Gerlóczy Márton: Check-in (részlet)

Posted on 2012. október 29. hétfő Szerző:

0


| TOKIÓ |

Egy férfi fekszik a földön. A hátán fekszik, mint egy döglött, kiszáradt bogár. Egyik lába kinyújtva a kihalt sikátor betonján, a másik egy ruhaüzlet kirakatának üvegére tapadva. Alszik. Nincs rosszul, nem hajléktalan, nem is ivott túl sokat. Japán. Ez van vele. Mintegy há­rom méterre az alvó testtől egy nyitott bőrpénztárca is fekszik a földön. Odalépek, és megnézem. Egy mosoly­gós, vidám fiatalember tekint föl egy metróbérletről. Ő az. Így alszanak ők egymás mellett, a férfi és a pénz­tárcája, két méterre a hömpölygő emberáradattól és a többi földön fekvő japántól Kiotó belvárosában haj­nali 3:20-kor. Mindenfelé hevernek, mint a játékbolt padlószőnyegén a plüssállatok. A járda tiszta, csikknek, üvegnek, doboznak, szemétnek, szarnak nyoma nincs. Az idő csodálatos, augusztus van, és éppen három napja dőlt meg egy újabb melegrekord. Arrébb megyünk, és állunk ott egy darabig. Szótlanul figyeljük ezt a jelene­tet. Az emberek elsétálnak a férfi mellett. Lenéznek rá, aztán a pénztárcájára, és mennek tovább. Nem nyúlnak hozzá, de mivel még csak három napja vagyok itt, nem értem, hogy miért nem. Ezt majd csak később értem meg, de már most elárulom: azért, mert nem az övék!

Erről szól már három napja minden; megérteni, hogy akkor most végül is mi a franc folyik itt. Megérteni egy idegen bolygó nyelvét. Párhuzamot vonni Eu­rópával és a világgal, amit ez idáig ismertem, és eljut­ni a katarzisig, ami után minden másképp lesz. Örökre megváltoztatja majd a gondolkodásomat az a pillanat. De most még csak figyelek.

Jól sejtettem én, hogy ez az egész hazugság. Hogy ezek a japánok gépek, robotok, beteg beltenyészkedők. Jól sejtettem, de mégsem ezért jöttem. Annak az évnek a márciusában a Bastille környékén ültem egy kocsmá­ban, amikor besétált egy japán társaság. Nem tudom, melyik évben volt, de emlékszem, hogy a Barcelona az­nap este 3:3-at játszott a Real Madriddal. Odaültem be­szélgetni, aztán eldöntöttem, hogy elmegyek Japánba, aznap este döntöttem el, mert egy időben meg voltam győződve róla, hogy nekem japán feleség kell, és gon­doltam, a végére járok ennek.

De ez persze csak alibi volt. A valódi ok természe­tem végtelen emberközpontúságából fakadt. Szere­tek minél messzebbre lenni tőlük. Unom az egészet, unom az embereket és Európát és az életet, mindennél jobban viszolygok attól, hogy megszokjam azt, amin képtelen vagyok változtatni, amin nem változtatha­tok. Európainak születtem, és kötelességemnek érzem utálni magam emiatt. Egy pókhálóban élek, amely­ben már pók sincs, csak a törékeny kis tetemek szá­radnak ott tehetetlenül a szélvédett sarokban, a kor­hadó gerendák alatt. És ha meglátok egy japánt, nem egyszerű különbözőséget érzek, hanem valami gyöke­resen más lelkiállapot kisugárzásának varázsa kerít ha­talmába. Egész életemben azon dolgoztam, hogy kívül maradhassak, hogy még véletlenül se sodródjak ezzel a bűzlő csordával, amit társadalomnak neveznek, és ak­kor meglátok egy japánt, és szeretnék japán lenni, sze­retnék a részese lenni, szeretnék ember lenni emberek között.

A születésnapomon landoltunk Tokióban. Egész úton köhögtem. Én voltam az idegesítő utas, akit minden­ki utál. Félliteres slájmok csaptak fel a torkomból. Nem tudtam elaludni a köhögéstől, és piszok szarul érez­tem magam. Meg kellett igyak két whiskey-t, hogy kidőljek. Akkor léptünk be Oroszország légterébe. Amikor nyolc órával később felébredtem, még mindig Oroszország légterében voltunk. Fölkrákogtam még egy liter slájmot, és készültem a leszállásra.

Amikor feljöttünk a metróból, Tokióban azt láttam, amit a képeken: ott volt előttem az a rengeteg ember, a beton, a forgatag. Csakhogy csönd volt. Jó levegő. Tisztaság. Az autók nagy része már suttog, hibrid, nincs benzingőz, és suttognak az emberek is, a met­rón nem veszik fel a telefont, üzenetben válaszolnak, és csak akkor hívják vissza az illetőt, ha már leszálltak, mert mégis mi köze van bárkinek is a másik dolgához. Engem megőrjít, ha olyasvalaki beszél hangosan, aki­hez semmi közöm, és nem szólhatok rá, mert hiszen nincs hozzá semmi közöm.

Az első öt nap alatt napi nyolc-tíz Kirin vagy Asahi sör, két ramen leves és öt rizstekercs elfogyasztása mellett öt kilót fogytam. Csúcsformában vagyok, és ez meg­lep. Tizennégy éves koromban voltam utoljára csúcsformában, amikor még fociztam, és egészségesen él­tem, illetve nem éltem egészségtelenül. A testem tisz­tul, ideális formára talál, és nem mintha a fogyókúrá­zás szándékával érkeztem volna, ilyen szándékom nem volt, és nem is lesz soha, de mégiscsak elgondolkodtat a helyzet, amit aztán mérlegelni kezdek. Mit eszem, és mit nem eszem. Eszem halat, rizst, zöldségeket, húst, tésztát. Nem eszem krumplit, kenyeret, zsírt. Ennyi. Krumpli és kenyér és zsír. Velük számoltam le most. Eldöntöm, hogy soha többé nem eszem kenyeret és krumplit, amit nyilván két hét után megszegek majd, de a döntés pillanatában örülök a döntésnek.

Az élet végül is ezeknek az irányoknak a meghatá­rozásáról szeret szólni, a változás irányairól, amikről csak akkor szokik le az ember, amikor már nem szeret annyira élni, elfáradt, vagy nem látja értelmét, ami­kor az egész már csak a napok múlásáról, a biztonság­ról és a túlélésről szól. Én magyar vagyok, kenyéren és krumplin és zsíron élek, és ennek köszönhetően ha­lok. Úgy húsz-harminc évvel korábban, mint a japá­nok, ahol a férfiak várható élettartama 82 év, a nőké 84. Az átlag.

Mindenem a nyers hal. Imádom, ahogy fénylik, csú­szik. Másnaposan már kizárólag erre vágyom. Hol van az, amikor még babgulyást, ham and eggst és RC kó­lát akartam fogyasztani másnaposságra? Nyers hal kell. Tisztaság, természetesség. Csillogó mészkő, hegyi fu­vallat, egy csecsemő bőrének illata.

Rizsbe öltöztetem hát szívemet, és boldog vagyok. Eszem a sashimit, félelmetes átéléssel. Mezítláb va­gyok, a földön ülök, és ennek elmondhatatlanul örülök.

Gyerekkoromban ettem utoljára a földön és mezítláb, és ha jól emlékszem, gyerekkoromban éreztem magam utoljára kifogástalanul. Innen nézve teljesen érthetet­lenné válik számomra, hogy miért nem eszik az ember mindig a földön ülve, és miért nem veszi le a cipőjét, ha belép valahová, ahol élni, létezni kell. És vajon miért érzem sokkal jobban magam már csupán attól, hogy körülnézek, hogy a belső terek kialakítását figyelem? Úgy fest számomra, hogy Ázsia istenei jobb iskolákba jártak, mint a mieink.

Elmegyek a mosdóba. A mosdó számomra az egyik legfontosabb, legszentebb hely a világon, a mosdót én még a nyers halnál is jobban szeretem. A mosdó az egyetlen hely, ahol igazán egyedül lehet az ember, ahol még azok sem merik zaklatni, akik egyébként zaklat­nák. Olyan érzés a mosdón lenni, mintha nem lenne telefonod, márpedig van telefonod, amiben nem az a legzavaróbb, hogy zavarnak, hanem hogy zavarhatnak. A mosdóban viszont nem. Amikor egy saját otthonról álmodozom – otthonról, amelyet az idő legtartósabb anyagaival rendezhetek be mindig a mosdóval kez­dem. Az újságtartóval, könyvespolccal, vécédeszkával, hamutállal, kistévével, rádióval, műfűvel, virágokkal, képekkel a falon: a világtörténelem legszebb nőinek ké­peivel, illatokkal, tekercsekkel, kisablakkal. Egyszer, ha a jóisten is úgy akarja, márpedig miért ne akarná úgy a jóisten, hogy nekem mindez sikerülhessen, bizto­san valóra válnak az álmaim, és akkor majd úgy indul­nak a reggelek, ahogy a reggeleknek indulniuk kell egy olyan ember életében, aki seggét a gondviselőre bízta, és a gondviselő azt a legjobb tudása szerint szolgálta ki.

Gerlóczy Márton

No de! Mielőtt a gondviselő nekilát, hogy előkészítse e nemes cselekedeteket, látogasson el Japánba, és néz­zen körül, mint a magyar zöldséges a francia vagy olasz piacokon, és szégyellje el magát.

A rizspapír ajtó hang nélkül eltűnik a falban. Amint belépek, a villany felkapcsol, a vécédeszka kecsesen felhajtódik, a kagyló pereme alól kékes fény világít. A vécé felkészül a fogadásomra. Meghajolok előtte, ahogyan az összes japán meghajolt előttem korábban, és nem csupán azért, mert születésnapom van. Én is meghajoltam előttük, mert szeretek meghajolni, mert minden üdvözlés közül ezt tartom a legszimpatikusabbnak, ez a tiszteletről szól, tartást kölcsönöz az em­bernek, olyan alap, amely még az ellentétek feszültsé­gét is fellazítja, mert csendes és közömbös gesztusát bölcs megfontolás vezérli.

Helyet foglalok a kicsinyke vécén. Jobb oldalamon találok egy konzolt. Négy-öt gomb és ábrák világíta­nak rajta. Megnyomok egyet, mire vízsugár kezdi el spriccelni a farcsontomat. Elengedem a gombot, majd először beállítom a víz hőmérsékletét, aztán újra meg­nyomom, egy másik gombbal a kívánt helyre irányí­tom a sugarat, végül pedig beállítom az erősségét is. A vízsugár immáron az ízlésem szerint való hőmér­séklet, nyomás és irány szerint spriccel, amelynek kö­vetkeztében újfent a boldogság érzése kerít hatalmá­ba. Lelkem kis odvában forró testű pézsmapocokcsa­lád alussza nyugodalmas álmát, és ez a melegség bérel majd helyet bennem egészen addig, míg meg nem pil­lantom újra Európa fáradt tekintetét.

*

Az út vidékre Kiotó városán keresztül vezet, ahol két éjszakát töltünk Andriskával. Neki való lenne ez a hely, ha nem lennék vele, és ha bármi is való lenne neki ezen a világon.

A Tokió-pályaudvarra érkezve rémült izgalom fog el, hogy vajon sikerül-e majd megvennem a jegyet, és nem késsük-e le a vonatot. Izgulok, mert azt hiszem, amit otthon hinni illik, meg azt, ami szintén hazug­ság: hogy az ember majd eltéved, nem tudja megértet­ni magát senkivel, és átnéznek rajta a kis gépek, akik­nek nincs is önálló akaraterejük, megmondják nekik, hogy mit csináljanak, és akkor csinálják. Hogyne! Le­het, hogy megmondják nekik, hogy mit csináljanak, de mindez nem kötelező és nem káros, sőt! Soha sehol nem ment olyan könnyen semmi, mint Japánban a tá­jékozódás. Még egy baromfivirsli megfőzésével is több a gond.

Bemegyek a jegypénztárhoz, és mintegy huszonöt másodperc múlva – kezemben a jegyekkel – már kint is vagyok. A peronon pontosan ott állunk, ahol fel kell majd szállnunk, hogy elfoglalhassuk a helyünket. Itt csak az téved el, aki nem ismeri a számokat és a színe­ket. Pontosan három perccel a vonat érkezése előtt ró­zsaszín ruhába öltözött takarító nénik jelennek meg a peronon. A kezükben szemetes zacskó, seprű, lapát. Az ajtókat jelző pontokhoz állnak, és mozdulatlanul vára­koznak. Ahogy végignézek a peronon, nem látom a vé­gét, nem látom az utolsó rózsaszín pontot, a legtávo­labbi, amit látok, vagy hatszáz méterre van, legalább negyven rózsaszín pont strázsál a peronon. Mindegyi­küknek fülig érő, koromfekete haja van. Minden japánnak ugyanolyan a haja, nem úgy, mint nálunk, ahol minden nemzet büszke a hajára, pedig nincs két egy­forma haj az ő országában sehol. Jön a vonat. Az em­berek kiszállnak, a takarító nénik be. Megfordítják az üléseket, felsepernek, majd tökéletesen összehangoltan, egyszerre lépnek ki a vagonokból. Döntse el minden­ki, hogy mindez szimpatikus-e, vagy sem. Mint a pe­kingi olimpia nyitóünnepsége. Van, akit megrémített, van, akit lenyűgözött. Én az utóbbiak csoportjába tar­tozom. Félni vagy megijedni mindentől lehet, a világ így is, úgy is rosszra használja idővel minden eszközét.

Az utasok most beszállnak, fél perc van hátra az in­dulásig. Előhúzom a telefonomat, és beállítom rajta a pontos időt. Nem kell semmilyen órára nézzek, a je­gyemre nézek, elolvasom rajta az indulás időpontját, és ahhoz igazítom az órámat. Mindezt helyesem teszem. Abban a pillanatban, amikor az óramutató delet mutat, a vonat megmozdul. Ez sem túl bonyolult dolog. Van óra, van elektronika, vannak sínek. Csak ki kell szá­molni, hogy az a koszhadt vonat az út melyik szakaszán mennyivel menjen. Talán még én is ki tudnám számol­ni, pedig én legalább annyiszor kaptam egyest matek­ból, ahányszor késett a vonatom Magyarországon.

A vonat hamar eléri a 300 km/órás sebességet, az 520 kilométeres távot pedig pontosan két óra alatt fog­ja megtenni. A nagy sietségben elfelejtettem értesülést szerezni arról, hogy található-e dohányzó kocsi a vona­ton. A kalauz tájékoztat róla, hogy igen, a 11-es kocsi­ban tudok dohányozni. Felnézek, és látom, hogy a 1-es kocsiban tartózkodom. Elindulok. Útközben eszem­be jut, hogy a rózsaszín nénik milyen apró ponttá zsugorodtak a távolban, és ezzel egy időben lassítok is a tempómon, hiszen nem mindennapi sétán veszek részt. Soha nem sétáltam még tíz percet, miközben a másik irányba haladtam 300-zal. Mire a dohányzóba érek, a távolban feltűnik a Fudzsi, és lassan kiérünk Tokió vonzáskörzetéből, ebből a harmincmillió embert tábo­roztató betonrengetegből. Elszívom a cigimet, és újabb tízperces sétára indulok, ezúttal visszafelé és ezúttal 303-mal haladok.

Nem értem az egészet, nem értem Japánt, és nem is érthetem. Itt kellene élnem vagy húsz évet, hogy egy­általán elkezdhessek azon gondolkodni, hogy merjek-e gondolkodni róla, de ennyi időm nincs, mert még Ta­hitin is kéne élnem, meg az Andokban meg otthon meg mindenhol. Csak két hetem van, és így is a legtöbbet hozom ki magamból. Japán elvan nélkülem, így aztán nem én értem meg őt, hanem ő ért majd meg engem abban a pillanatban, ami megváltoztatja az életemet. De most még csak figyelek.