A kapzsi hóhérné (részlet)

Posted on 2012. október 30. kedd Szerző:

0


Ioannes Wierus: Barbara, a kis csaló

Hogy azonban ez a csalásfajta mindenki számára még világosabb legyen, folytatom megkezdett történetemet néhány hamis böjteset elbeszélésével.

Szerintem nyilván pénzéhségtől vezettetve, az elmúlt áprilisban egy egyházfi, Eberhard Leidecher, az anya, Krämer asszony, Barbara nevű lánya és a leány két évvel idősebb, Elsa nevű nővére az unnai magisztrátustól nagyságos hercegünknek szóló ajánlólevelet szerzett további tevékenykedésük engedélyezése érdekében, és Mark grófságból Kleve felé indultak, ahol akkoriban a herceg udvarával együtt tartózkodott. Az ajánlólevelet alázatosan átadták a hercegnek, és hódolattal Őkegyelmessége pecsétjével ellátott olyan bizonyítványért folyamodtak, amely tanúsítja, hogy Barbara leányuk egy teljes esztendeje és egy hónapja mindenfajta ételtől és italtól tartózkodott, nem ürített semmit, sőt még csak a hólyagján sem könnyített vizeléssel. Közben a szokásos távolságtartást mellőzve, az egész tekintetes nemesség – csupa egyébként művelt és okos ember – a legnagyobb figyelemmel vette körül a vándorokat, hiába származtak egyébként alacsony paraszti sorból. Útjuk közben mindenki, aki a csoda hírére elébük ment, s vélük összetalálkozott, bőkezű ajándékokkal látta el őket, ők pedig, amit csak adtak nékik, örömmel el is fogadták.

Úri asszonyok divatja

Nyilván evvel is az emberek szemét akarta kinyitni minden igazság egyetlen forrása, az irgalmas Isten, aki időnként bizony efféle szemfényvesztéssel teszi próbára hiszékenységünket, vagy azért, hogy megbüntessen és megfenyítsen, vagy azért, hogy próba elé állítson bennünket. Az ügy, számomra legalábbis, minthogy ekkoriban éppen családommal együtt Klevében éltem, remek alkalmat adott arra, hogy leleplezhessem az ilyesfajta csalásokat. A Legkegyelmesebb Hercegtől tehát alázattal engedélyt kértem: kegyeskedjék a lánykát határozatával néhány napra átengedni nekem avégett, hogy a házamban megvizsgálhassam. S mi történt? A Herceg végül engedélyt adott rá. Felkerestem tehát a lánykát, barátságosan közeledtem és szóltam hozzá, sőt még csecsebecséket is vittem neki, hogy magamhoz édesgessem. Végül a hercegi parancsra hivatkozva megkértem, hogy töltsön három hetet nálam. Az egyházfi erre fantasztikus szónoklatot vágott ki a mértékletességről, a jámbor hitről és a szerénységről, és mindenképpen megpróbált rábeszélni, hogy a lánykát inkább hagyjam békén, semmiképp ne háborgassam, különben olyan rémes siránkozás, jajgatás és könnyzuhatag forgatja majd föl a házam, hogy azt fogom kívánni, bárcsak sok ezer mérföldnyire lennék onnét. Mint mondta, ezért rendelték mindig Barbara mellé állandó társként Elsa nővérét is, valahányszor az igazság bizonyítása végett az unnai konzuloknak vagy másoknak vizsgálatra át kellett adniok. Válaszul ígéretet tettem, hogy olyan kedvesen és kímélettel bánok majd vele, hogy egyáltalán nem lesz szüksége nővére jelenlétére vagy társaságára. Ám mivel a másik fél csak tovább hajtogatta a magáét, végül is azt hazudtam nekik, hogy már másnap visszatérhetnek Unnába – nehogy mielőtt még biztonságban a házamba vihetném, valamiképpen felkészíthessék a lányt néhány napos böjtre. Beleegyeztem abba is, hogy Elsa állandóan a húgával maradjon. (A herceg utasított, hogy kettejüket még alaposabb ellenőrzés alatt tartsam.) A következő napon aztán valamennyiüket váratlanul a házamba hívtam, mintha csak el akarnék tőlük búcsúzni. Jelen volt a herceg is. Mutatom neki a lányka arcát, kezét és lábát, lemeztelenítem a hasát: látszik, hogy alig van összehúzódva. A nagyságos herceg is persze azonnal csalásra gyanakodott már csupán a lány arcának bájos pírja miatt is. Ettől kezdve teljesen rám bízta az ügy intézését. A szülők útlevelet kaptak a hercegtől, hogy azonnal térjenek vissza Unnába: én meg kijelentettem, hogy majd három hét múlva kapják vissza a lányukat. Barbaráék láthatóan álmukban sem képzelték, hogy ilyen komolyra fordulhat a dolog, úgyhogy a döntésem hallatán az anya rettentő zokogásban tört ki, de mit volt mit tenni, hazaindult.

Kezdődhetett hát az első felvonás. Korábban már kitanítottam a szolgáimat, hogy viselkedjenek mindig közömbösen, ne fürkészgessék a két lányt, ne nyomozzanak utánuk. Szabadon járkálhattak ide-oda az egész házban, a kertbe is bátran kimehettek. Magam sem sokat időztem otthon, lóra szálltam, és azt mondtam, egy távoli beteghez megyek vizitbe, csak estefelé érek haza. E nagy szabadság hallatán a lányok rögtön jobb kedvre derültek. Minden a legnagyobb rendben, gondolták, majd jól bolonddá teszik a házam népét, és ugyanolyan szépen eljátsszák kisded játékaikat, ahogy már korábban is néhányszor tették. Tényleg akárhová mehettek, s akármihez nyúlhattak: az én – látszólag mással foglalkozó és mélyen elfoglalt – szolgáim mindent rájuk hagytak. Elsa a szolgáimmal fogyasztotta el reggelijét, mikor pedig befejezte, a második feleségem, Henrica – ez a jámbor és jószívű asszony – úgy tett, mintha álmatlanul töltötte volna az éjjelt, és a konyhában elüldögélve olyankor el-elbóbiskolna, egy ritkás szövésű anyaggal takarva le arcát, amelyen át azonban jól láthatott mindent, ami csak történt.

Mit szaporítsam a szót? Barbara, mikor azt hitte, hogy a feleségem már húzza a lóbőrt, felkapott egy „véletlenül” elöl hagyott hatalmas korsó sört, és benyakalta az egészet az utolsó csöppig. Feleségem ekkor váratlanul ledobta a rongyot az arcáról, és rámeredt. Barbara gyorsan átpasszolta a korsót Elsának, és enyhe zavarban eltűnt a balfenéken. Bízott azonban benne, hogy – mivel nem tette szóvá – a feleségem valójában nem is látott semmit. Nem sokkal utóbb Elsának egy almát adott az egyik szolgálónk, ő pedig a felét suttyomban továbbadta Barbarának: a szolgáim látták ám, hogy később titokban meg is ette. Az egyik szolgáló pedig annak volt szemtanúja, hogy később a kútnál állva olyan mennyiséget pisilt a kis csaló, hogy utána valahányszor a kályha mellé kuporodott, a ruhájából csak úgy áradt a húgyszag. Nem sokkal később a kertben sétálgatva egy jó keményet kakilt is – ezt az enyéim az ablakon át lesték ki. Ezzel ért véget tehát az első napi felvonás. Este hazatérvén, vígan kijelentettem, hogy lám csak, mégis bebizonyosodott, hogy igazi szent az én kis drágaságom. Úgy gondoltam ugyanis, jobb, ha tovább tettetek. A lánykát sem ejtették ugyanis a fejére, és az álböjtjébe vetett hit következtében elég önbizalom is szorult belé, így hát a legkevésbé sem vette a lelkére, hogy átveri hazugságaival a családomat.

Másnap aztán egy inasom a konyhaszekrény résén át kileste, hogy reggeli után miket mesterkedik a mi Barbarácskánk. Miután körülpislantott, és azt hitte, nem fenyegeti veszély, megint csak felkapta a tegnapi korsót, és újból jó adag sört legurított a torkán.

Prostituáltak (16. század)

Harmadnap hasonlóképpen kilesték, hogy a mankójánál kissé magasabb kenyeres láda tetejét kinyitja, jó darabot befal a benne levő rozskenyérből, majd ismét egy jó adag sört iszik rá. Ezután egy öklömnyi kenyérgyürkét abba a mély iszákba rejt, amelyet a ruhája alatt, a combja közt dugdos állandóan. Gyakran tehát ekképpen verte el éhségét: ezért is játszhatta folyton a vidámat a szobalány előtt. Ám, mikor – tudtom nélkül – az inas elmesélte a szobalánynak, mit látott, a szobalány azt találta ki, hogy gyorsan kicseréli a saját iszákját a lányéval. Mikor tehát Barbara hátat fordított neki, a szolgáló odakapott és kirántotta az iszákból a kenyeret. A kis csaló azonban nem jött zavarba, azt mondta, a nővérének tette félre, mert Elsa szegény nagyon beles. Mit mondjak, nagy kiáltozás kerekedett a dologból. A feleségem bevallotta a lányka előtt, hogy három napja az inas, a szobalány és ő is folyton figyelik. Barbara azonban mindent letagadott. Most mitévők legyünk? Odamegyek, csendre intem őket, Barbarának azt tanácsolom, térjen észre, valljon színt, különben más eszközökhöz folyamodom. A tálalót és a kenyeres ládát kulcsra zárattam, a söröskorsókat eltétettem, s megparancsoltam, hogy mindenfajta ennivalót zárjanak el a kis csodalény elől. Másnap aztán Barbarácska, aki sehogyan sem tudott magának ételt organizálni, délután bújt csak elő az ágyából, majd olyan beesett arccal és kiszáradt nyelvvel vonult ki a kertbe, hogy halálos betegnek hitte volna az ember. Ez a nap, április utolsó napja, bizony valódi szent böjti nap lett a számára.

Másnap, mikor feleségemmel és inasommal a telkünkre indultunk, megesett a szívem a lánykán, és újra egy teli korsó sört tétettem a szokott helyre, mellette pedig egy vajas kenyeret és néhány főtt halat hagyattam. Annak a konyhaszekrénynek az ajtaja mögül azonban, amelyet már említettem, egy repedésen át az inasom ügyesen kileste. Barbara, mikor már azt hitte, hogy biztonságban van – minthogy a szolgáló már a ház másik részén tette a dolgát, s főként azon fáradozott, nehogy Elza előbb kurkászhassa át nála a ház rejtett és közeli zugait, s valamilyen táplálékot találhasson húga számára – a sör mellé tett vajas és üres kenyeret is befalta egy egész kis hallal, sőt a nagyobb hal egy részével együtt, majd jó adag sört is hörpintett hozzá: három kortyra szinte az egész korsót magába nyelte. Miután pedig ekképpen megtöltötte a gyomrocskáját, nagy nyugodtan tovább tettette a böjtöt.

Mikor az inas a jól bevált résen keresztül a következő napokban is tanúja volt annak, hogy Barbara iszogat a sörből, hirtelen rákiáltott „Hej, Barbara, egészségedre váljék!” Aztán előbújt a rejtekéről. A lányka ránéz, és megkérdi, mit is mondott? „Csak egészségedre kívántam a söröcskét” – mondja az inas. „Ne hazudj itt nekem, nem is ittam én semmit” – feleli erre a lány. Olyan arcátlanul és szemtelenül viselkedett, hogy a családomnak már kezdett tényleg elege lenni belőle. Bármi ehetőt is sikerült ugyanis megkaparintania, bárhol talált is – hosszas kutakodás után – például kompótot vagy valami cukorból készült ünnepi nyalánkságot, gesztenyét, pástétomdarabkát vagy egyéb efféle maradékot, azonnal magába nyelte, nem volt tőle semmi biztonságban.

Ebbe az elképesztő makacsságba és pofátlan hazudozásba belefáradt feleségemmel együtt tehát végül úgy döntöttünk, hogy ennyi nyilvánvaló színjáték után most már komolyan itt az ideje a végkifejletnek. Így aztán a legnagyobb szigorral megparancsoltam: mindenfajta ételt alaposan zárjanak el, hogy a böjt pontos megfigyelését semmi se akadályozhassa többé. Viszont elrendeltem, hogy Barbara, ha kéri, annyit ehet és ihat, amennyit csak akar. Egy napi böjt után, egy hajnali órában a feleségem egyszer csak hallja ám, hogy a lányok fojtott hangon könyörögnek egymásnak, civakodnak, veszekednek egymással. Barbara azt panaszolja, hogy nővére nem képes ellátni táplálékkal oly módon, ahogy másoknál tette, akiknek a vizsgálata alatt korában baj nélkül végre tudták hajtani tervüket, és azt követeli, hogy Elsa híven tegye a dolgát. Elsa viszont – akit egyébként e titkos élelmiszer-beszerzői feladata miatt a családban csak Habakuknak neveztünk, mert ez a próféta vitt ennivalót Dánielnek – eközben azt panaszolja, hogy túlságosan erősen figyelik, és zokogva könyörög a húgának, egyen nyíltan, másképpen az egyházfit, anyjukat és őt is bajba sodorja.

A vitának közbelépő feleségem vetett véget, megrótta Barbarát hazudozása és csalása miatt, pontosan felidézve a komédia különböző fordulatait és jeleneteit, illetve azt, hogy ő, az inas és a szobalány miknek voltak tanúi. Ezután jámborul és lelkesen arra buzdította a leányokat, hogy az efféle álságokkal, hazudozással és szemfényvesztéssel egyszer s mindenkorra hagyjanak föl, különben az igazságos Úristen sújt le rájuk bosszús haragjával, és még a természeténél fogva egyébként irgalmas szívű herceg is, szüleikkel együtt elkövetett gaztetteikről tudomást szerezve, méltó és igazságos büntetéssel sújtja majd őket. Elmagyarázta nekik, hogy Barbarát eleddig nyilván a hazugság atyja, a Sátán tartotta hatalmában, aki annak az álangyalnak a képében jelent meg előtte, aki – a lány szerint – gyakran az ételéről gondoskodott, márpedig az ő házában semmiféle ördögnek nincs helye, és az ilyen ördög bizony jobban teszi, ha távolra takarodik az ő küszöbétől. Eljött tehát a bűnbánat ideje. A bűnt, tekintettel a bűnösök zsenge korára, biztos meg fogják bocsátani: a jóságos hercegnél szüleik érdekében és az övékben is bizonyosan közbenjár majd a férje. Ha viszont a számos tény által bizonyított gyalázatban megátalkodva, továbbra is kitartanak hazugságuk mellett, a herceg és a tanácsosai úgyis inkább hisznek majd nekünk, akikre az ügy kiderítését bízták, mind a kétes és ingatag hitelű leánykáknak.

Fürdőző hölgy

Befejezve tanelőadását, feleségem magukra hagyta őket. A lányok azonban már közben döntöttek: Barbara előbb tejet rendelt és fogyasztott, mintha szilárdabb táplálékot nem bírna a gyomra. Adtunk neki egy félcsupornyit, ami két orvosi libra mennyiségnek felel meg. Szerencsére baj nélkül megitta az egészet. Másnap egész csupor tejet kapott, amelybe búzakenyeret törtünk, és ugyanezt fogyasztotta a következő napokon is, amelyeken még hallevest meg egyéb ételeket is befalt a tejbekása mellé.

Bár mindezt a házam népe nyíltan szolgálta föl neki, Barbara mégis félrehúzódva evett meg mindent, mert nem egykönnyen tudott leszokni a titkon való étkezésről, míg végül szigorúan meg nem tiltottam, hogy kiszolgálják, és ki nem jelentettem, csak akkor kap ételt, ha az egész családdal együtt, nyíltan, mindenki szeme láttára, az ebédlőasztalnál hajlandó enni. Mivel ezt sokáig gyakran megtagadta, és ha én nem voltam jelen, mások színe előtt nem volt hajlandó étkezni, hazatértem után kijelentettem: ragaszkodom hozzá, hogy nyilvánosan velünk egyen. A továbbiakban egyébként is különösen szigorúan bántam vele, megróttam hamissága és csalása miatt, megfenyegettem, hogy ha nem javul meg, kihajítom a házamból, és hogy a Nagyságos Hercegnél sem járok közben bűne ügyében. E lelki fröccs hatására aztán habozás nélkül odaült az asztalunkhoz, szolgáimmal együtt némi ételt mindannyiunk szeme láttára – baj nélkül – elfogyasztott, és minden további nálunk töltött napon is hasonlóképpen cselekedett. Elsa is közben titkon megvallotta a felségemnek, hogy Barbara gyakran azért is veszekedett vele, amiért nem gondoskodik arról, hogy – mivel szüleiknek költségeik lehetnek – hébe-hóba némi könyvet vagy finomságot nekik is juttasson. Sőt, maga Barbara is sűrűn megdézsmálta a kamrám.

Miután a csalást sikerült lelepleznem – minthogy az igazság feltárására, nem pedig arra törekszem, hogy másoknak bajt okozzak –, végül is avval a kéréssel fordultam a Kegyelmes Herceghez, hogy ne bánjon túl szigorúan Barbarával, Elsával és a szüleikkel. Hiszen a lányok igen fiatalkák még, akiknél a nyilvános büntetés utóbb csak oda vezethet, hogy kurválkodásra vagy még súlyosabb bűncselekményekre kényszerülnek majd. Az egyházfit az menti, hogy mit sem tudott a csalásról, az anyán pedig azért érdemes megkönyörülnie, mert asszony az istenadta. És bár a bűn jelentősége miatt különféle ítéletek lehetősége merült föl, és noha az anya leányaival együtt meg is érdemelte volna a méltó büntetést, Kegyelmes Hercegünk veleszületett irgalmasságának ezúttal is újabb bizonyítékát adta. Szégyenszemre saját költségükön hazazavartatta Unnába a családot, az ottani magisztrátusnak pedig olyan értelmű levelet küldött, amelyben komolyan megrója őket, amiért ilyen ostobán engedték rászedni magukat egy leányzó által, és egyben figyelmezteti is őket, hogy a továbbiakban több megfontolással járjanak el, és feltétlenül gondoskodjanak róla, hogy Barbarát alaposabb istenfélelemre oktassák és neveljék. Ezen túl mindazt, amit Barbara böjtjéről korábban latinul vagy németül kinyomtattak, gondosan összeszedette és összegyűjtette, és nyilvánosan a piactéren hamuvá égettette. E rendelet birtokában tehát a leánykák 1574. május 13-án útnak indultak házamból. Ez lett tehát e komédia happy endje.

Barbara jelleme és hajlama persze Unnába hazatérve sem változott meg egy csöppet sem: mindenkit arról igyekezett meggyőzni, hogy ő korábban hónapokon át valóban nem evett egy falatot sem, csakhogy Wierus doktor hatásos gyógyszerei segítettek rajta, úgyhogy Isten irgalmából megjött az étvágya, és végre enni tudott. És szintén a tudós Wierus doktor kiváló kenőcsös masszázsai eredményeképpen képes immár mankók nélkül, biztos léptekkel járni is, amiért hála legyen az Úrnak!

(Ioannes Wierus: De jejuniis commentitiis. Opera omnia. Amstelodami, Van den Berge, 1660. 754–760.)

Magyar László András (szerk.): A kapzsi hóhérné
Gondolat Kiadó, Budapest, 2012