Asztaltól ágyig és tovább | Elizabeth Bard: Ebéd Párizsban

Írta: Bedő J. István |

Gyorsan le kell szögezni, hogy Elizabeth Bard regénye nem áll be a szokványos gasztroregények sorába. Amióta e műfajt élvezhetjük, egyre-másra születnek olyan művek, melyek a hullámra felülve aratnak sikert, ideig-óráig. A nagy mezőnyből nehéz kiemelkedni, a „Volt egy házam Umbria-alsón” típusú művekről lehet lehúzni több bőrt, de az olvasó türelme is véges, még ha mindig születnek újabb olvasók. (Bár ez nem biztos…)

Szóval az Ebéd Párizsban akár modell is lehetne: van benne minden. Szerelem, a szerző(nő)től távoli város, más kultúra, és persze eszegetések, a fejezetek között receptekkel. És mégis, mintha egy másik világ volna benne.

Röviden: Elizánk amerikai lány, Londonból jön át a kontinensre, Párizsban megismer egy pasit, elbűvölődik és hozzábútorozik. Ám a röpdösés közben, után és mellett egy rettentően jópofa, önironikus lányt ismerünk meg, aki az első – kvázi mindent eldöntő – lépést könnyen teszi meg, de aztán bele kell rázódnia a párizsi/francia hétköznapokba, kommunikálni a pékkel, a fűszeressel, a zöldségessel, a halassal, vásárolni járni, odahaza főzni.

És akkor még le kell nyelnie a francia mentalitást, a francia bürokrácia ostobaságait, amitől először kiütést kap, majd pedig (persze később) ráneveli a férjét, Gwendalt, hogy létezik sokkal konstruktívabb problémamegközelítés is – az ő szülőhazájáé.

Közben pedig az olvasó alig meri buszon/metrón olvasni a könyvet, mert ilyenekbe akad bele vihogva: »Előre megkértem Gwendalt, hogy javítsa ki a nyelvtani hibáimat. Csak hónapokkal később árulta el, hogy a corrigez-moi nem azt jelenti: „ellenőrizd le a helyesírásomat”, hanem azt: „kötözz ki és csiklandozz meg egy tollseprűvel”. Igazán nem ártana lábjegyzetekkel ellátni a középiskolai tankönyveket.«

Az egész mű tulajdonképpen azért nem igazán sorolható be a fentebb említett modellkönyvek közé (bár elfér ott is), mert sokkal, de sokkal több. Három kultúra találkozik és ütközik szerzője/hőse lelkében. Napjaink amerikai nagylány egyetemistája, aki mindent fóliába vagy műanyagflakonba csomagolva vásárol a hipermarketben, és eleinte nem is tud mit kezdeni a piac színes és természetes valóságával. Továbbá irtózik a majonéztől, amit ismert eddig, és amikor egy kézzel, konyhában készültet kóstol, álmélkodik: »Úgy éreztem magam, mint Mózes, aki évekig bolyongott a kulináris pusztában, és most végre hazatalált.«

Aztán az átmeneti londoni létezés számára csupán összehasonlítási alap, de csak arra, hogy kicsit megtépázza és kicsit megsimogassa az álmokban élő Párizs-képet. »A párizsi időjárás tökéletesen megegyezik a londonival, csak Párizsban sokkal szebb helyekre lehet elbújni előle.« A francia cégalapításról írtakat sem szívesen vágnám zsebre. »Voltak napok, amikor úgy éreztem, mintha egy hideg tört krumplival teli szobán kellene átverekednem magam.«

És ugyebár itt ez a sármos fickó, Gwendal, aki miatt érdemesnek tűnik felszámolni a korábbi életet, Amerikástul, megszokni franciaságát, enyhe fatalizmusát, amivel az élet kevésbé jó fordulatait vesz, és rokonait. Meg persze Elizabeth rokonait, akit az új földbe átültetett virágszál egyre kritikusabban néz. (Már nem az vagyok, aki voltam, de még az sem vagyok, akivé válni szeretnék – ez nem Bard mondata.)

A két család összeeresztése még egy nyelvet (de nem egy nyelven!) beszélők között sem kis produkció, hát még amikor egyik szülőpár sem tudja egészen pontosan, hogy most viselkedni kell, vagy csak örvendezni. Hogy némiképpen el tudjuk képzelni a helyzetet, hunyjuk be a szemünket, mert Gwendal kiterjedt famíliája hejehujázni kezd. Elizabeth öniróniája most is a megfelelő reakcióval válaszol a jelenségre: »Úgy álltam ott, a falhoz lapulva, mint egy antropológus, aki egy bivaly ördögűzési ceremóniáját figyeli. Így néznek ki a hülye amerikaiak, mikor a Y.M.C.A-re tombolnak…«. Persze őt sem fogadták túl nagy nyitottsággal az elején, és a mindennapi nyelvgyakorlását is kritikusan minősíti. Tudja, hogy el kell érnie egy szintre, hogy »ne úgy vegyek málnát, mint egy mentálisan sérült rozmár«. Ez a rozmárság utal arra is, hogy Eliza nem felel meg a francia női modellalkatnak, és bár teljesen természetes arányú az Újvilágban, itt alig találnak ruhát rá. Mondhatni úgy bámulják meg a boltban, mintha Gulliver óriásainak földjéről jött volna…

Szóval a párizsi bérlakás (a kínai beköltözőkkel) nem a toszkán domboldalban álló ódon ház, melynek teraszán azon gondolkodunk egy pohár fehérborral a kezünkben, hogy honnan jön a levendula illata. De! Lehet, hogy lift nincs, de a lakásnak van konyhája. És Eliza eleget tesz annak a bájos kívánalomnak is, hogy ha már többféle kultúra (vagy hiánya) találkozik a konyhában, menjünk be oda is. Lássuk, mivel lehet őt elbűvölni – és ez alkalomból megtanulja a francia kotyvalotyót, vagyis az olasz alla puttanesca helyi megfelelőjét: abból főzünk, amit a frigóban találunk –, és mivel bűvöli el ő a rokonságot. Vagy ahogy mondja, amivel »kulináris géniusz szerepében tetszeleghetünk«.

Ezt ráadásul roppant rokonszenvesen teszi, mert ha mások tollaival (receptjeivel) ékesedik, udvariasan közli az ősforrást, szerzőstül, kiadóstul. Hátha utána akarunk nézni.

Molnár Edit fordítását külön ki kell emelni, annyira jól muzsikálnak tollán Bard fanyar, érzelmekkel teli, de mindig csúfondáros gondolatai (ne tessék törődni a képzavarral). Nyilván Bard maga is roppant szórakoztató stílusban ír, de valószínűleg olyan a mű eredetije, mint egy komoly nagyszabású húsleves: minden benne van, nem szabad elvenni, nem kell hozzátenni semmit. A fordítás még a receptekben is hű az eredetihez – ez mindig felismerhető, ha a negyed- vagy nyolcadfontban, csészében megadott mennyiségek magyarul kissé nevetségesen hatnak (na persze, a mienk grammokon [CGS-rendszeren] felnőtt konyhai kultúra), viszont pontosan és jól megírt hozzávalókról és tennivalókról van szó. A kottából jól lehet játszani.

Ez azért is elismerésnek tekintendő, mert nem magától értetődő.

Elizabeth Bard: Ebéd Párizsban Sanoma Media Kiadó, 2012

• Fülszöveg
• Olvass bele!