magát, mely kis idő múlva pontosan azt hozza ki belőle újra, amelytől a leginkább szabadulna. És éppen ezáltal ejti foglyul az ittlét, kilépni csak az újabb emberölés révén képes. „Minden ragacsos volt”, „ha az ember nem csinált semmit, úgy is bekoszolódott”.

Georges Simenon

Georges Simenon

Jean a tragédia bekövetkezése előtt ugyanúgy szemlél mindent, mint amikor ideérkezett. Mintha színházban volna, kívülállóként végzi a rá háruló feladatokat, a körülötte lévő emberek és tárgyak díszletek csupán. Többé nem vonzza ide semmi, a vágyképek folytonossága („itt élhetnénk a házban mindannyian”) hirtelen megszakad, s a súlyosan rátelepedő delíriumból a tragédia utáni reggelen a csendőrök rugdosására ébred. Félicie új ruhájának – a könyv borítóján is visszaköszönő – friss zöld színe a vihar előtti horizontot megidézve oldódik fel a végtelen krumpliföldek barnájában. Megérkezni késő, távozni lehetetlen. A jövő halott, a lét körforgása azonban megállíthatatlan: a csirkekeltető működik, Tati vágya teljesült. Simenon ezzel a regényével a megformálás egyenetlenségei ellenére túllépett a bűnügyi regény határain.

* * *

Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül a fordításból eredő hibákat és hiányosságokat sem. Az eredendően könnyen olvasható, átlátható szöveg az általános grammatikai, stilisztikai, szó- és mondattani szabályok többszörös megszegése következtében nehézkessé, az olvasó számára kevéssé élvezhetővé válik. A kiadónak is az lenne az érdeke, hogy az olvasó valóban csak a regény szövetére figyeljen, s ne ─ példának okáért ─ a magyar nyelvtől idegen szófordulatokra. Hogy az olvasás élmény maradhasson.

Georges Simenon: Az özvegy
Agave Könyvek, 2012

Az írás a www.kutszelistilus.hu oldalon megjelent recenzió szerkesztett változata.

»Georges Simenon: Az özvegy – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«