Rubin Szilárd: Aprószentek (részlet)

Posted on 2012. november 18. vasárnap Szerző:

0


Este hazautaztam, s másnap Budán, a Szép Ilona meg a Budagyöngye közötti buszmeg­állónál képzeletben ott láttam a közeli Volk­mann utcából jött Szabó Lőrincet, akivel éle­tében, főleg ötvenhat előtt néha együtt vártuk a városba tartó kocsit. Mostanában, ha Török­szentmiklóson jártam, magamban mindig el­újságoltam neki, amit megtudtam, ezúttal Ko­vácsné beszámolóját, s vele a meghökkentő em­léket a rabló kislányra rávetített, marhavagon felé igyekvő, vissza se tartható öregasszonnyal.

A költő elképedt.

„Nem jöttél rá, hogy nem hasonlatról, hanem modellről van szó? Hogy az egész ügy ilyen tü­körképekből álló útvesztő lehet?” – Zilált söré­nyű, hatalmas ménfeje előredőlt, s kíváncsian a szemembe nézve, beismerésre bátorítóan meg­kérdezte: „Tehetségtelen vagy?”

Életemben ő volt az egyetlen zseni, aki az önsorsrontásig nyílt volt.

Vagy mégsem? Németh László is rászánta magát erre, igaz. De nem az utcán. Nem egy alig ismert, ki-tudja-mi-lakik-benne tollforga­tó üdvösségéért kockáztatott. Ha úgy-ahogy magyarrá nevelődtem, javarészt Németh Lász­lónak köszönhetem. De abban a tekintetben, amelyről itt szó van, Szabó Lőrinc fejedelmibb volt.

Én meg, miközben képzelt párbeszéddé köl­töttem át a valóságot, szorongtam, mint aki évek óta egy kijátszhatatlan leleménnyel meg­szerkesztett labirintusban bolyong.

Félelmemet kizárólag az ilyen, csupasz té­nyeket közlő mondat csillapította:

„Augusztus 11-én Mezőtúron reggel hétkor Dobos Marika 13 esztendős kislányt szülei ki­kísérték a Fő téri MÁVAUT-állomásra.”

A tudat, hogy amit leírtam, hiánytalanul fe­di az igazságot – a gyerek apján, anyján, nénjén és húgán kívül három egykori útitársával is be­széltem –, enyhítette a feszültséget.

De Pilinszkyt rövid, alig húsz soros tollpró­bám rádöbbentette, hogy növekvő szorongá­som kényszerbeteggé tett.

„Ez lehetetlen! Így száz év alatt sem tudod megírni, amit akarsz. Az igazság valóban sza­baddá tesz, de a bűntől, és nem az ÁVH-tól! Se a börtöntől nem tudna megmenteni, se a krea­tivitás keresztjét nem fogja levenni rólad.”

Derengett, hogy a Nárcisz vagy a Muskátli presszóban ültünk, hozták a kávét, s miközben kevergettem, belátó arccal bólintottam, hogy értem. De magamban ezt gondoltam: „Igaz. Csakhogy épp az istenfélelem ejtett foglyul, és előle menekültem az útvesztőbe!”

Az embernek nem kell látnia, hogy a temp­lom kárpitja kettéhasad, a föld megrendül és a sírok megnyílnak. Elég néhány autóbuszjegyet venni, és a zsúfolt kocsikon ellenszenves, most mégis szeretni rendelt felebarátai testéhez pré­selődve beutazni a belvárosba, találkozni egy szerzetessel. De mit mond neki? „Gyónom a mindenható Istennek, a boldogságos Szűz Má­riának, minden szenteknek és neked, Atyám, hogy megőrültem”? Ha úgy érzi, múló zavaro­dottsága sodorta oda, nyugodtan bevallhatja, és távozhat. Némi időt, fáradságot és pár garast vesztett. De mindez ahhoz is elég lehet, hogy eljutva a felismerésig, rádöbbenve, hogy ép és­szel és tiszta elmével semmibe vette a Teremtő létezését, lelke mélyéig megrettenjen.

A pap feloldozott, és hazatérésem percéig semmi félelmet nem éreztem.

Negyedszázadnyi közöny után végeztem életgyónást, s a Mikszáth téri piarista gimná­ziumból jövet gondtalanul sétáltam az adventi délután marcipán-, hó- és szőrmeillatú napsü­tésében fürdő Váci utcáig, ahol az ötvenes évek bebábozódott hernyójából egy luxusboltokkal megtűzdelt üzletutca pillangószárnya kezdett kinyílni, fölszikrázni.

De mit bír ki az emberi lélek, ha évtizedekig élete egyetlen fényűzése a gyémántüres múze­um közepében lángoló melltű volt? Elviseli-e, hogy Isten léte és a kirakatban ragyogó, elérhe­tetlen árú Patek óra vagy Gucci cipő kezdetben versenytársként, majd fokról fokra egyenrangú értékké válva iktatódjék a hétköznapokba?

Jómagam a KLM irodájáig jutva lélekben már a moszkvai utcán jártam a vasgolyó erejű havazásban, s prémsapkámat őszinte tisztelet­tel emeltem meg a Lubjanka gigászi tömbjénél posztoló KGB-s katona öntudattól ödémás fi­atal arca előtt. Úgy rémlett, ez az önmagamat is meglepő s merőben képzelt gesztus volt az első jele a valószínűtlen kapcsolatnak köztem és Jancsó Piroska között, aki még gyerekként háromszor is megpróbált átszökni a határon, a Szovjetunióba.

Lehet, ha sikerül neki, legalább egy boldog lánygyermek biztosan élt volna ott?

Alighogy hazaértem, olyan farkaséhség tört rám, és annyira reszketni kezdtem, hogy a me­leg konyhában is anorákban maradva, hol di­deregve, hol megizzadva belapátoltam kilenc­venesztendős társbérlőnőm másnapra eltett jéghideg tökfőzelékét. Lesütött szemmel et­tem, mert ahányszor felpillantottam, a kony­haasztalra letett, útközben vásárolt piros köté­sű Szentírásomat vértől lucskos emberi fejnek láttam. Fölmerült bennem, hogy begyömöszö­löm a húsdarálóba, és megpróbálom szecská­vá aprítani. De túlságosan fáradt és gyenge vol­tam. Föltápászkodtam a zsámolyról, és kezet se, fogat se mosva betámolyogtam a hálószo­bámba, s az altatóra lehajtott vodka jóvoltából, ingben-gatyában bújva be feleségpótló pehely­paplanom alá, egy leütött szénhordó gyorsasá­gával elaludtam.

Virradatkor arra ébredtem, hogy éjszaka – ki tudja, hogyan – egy szentostyányi, de vas­tag, nyáltól megduzzadt szövetdarabka került a számba. Kiköphettem, vagy ujjaim közé csip­pentve megszabadulhattam volna tőle, de ettől is, attól is viszolyogtam. Kibotorkáltam a für­dőszobába, meggyújtottam a borotválkozótük­röm fölé szerelt százwattos égőt, és kiöltöttem a nyelvem. Fekete és szőrös volt.

Nem lettem rosszul.

Rubin Szilárd (1926–2010)

Alighogy átvillant rajtam: minden testi kap­csolatomnak vége, s még enni se igen ehetek többé nyilvános helyen, káprázatosan szép mú­zeumtermek tűntek föl bennem, halhatatlan mesterek művei előtt álló, magukba merült, né­ma, az áhítattól átszellemült arccal ácsorgó lá­togatók, akikről lerítt, hogy legfőbb vágyuk a teljes csend, s nemhogy a szó, egy köhögés is áramütésként érné őket. Mindössze egyetlen kis száj mozgott, egy tíz-tizenkét esztendős nim­fácskáé, aki a pihenőül szolgáló bársonyszófán ült, de őt is teljesen lefoglalta és elnémította a szájürege hol bal, hogy jobb oldalához nyomott, álmatag gyönyörűséggel szopott cukor.

Ő sugallta a nyelvtitkolás gyerekes trükkjét.

Megborotválkoztam, aztán vadászhoz illő, szarvasbőr-utánzatú, rézkapcsos kabátomban, amelyen szokatlan magasságban megmaradt a szovjet tank kipufogócsövétől származó olaj­folt, elindultam a buszmegálló felé.

János kórház, fogászat.

„Lingua nigra?” – suttogta a fekete bőrű ku­bai asszisztensnő, tekintetében az orvostól való feltűnő tartózkodással. Válasz helyett a doktor a műszerek közé dobta a fogtükröt, s a fém zö­rején átütő hangon vakkantott egyet. Nem uta­sított, vezényelt:

„Szájsebészet!”

Felálltam, ő meg végigmért, majd meglepet­ten, dühtől elvörösödve kitört:

„Az a folt csak harckocsitól származhat! És tizenkét éve henceg vele, mi? Na, ne bámuljon, hanem tűnjön el, mielőtt kihajítom!”

Hibbant volt, de holtbiztos, hogy telefonján tüstént átszólt az elvtársnőjének.

Félórányi égetés, maratás lódarázs-mérgű és dögkút-bűzű vegyszerekbe bemártott, bunkó­nyi fejű lápiszokkal.

„És hányszor…” Annyira kábult voltam, hogy csak megkésve, a műtőszékből kikecme­regve tettem hozzá: „…jöjjek?”

Fagyos közöny.

„Minek? Ez nem betegség, hanem állapot! – Érti?”

„A faszom!” – mondtam, és otthagytam.

A kórházhoz közel, az úttest túloldalán, ahol a 18-as visszakanyarodik a Moszkva tér felé, megmaradt egy század eleji, valaha zöld vil­lamosnak nevezett nyilvános klozet. Leültem háttal neki, hogy vasfala oltalmában, a terecs­ke padján, sűrűn köpködve, eldöntsem: mihez kezdjek? Néztem a tenyérnyi parkot, aranyeső­bokrai száraz vesszőit, és töprengtem. Múzeu­mok? Isten ments! Illetve, ha még Hitchcock megy, talán a Filmmúzeum. De, ötlött fel ben­nem, oly vigasztalóan, hogy elmosolyodtam, a valóságos borzalom jobb lesz!

Kitéptem egy levelet a töltényzsebembe du­gott kis jegyzettömbből, s egyik lapjára ráír­tam: Műtét volt, a másikra meg úti célomat.

Egy megállót busszal mentem a fogaskerekű városmajori völgyállomásáig, ahol az úttest túl­oldalán patika volt.

Kis csomag vattát vettem, és a szomszédos kapualjban kitömtem vele bal arcom, meg al­sóajkam nagyjából egyharmadát. Megnéztem magam a zsebtükrömben – az és zsebfésű min­dig volt nálam –, s úgy láttam, „a műtét helyén” kellőképp dagadt vagyok.

Így kukucskáltam be a túloldali droszton ál­ló taxiba.

„Mi van? Ja, foghúzás volt! Be akar ülni?”

„Ű…” – bólintottam.

Hátranyúlt, kinyitotta az ajtót, beszálltam, s előrenyújtottam neki a cetlit:

Műtét volt!

„Nem irigylem. És hová?”

Megfordítottam a papírt.

„Mosonyi. Aha. És a kapitányság vagy a mú­zeum?”

„Ű…”

Ugyanez játszódott le a Bűnügyi Múzeum előterében, több „Ű…”-vel, és újságírói igazol­ványom felmutatása nyomán.

„Az elvtárs az utolsó percben jött, holnap be­zárunk, s csak ünnepek után, január közepén nyitunk. Teljes átrendezés lesz!” Bólintottam, hogy helyes, a rendőr meg elvigyorodott, és ke­délyeskedve utánam szólt: „Ű!”

Elsőre a kiállítás épp annyi szenzációval szol­gált, mint a Kereskedelmi Múzeum falusi klo­tyók szögéről mentett, olykor kissé használt­nak látszó darabokból összecsirizelt plakátjai, a halhús árán búsuló marhától Csillag Anna cso­datévő balzsamtól ékes hajpalástjáig, nem szól­va a terpentines Kakas cipőkrém okozta tün­döklésről vagy az éjszaka dolgozó Darmolról, meg a több neves tudós (vélhetően rosszul fi­zetett kórboncnokok) által is melegen ajánlott sósborszesz reklámjairól.

Már épp búcsút mondtam volna a nevelő hatá­súnak szánt, a látogatók épülésére szolgáló bűn­ügyek rémségeket csak fukarul tálaló világának, amikor az egyik terem hátsó sarkába pillant­va gyanút fogtam. Lassan közeledtem a sarkot elzáró asztalhoz, melyen egy falusi parasztház makettje állt, a sarkot alkotó két falon pedig, a bal meg a jobb oldalin is, egy-egy kép függött.

Először a bal oldali szépsége tűnt fel és tar­totta fogva a tekintetem.

Középen, a kanapé díszes támlája fölé füg­gesztett feszület alatt nagybajszú öregember, ölében bandzsító kisfiúval. A nagymama a ka­napé bal oldaláról nevet rájuk, lánya meg veje a párnázott karfán ülnek. A felvétel talán a gye­rek születésnapján készült, és olyan éles, hogy a kisfiú kancsisága, a plüsshuzat visszfénye meg a kanapéról lelógó bojtok is jól látszottak rajta. A fényképész nyilván a lámpáit is elcipelte a pa­rasztházhoz, és alaposan bevilágította a tiszta­szobát.

A fénykép alatt ez a nyomtatott felirat állt:

A tetthely.

Ezt nem értettem. A kép úgy hatott, mintha végtelen messzeségből érkezett volna a múzeumba, de ke­resztjárásán nem fakult meg, sőt fénytelítetten, áhítattal átitatódva került ide. Ahogy elnéz­tem, úgy rémlett, hogy mind közelebb kerülök a családról sugárzó áhítathoz, mintha egy lát­hatatlan kápolna vesztibuluma után a szentély­be jutnék.

A fényképet születésnapi emléknek szán­ták, de ma már bűnügyi dokumentum: a család azon a kanapén ül, amelyen az eltűnt kislányo­kat megerőszakolták és megzsinegelték.

Egy pillanatra a szomszédos fotóra néztem, a gyerek vagy lány arcképére, majd a makett­re, de csak a szemem ragadt ott rajta, a tuda­tom nem.

Pilinszky története jutott eszembe.

Újsághír volt: Párizsban egy kis francia szol­gáló meggyilkolta úrnőjét. A hölgy utazni ké­szült, s a lányt előzőleg hazaküldte elköszönni a szüleitől. A lány végleg otthon akart marad­ni, de se apja, se anyja nem értette, hogy miért, ő meg csak azt hajtogatta: „A tenger!” „Félsz a tengertől?” „Igen!” Kinevették és visszaza­varták utazni készülő úrnőjéhez. A lány szíven szúrta, és az idős hölgy meghalt.

Mínuszos hírnek túlságosan szép és rejtélyes volt, de el kellett vetnem. Itt öt emberről volt szó.

Nyugtalanul, tanácstalanul szemügyre vet­tem a lány fényképét. Fölötte ez a szó állt: A tettes. A kép alatt meg a név: Jancsó Piroska.

Első látásra részvétet keltett. Finom, elkín­zott arc, sértődött gyerekszem, összeráncolt, gondterhelt kamaszhomlok. Silány és visel­tes pettyes blúzát mintha agyonmosott kony­hai abroszból varrták volna: még a papírról is szegényszagot árasztott. Mivel idézte föl ben­nem Temple Drake kislányos ártatlanság mö­gé rejtőző romlottságát, amely két nyomorult ember vesztét okozta? Az egyiket meglincsel­ték, a másikat felakasztották. „Bíró a papám” – ahogy mellőzött hódolói csúfolták zsákmány­ra leső, mégis hűvösen tartózkodó pillantásá­tól megszégyenítve, amint kivillanó bugyival beugrik a begyújtott motorral várakozó autóba egy fiatalember mellé –, gazdag és előkelő dé­li családból származott, s apja tekintélye és va­gyona eleve mentesítette a büntetéstől. Temple ugyanúgy költött alak volt, mint a Grimm-me­se Piroskája. De a valóságos kép mintha ket­tőjük között mutált volna, egyszerre ébreszt­ve szánalmat, vágyat és félelmet. A sértődött tekintet mélyén ott parázslott a csábító álnok­sága és gőgje, az arccsont macskás körvonalá­ban a rejtélyes és baljós kívánatosság, amit a sarokba szorított ragadozó riadtsága sem tu­dott száműzni róla. Mindez hirtelen lázba ho­zott.

A Piroska név latin eredetije Prisca. Azt je­lenti: szigorú, komoly. Ilyen Jancsó Piroska is a Bűnügyi Múzeum albumában. Kis almaképe a tréfás gödröcskék ellenére is vad, szeme szúr, mint a tövis. Csak az arcát keretező selymes és lágy haj nem tud semmiről, csak a pisze orrocs­ka kérdi ártatlanul: Mi lesz most velem? Soká­ig nem tudtam továbblapozni. Olyan izgalmat éreztem, mint gyerekkoromban, amikor a mesekönyvben fölfedeztem a farkast. Attól kezd­ve a képen látható fák, a nagymama házának piros cserepei, a dunna, amit a főkötős farkas magára húzott, akkor is lenyűgöznek, ha a far­kast kiollózták a mesekönyvből. Az alaktalan lukban is ott lett volna, a kivágásból is vissza­néz rám.

Látni akartam a várost, ahol Piroska élt, a házat, amelyben lakott, az embereket, akik is­merték. A tűzfalat is, ahová a moziplakátot ra­gasztották, mert ő is látta: „Szibériai rapszó­dia, kedd-csütörtök, 6 és 8 óra”; az akkoriban szolgált, kimustrált fagylaltoskocsit, a lyukas bádogtartályokat, melyekben valaha málna és puncs volt. Rávenni a hajdani árust, hogy mu­tassa meg a mozdulatot, ahogy megtöltötte az ostyát, hiszen ő is leshette egyszer, hogy eleget kap-e; a könyvtári kölcsönzőkartont, amelyen aláírta, hogy ekkor és ekkor kiváltotta a Gulli­ver utazásait.

Hiába tudtam, hogy Piroskát is rég kiollóz­ták a világból, hogy én is csak egy megcson­kított könyvet forgathatok, s a szöveg min­dig azon a helyen szakad majd meg, ahol ő je­len volt: a sárból is fölszedtem volna a leveleit. Nem azért, hogy tisztára mossak egy gonoszte­vőt. Ellenkezőleg, ahogy Pilinszky János írja: „Nem tudom elképzelni, hogy a múlt felé – s elsőként annak tragikusan lezárt eseményei fe­lé – mi vonzaná a művészi alkotóerőt, ha – túl az emlékezet lehangoló illúzióján – nem épp a múltban érezné meg először a konkrét tett lá­zát, először a részvét hatékonyságát – anélkül, hogy bármit is megváltoztatna, bármit is meg akarna változtatni.”

Rubin Szilárd: Aprószentek
Szerkesztette: Keresztesi József
Magvető, Budapest, 2012