Kálmán Mari: Ecetudvar (részlet)

Posted on 2012. november 13. kedd Szerző:

0


| I. |

Az Ecetudvart mindenki ismerte a Ferencvárosban. A fákat Goldschmidt Aurél, a Ferencvárosi Lovarda első tulajdonosa ültette, még az 1920-as évek elején. Hogy miért éppen ecetfákat, arról nem szólt a fáma. Csak annyi bizonyos, hogy amikor Goldschmidt csődbe ment, és az istállókat szükséglakásokká alakították át, az ecetfákat egy kivételével kivágták. Egészen kopár lett a hosszú, görbe udvar, melynek két végét könnyen széttolható léckerítés zárta le az utcák felől. Akinek sietős volt a dolga, átjuthatott az Ernő utcából a Telepy utcába, száradó fehérneműk, kiborított szemetesvödrök és az egymást hajkurászó, félmeztelen gyerekek között. Bár Tencz bácsi egész nap locsolta a macskakövet és minden kívülről érkezőt, néhányan mégis megkockáztatták az átkelést. Leginkább Jóska bácsi miatt, akinél magyar nótát, operettet, szaftos kuplét rendelhettek egy szál bagóért, amit úgy megszolgált, hogy egész semmi kis teste beleremegett. Néhanapján a szomszédos szenespince is dalestek helyszínévé lett, mert Jóska bácsi csak itt tudott hangot adni a Fás Mariska iránti viszonzatlan vonzalmának. A szenespince tekintélyes terjedelmű tulajdonosnője szelíd egykedvűséggel tűrte a meg-megismétlődő rohamokat, nem lehetett egykönnyen kihozni a sodrából. Ha olykor mégis megelégelte a fülsértő igyekezetet, hivatásából adódó, szeneslapát méretű kezeivel egyszerűen megragadta az aranyat érő torkot, s a hős trubadúr máris kívül találta magát. Az udvarlakók megszokták már az ilyen jeleneteket, úgy hozzánőtt a mindennapjaikhoz, akár a vékony rabicfalakon átszivárgó hagymaszag. Véget nem érő körforgásban hömpölygött itt az élet, egyik lakásból ki, a másikon be. Hazudni itt nem volt kinek. Lopni nem volt kitől, s a paráznaságból is csak a Bicegő Margó tudott megélni, úgy-ahogy. Egyszóval, az udvarlakók jól megvoltak a Tízparancsolat idevágó részeivel.

Lantosék a baloldali soron, a közös vécével szemközt laktak. Egyenesen a központban. Itt, a vécé elé terített rongyszőnyegen tartotta Jóska bácsi rögtönzött kívánsághangversenyeit, itt zajlottak az éjszakába nyúló, zajos ultipartik, és itt működött Block úr vasárnapi szabadegyeteme is. Block úr, mióta leszázalékolták, különös figyelmet szentelt az udvarlakók szellemi felvirágoztatására. Meglepő fordulatokkal tarkított, szabadon csapongó eszmefuttatásainak egyetlen hallgatója Jóska bácsi volt, aki a potya sörrel együtt fogyó lelkesedéssel bólogatta végig a hallottakat. Ami igaz, az igaz, nem volt könnyű dolga Block úrnak a közművelés dolgában. Itt volt mindjárt a Telepy utcára nyíló, hátsó kapu. Hiába riglizte be minden este, s írta ki, hogy „Nem átjárni!”, a cédulát reggelre valaki mindig eltüntette, akárcsak a gondosan kimunkált „Locsolási Rend”-et. Ez utóbbival kapcsolatban Tencz bácsira gyanakodott, ám arról már elképzelése sem volt, hogy ki lehetett az az elvetemült anyaszomorító, aki még azt a címeres alumíniumlemezt is meglovasította a vécék bejárata elől, amelyen az állt, hogy „Isten, Haza, Remény!” Két kis pufók angyalka tartotta a címert a felirat felett. Igazi remekmű volt, három nagy korsó sört fizetett érte a művésznek a Lordok Házában. Először nem is akarta kirakni, csak amikor Jóska bácsi valahonnan hazahozta azt a rongyszőnyeget, akkor döntött úgy, hogy ő is hozzájárul az összhatáshoz. Kár volt.

Mindent egybevetve, a közvécével szemközt lakni így is kész főnyereménynek számított, hiszen mindössze pár lépéssel célba lehetett érni.

Lantos Marinak erről más volt a véleménye. Neki az a pár lépés reggelente a tekintélyes méretű éjjelivel – amihez az anyja, mint régi családi darabhoz, megrögzötten ragaszkodott – maga volt a Golgota. Valahogy az udvarlakók sem szívelték a kék virágos fehér porcelánedényt, s egyetlen alkalmat sem hagytak megjegyzés nélkül. Nem csoda, ha az a negyvenhárom lépés örökre nyomot hagyott Mariban. Nem beszélve az új fiúval való találkozásról.

Az új fiú még a Cukor utcai elit gimnázium mércéjével mérve is elegáns volt. Egész viselkedésében volt valami hűvös távolságtartás, ami azonnal felkeltette a lányok érdeklődését. Láthatóan mindez teljesen hidegen hagyta. A klasszikus zenét szerette, s a szünetekben egész nyitányokat vezényelt fejből, mert belső hallása volt neki. Mari komikusnak tartotta ugyan, de mindig nagy odaadással ,,hallgatta”, pontosabban nézte végig a produkciót. Talán ennek köszönhette, hogy egyik nap, iskola után, a fiúnak az az ötlete támadt, hogy hazakíséri. A Cukor utcából az Ecetudvarba. Természetesen visszautasította, de el kellett mondania a dolgot Gaál Magdának, aki magán kívül volt, noha nem lehetett pontosan tudni, hogy az ajánlat, vagy a visszautasítás miatt. „Legalább vizsgáltasd meg magad a papájával!” Fordított helyzetben ő is ezt mondta volna, de hát a helyzet nem volt fordított. A helyzet az volt, hogy ő lakott a Ferencvárosban, Magda meg a Szent István körúton, s bár sosem járt náluk, azt azért tudta, hogy a kettő között nem elsősorban a földrajzi távolság volt leküzdhetetlen.

Dr. Gaál Dezsőt még ügyvédbojtár korában nézték ki maguknak Schwartzék, az anyai nagyszülők, a Magdával akkor már három hónapja terhes lányuk számára. Azok után, amin keresztül mentek, biztonságban akarták tudni őket, s a biztonságot a keresztlevél jelentette számukra. Hallani sem akartak szerelemről, meg holmi korgó gyomrú, pajeszos vőről. Az ambiciózus Dezső hamar belátta, hogy egy „bevezetett” kötődéért nem is olyan nagy ár az adoptálás. A vegyes házasság hosszú időre beszédtémát biztosított a lipótvárosi jobb köröknek, akik tudni vélték azt is, hogy az ifjú apa bánatában Izraelig menekült. A tágas lakásból leválasztott üzlethelyiség rövid idő alatt egyike lett a hatvanas évek jól menő maszek kötödéinek, ahol a fél város megfordult. Magdát a viszonylagos jólét magabiztosabbá, talpraesettebbé tette osztálytársainál, mégis a csendes, „hajtós” Lantos Marihoz húzott. Pedig olyanok voltak ők ketten, mint tűz és a víz. Mari egyetemről, Magda jó partiról ábrándozott. „Egy vastag tárca, anyukám, s mindenki négykézlábra áll” – idézte gyakran önmagát, s ezen rengeteget nevettek, mert elképzelték, amint a fél osztály négykézlábra ereszkedik. Mi tagadás, minden gondolata a pénz körül forgott, de tudott nagyvonalú is lenni, s ha adni akart, nem tűrt ellenkezést. Egy alkalommal egyszerre három szoknyát hozott Marinak ajándékba, mert nem tudta elviselni, hogy mindig ugyanabban a sötétkékben látja. Egyébként is az volt a véleménye, hogy Lantos Mari sorsát kézbe kell venni, ezért aztán fáradságot nem kímélve tanította meg sminkelni, tvisztelni, füstöt letüdőzni, szóval egy csomó fontos és nélkülözhetetlen dologra. Cserébe Mari apró kis kerek betűivel megtöltötte Magda olvasmánynaplóit, Gaálné legnagyobb megelégedésére, bár amikor egy évzárón Magda megmutatta neki a kopott külsejű, külvárosi lányt, nem értette, mi érdekeset talál benne a lánya.

Mari minden rábeszélés ellenére néhány napig kerülte az új fiút, mert félt, hogy visszatér az ajánlatára. Nem tért vissza. Rosszabb történt. Egy reggel, mint valami jelenés, egyszerre csak ott állt az egyetlen ecetfa alatt, hosszú, derékban enyhén svájfolt, sötétkék kabátján a Tencz bácsival való találkozás letagadhatatlan nyomaival. Mari éppen félúton volt az éjjelivel, visszafordulni már késő lett volna. Mindig sejtette, hogy egyszer bekövetkezik valami hasonló. Mereven maga elé bámult, talpa szinte nem is érintette a macskaköveket. Mintha csak lebegett volna fölöttük. Nem is negyvenhárom lépés, egy egész örökkévalóság volt, míg végre elérte a vécéajtót, melyet olyan lendülettel rántott fel, hogy az edény tartalmának nagyobbik fele a lábára loccsant. De legalább bent volt.

– Marika, te vagy az?

Már csak Lipike néni hiányzott. Nem elég, hogy mindig nyitva hagyta az ajtót, még beszélgetni is akart, ugyanis bizonyos „eredmények” megvitatására mindig késznek mutatkozott.

– Tessék becsukni az ajtót! – suttogta Mari rémülten.

– Nem lehet, kiégett a körte – makacsolta meg magát az öregasszony, majd békülékenyen megkérdezte:

– Dugjak át egy kis papírt?

Hiába, Lipike nénire mindig lehetett számítani. Ezt özvegy Goldschmidt Aurélné, született Block Janka állapította meg, akinek a lóverseny nemcsak tekintélyes hozományát, de szépreményű öccsét, Block urat is magával sodorta, s akinek már csak bánatos lópofája emlékeztetett az egykori lovardára. „Viselje gondját az én szegény öcsémnek” – mondta könnyezve Janka az istállók felszámolásakor, ami egész pontosan Block úr alsóneműit jelentette. Lipike nénit később még más megtiszteltetés is érte, ugyanis Janka egy saját kezűleg hímzett falvédővel is megajándékozta, amin az állt, hogy „Az én konyhám azért fényes, mert az uram nagyon kényes”. Lipike néninek ugyan konyhája még, ura már nem volt – egy évvel korábban agyonrúgta egy vemhes kanca –, de azért kiszögezte a becses ajándékot Lipike bácsi katonasapkás portréja alá.

– Mi van, beleestél? – vágta el az anyja pengeéles hangja az emlékezés fonalát, így hát Mari rászánta magát, hogy előjöjjön.

Az ecetfa alatt szerencsére addigra már csak néhány galamb téblábolt.

Az Ecetudvarból a vasárnap jelentette az egyetlen szabadulást. Ilyenkor az apja tiszta törölközőt csomagolt az aktatáskájába, s kivillamosoztak Zuglóba Manó bácsiékhoz. Mari már a villamoson az orrában érezte az illatos, meleg gőzt, ami a hófehér fürdőkádból szállt fel. Manó bácsiéknak ugyanis fürdőszobájuk is volt, s ő mindig megfürödhetett, mielőtt megterítették nekik a kisasztalt a sötét cselédszobában. Senki a világon nem tudott olyan papírvékony kenyérszeleteket szelni, mint Manó bácsi. Különleges technikáját hosszú, kitartó kísérletezéseinek köszönhette, melynek eredményeként rájött, hogy erre a célra a háromnapos, szikkadt kenyér a legmegfelelőbb. A szeleteket először is sorba állította a csíkos abroszon, s összehúzott szemmel méricskélni kezdte, egyformák-e. Ha valahol felesleget fedezett fel, azt nagy szakértelemmel lefaragta, ügyelve, hogy minél kevesebb morzsa keletkezzen. A lehullott darabkákat aztán egy papírzacskóba gyűjtötte, amit vékony zsineggel átkötött. Az igazi mutatvány ezután következett. Óvatosan, parányi vajdarabkákat helyezett a kenyérszeletekre, s olyan lendületes, széles mozdulatokkal kezdte kenni, mint akinek nem számít, mennyi jut egyikre-másikra. Ugyanezt tette a szardellapasztával is, majd következett a kapargatás. A kapargatás nagy türelmet és kitartást igénylő, bár tökéletesen értelmetlen művelet volt. Ami ugyanis az egyik szeletről lekerült, azt Manó bácsi rákente egy másikra, amiről aztán ugyancsak lekapart egy keveset. Eltartott egy darabig, amíg végre úgy érezte, sikerült a lehető legkevesebb kenőanyagot felhasználnia. Akkor végre elégedetten végignézett az asztal körül ülőkön, és beletörődő kis sóhajtással annyit mondott: „Adj nekik teát is, Malvin!”

A vasárnapi uzsonnát az apja nővére, Malvin harcolta ki.  Manó eleinte hallani sem akart erről. Nem elég, hogy munkát ad az élhetetlen sógornak, még etesse is, azt már nem! De Malvin nem hagyta annyiban. Nem gondolt ő nagy traktára – cirógatta az urát –, csak egy kis tízóraira, ami után Jenő megjavíthatna a ház körül ezt-azt. Mindenki tudja milyen aranykezű az öccse, megcsinál az mindent. „Tízórai? Hogyisne, hogy aztán ebédre is ott ragadjanak?” Végül megegyeztek az uzsonnában. Ez akkoriban történt, amikor Lantos megégett. Malvin erőltette azt is, hogy odavegyék a parafaüzembe, igaz nem bánták meg. Minden nap, munka után, pontosan ötkor érkezett, és nem ment el addig, amíg ragasztani- vagy kiszabnivaló volt. Meg aztán ott lehetett hagyni rá az üzemet, mégsem volt idegen. Bár, ha Manó a balesetre gondolt, meg kellett állapítania, hogy olcsóbban is megúszhatta volna.

Kálmán Mari

A parafaüzemnek nevezett dohos pincébe meredek falépcső vezetett lefelé. A penészfoltos falak mentén tornyosuló parafatáblák miatt csak oldalazva lehetett lejutni. A pince mélyén, egyetlen szál villanykörte alatt, vonyító szalagfűrész köpte a mindent beborító fűrészport. Esténként, amikor Lantos fénytől és zajtól eltompulva, vaksin tapogatózott fölfelé, hogy a friss levegőn kiszellőztesse magából az enyv émelyítő szagát, szentül elhatározta, hogy legalább a porelszívó miatt szólni fog a nővérének, de aztán – ismerve Manó fösvénységét – nyelte tovább a fűrészport.

Egy alkalommal Manó valahonnan „jutányosan” szerzett két hordó benzint. Mire Lantos megérkezett, már ott álltak a sarokban, nem messze a villanyrezsótól, amin az enyvet főzték. Ezt már nem állta meg szó nélkül. A nővére meg is ígérte, hogy beszél Manóval, de a hordók csak ott maradtak.

Két hónap múlva bekövetkezett a szerencsétlenség. Amikor a rezsóra kiömlő enyv meggyulladt, Lantosnak egyetlen dolog dübörgött az agyában: a hordók. A pinceablakon át dobálta ki őket, s mire a lépcsőn fölvergődött, teljesen összeégett.

A Kun utcába került, a nagyhírű Frank professzorhoz, de csodát ő sem tehetett, így hát csak annyit mondott: „Sírjon nyugodtan, fiam, itt az nem szégyen.” De Lantos szégyellte. Életében először nem tudott úrrá lenni a fizikai fájdalmán, és lecsukott szemhéja mögül egyre csak csorogtak a könnyei. Akkor intézte el Malvin az uzsonnát.

Havonta egyszer a Wolfok is meghívták őket ebédre – Lantos mindig csak így, többes számban emlegette őket. A Wolfok a Dob utcában laktak, egy málló vakolatú, komor sarokház második emeletén. A nehezen nyíló, faragott tölgykapu régmúlt idők sötét titkait őrizte. Mari nem is hívta másként, csak Titkos Háznak, s mindig félelemmel vegyes izgalom fogta el a macskavizelettől bűzlő lépcsőházban. A ház szakállas férfilakói nyáron is állig gombolt fehér ingben jártak, s fekete kalapjuk alól hosszú göndör hajtincs karikázott alá. A bekötött fejű asszonyok naphosszat szólongatták a gangon rohangáló fiaikat, akik addig ügyet sem vetettek rájuk, míg idegen nem közeledett. Akkor aztán egy szempillantás alatt eltűntek a bejárati ajtók mögött, melyek ajtófélfáján apró pergamentekercset rejtő mezüze jelezte, hogy az ott élők Mózes törvényeinek követői. A beüvegezett folyosón rég nem égett már a villany, csupán az udvarról beszűrődő kevéske fény segített az előbbre jutásban. A Wolfok ajtaján téglalap alakú réztáblába vésett gót betűk hirdették, hogy ott lakik Wolf Izidor. Azaz, hogy lakott, mert az ebédek idején már csak Andor lakott ott a Mamával és Elzával, az idősebb Wolf lánnyal. Mindketten ugyanolyan hatalmas, sötétlila bibircsókot viseltek, Elza az orra tövében, a Mama pedig az állán. Lantos szerint abban tartották a gonoszságukat, Mari mindenesetre igyekezett elkerülni az érintésüket, amikor meg kellett csókolnia őket.

A Wolfoknak is volt fürdőszobájuk, de nem használták. Andor bácsi lába mindig egy lavórban ázott az ebédlőasztal alatt, amiért Lantos, találó egyszerűséggel csak Undornak nevezte. A Bácsi idült gyomorpanaszai miatt általában mindennel elégedetlen volt, s általános rosszkedvét az együtt elköltött ebédek csak fokozták. Mivel azonban az Istenével való heti elszámoláshoz szüksége volt egy micvére, egy jó cselekedetre, megvitatta az ebédmeghívást a Mamával. A Mama arany középutat javasolt. Azt mondta, hívja meg őket, de csak egyszer egy hónapban. Tegyenek szerény ételt az asztalra, ebből majd látni fogják, hogy mire számíthatnak.

Az étel valóban szerény, mondhatni egyhangú volt, így a Bácsi teljesen fölöslegesen tette föl minden alkalommal ugyanazt a kérdést: „Nu, mi lesz máma?” Ami azt jelentette, hogy lehet tálalni. Fölösleges pedig azért volt az érdeklődés, mert minden alkalommal főtt hús volt paradicsommártással és fekete retekkel, amitől minden Wolfnak égett a gyomra, így ők szódabikarbónát is ettek. Néha a Bácsi öccse is eljött a feleségével, meg a két fiával. Rőfös volt, mint a bátyja, de kikérte magának.

Ebéd után Mari végiglopódzott a hosszú, sötét előszobán, át a hallon, amit a Mama szalonnak nevezett, s ahol egy bordó plüssfüggöny mögött aranyozott keretben pihentek a Wolfok ősei, azaz az ős-Wolfok. Egy egész fal volt tele velük, és a Mama mindegyikről tudott egy megható, léleknemesítő történetet. A legbüszkébb egy Irénkét ábrázoló valódi olajfestményre volt, békebeli, időt álló vászonra kenve, a bal alsó sarkában a felirattal: „Hálám jeléül, Schönthál Lipót”.

Az ötvenes évei elején járó, magát festőművészként aposztrofáló Schönthál Lipót, mint a textil-nagykereskedés egyik beszállítója, sűrűn megfordult a Wolf házban. A textilszakmában azt rebesgették, hogy a Schönthál fivérek nemcsak fél évszázada működő kelmefestő műhelyüket, hanem tetemes mennyiségű készpénzt is örököltek apjuktól, az öreg Móricztól. Hogy mennyit pontosan, arról a Dob és a Síp utca között különböző számítások láttak napvilágot. A Mama mindenesetre, a vénecske Elzára való tekintettel, péntek esténként asztalhoz invitálta Schönthál urat. Schönthál fekete nemezkalapban, finom mértéktartással ette végig a fogásokat, s miközben szüntelenül az üzletmenetre panaszkodott, hol Elzát, hol az akkor még csak cseperedő, vérszegény Irénkét vizslatta nagy műértéssel. Teltek a hónapok, egyik a másik után, mindenféle nyilatkozat nélkül, mígnem a Mama egyszer csak elvesztette a türelmét.

– Mit képzel ez a Schönthál, potyára etetem itten?

 Wolf Izidor azonban csöndet parancsolt.

– Hallgass, még elpénecolod az egészet!  Mintha nem tudnád, hogy üzlettársat nem lehet nógatni, mert ha észreveszi, hogy sürgős, lűttek az üzletnek!

A Mama természetesen mindent tudott az üzletről, hiszen fél évszázadon keresztül másról sem hallott élete párjától, de mindenáron ki akarta ugratni a nyulat a bokorból, ezért cselhez folyamodott. Egyik este, amint Lipót vacsora utáni békés ernyedtségében kényelmesen hátradőlve, félig lehunyt vastag szemhéja alól kóstolgatta a lányokat, megszólalt:

– Hát nem ecsetre valók?

 A hórihorgas Elza azonnal kihúzta magát, mert eszébe jutottak a Mama intelmei, Irénke azonban továbbra is kifejezéstelen arccal meredt a semmibe.

– Tényleg, szíve szerint melyiket föstené meg? – szőtte a Mama tovább a megkezdett pókhálót.

A váratlanul feldobott kérdés egy pillanatra megállt a levegőben, s tekintetük hosszan egymásba kapcsolódott. Lipót álmossága azonnal elszállt, a kidülledt, vizenyős szemek életre keltek.

– Hogy melyiket? Nu, melyiket is, melyiket is? – húzta ráérősen a választ, miközben tekintete egyik lányról a másikra siklott.

– Talán… nem is tudom, talán Irénkét – csücsörített húsos ajkaival kissé bizonytalanul, mint egy magát kérető kandúr.

– Rendben! – csapott le a Mama villámgyorsan, rezgő hálója mélyéről. – A részleteket majd megbeszéljük, Lipót.

Lipót!? Jó, hogy nem mindjárt „kedves fiam” – gondolta Schönthál, s kényszeredetten elhúzta a száját. A Mama azonban elégedett volt. Lám, lám, kár Izidornak azt hinnie, hogy jobban ért az üzlethez nála. Különb üzletet kötött ő itt ma, mint amilyenről Izidor valaha is álmodni mert.

A részletekre még néhány hetet várni kellett. Előbb még jöttek a Lipót ujján billegő mignonos csomagocskák, melyek közül az Irénkéé mindig nagyobb volt egy kicsivel, s a csokrocskák, amiket Elza minden alkalommal a vécébe dugott, amitől az rendszeresen eldugult. A dolgok tehát mentek a maguk rendjén, s amikor Schönthál Lipót úgy érezte, hogy elérkezett az ideje, engedélyt kért a Mamától az elvégzendő művelethez. Irénke a következő héten háromszor járt a „műteremben”. Látogatásai meglehetősen hosszúra nyúltak, ám mibenlétükről sem Elzának, sem a Mamának nem volt hajlandó nyilatkozni. Mindössze annyit közölt a harmadik vizit után, hogy nem megy többet. A Mama aggódva érdeklődött, hogy mi történt, de csak annyi volt a válasz, hogy semmi. Nem akart hinni a fülének. Mi az, hogy semmi? Mit képzel magáról az a vén majom? Más megnyalná a tíz ujját is a helyében! Bővebb magyarázatot azonban nem kapott. Néhány hét múlva viszont megérkezett a kép, bal alsó sarkában a felirattal: „Hálám jeléül, Schönthál Lipót”. Hogy miért volt hálás, arról a Mamának továbbra is csak sejtései lehettek, de végül is egy valódi olajról volt szó, békebeli időtálló vászonra kenve.

A szalonon túl, a folyosó végéből nyílt a Bácsi szobája. A kétszárnyas, sötétbarna ajtó mögül síró hangfoszlányok úsztak elő, s a kulcslyukon át Mari megigézve bámulta a reszkető gyertyafényben megnyúlt árnyalakot. Lassan kisimult a szakállas arc, lecsukódtak a befelé tekintő, sötét szemek, s a rojtos imakendő átrepítette a Bácsit egy titokzatos világba. Marit mindig rabul ejtette a látvány, a kiszűrődő édes-bús dallamok, s addig álldogált ott, amíg az előre, hátra hajlongó alakot végleg el nem nyelte a sűrű félhomály.

Kálmán Mari: Ecetudvar
Atlantic Press Kiadó, 2012