A név kötelez | Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: A Radnayak

Posted on 2012. október 19. péntek Szerző:

2


Írta: Abonyi Barbara

Vannak könyvek, amelyek nem okoznak meglepetést. Amikor kézbe veszel egyet, és a terjedelemből, a borítóból meg abból a pár sorból, amelyet belelapozva elkaptál, pontosan tudod, hogy mire számíts. Ám ha azt hinnéd, kedves olvasó, hogy a meglepetést nem okozó könyv fordulatok nélküli vagy unalmas lenne, ki kell ábrándítsalak. Azt hiszem, néha mindenki szeretne olyan könyvet levenni a polcról a boltban, amiről előre tudja, hogy tetszeni fog neki, amit már előre elképzel – és ami úgy is lesz. A Radnayak ilyen könyv, és aki szereti a nagyívű, sokszereplős, történelmi családregényeket, valóban nem is fog csalódni.

Jelen esetben jó, vaskos családregény ez, az elején segítőkészen mellékelt családfával, amire különösen a történet elején még nagy szükséged lesz. Az alcím is elárulja, hogy itt bizony egy erdélyi bárócsaládról lesz szó, így a kiinduló helyzetbe már kényelmesen bevackolódva nyithatod ki a kötetet 1913-nál, előre élvezve a történelem fűszerét, és persze a romantikát. De nem csöpögős érzelmi megnyilvánulásokra kell gondolni, melyben a báró örök szerelmet ígér, s a bárónő erre imígyen szóla: „Ahh!” Erről hőseink maximum álmodoznak, de az események rögtön az elején rákényszerítik őket, hogy elfelejtsék az ilyen rózsaszín álmokat – már amennyiben volt nekik olyan. Romantikán most az irodalmi romantikát értem, némileg idealizált és szélsőséges jellemekkel – akikkel azonban mégis könnyen azonosulhatunk –, Jókai-figurákkal, továbbá szenvedéllyel, sodrással, de nem érzelgéssel.

Talán nem meredek párhuzam, ha ezen a ponton levesszük a polcról az Elfújta a szélt Margaret Mitchelltől. Vannak ugyanis hasonlóságok a két olvasmány között. Varga-Körtvélyes olyan világot rajzol meg, amely önmagában megosztó: a nemesség utolsó tagjainak világát. Őket vagy a rendszerváltás előtti évek szellemében szokás holmi feudális kényúrnak gondolni, vagy pedig félreértelmezett hazafiságból felmagasztalni – érdemeik és hibáik totális mellőzése mellett. Ám ahogy Mitchell művében a déli földbirtokosok is kilépnek a kegyetlen rabszolgatartó meglehetősen kétdimenziós szerepköréből, ugyanúgy lépnek ki itt is a Radnayak a vagyonukat operettesen elkártyázó dzsentrik közül. A földet és a birtokot uralni kell, nem csak birtokolni, és a nemesség a legkevésbé múlik azon, mennyi vagyon felett úr az úr. A név ugyanis nem minden, és ha valami, hát inkább kötelesség, mintsem előjog. Van, aki könnyedén teljesíti, van, akinek bele kell tanulnia, és van, aki sosem lesz elég jó benne – de egy biztos, általánosítani nem lehet.

Egyik főszereplőnk, Radnay Zoltán is mutat néhány közös vonást Scarlett O’Harával. Mindkettejük cselekedeteinek fő mozgatórugója a birtoklási vágy és a féltékenység, amelyet ők előszeretettel vélnek szerelemnek. A fontos különbség azonban, hogy a történet főhőse erre nem csak a könyv végén döbben rá. Habár a változással némileg még így is elkésik, de vannak dolgok, amiket lehetősége van helyrehozni, és szerencsére fejlődik annyit, hogy meg is próbálja.

Szomorú is lenne, ha nem lenne jellemfejlődés, hiszen a könyv valamivel több, mint ötven év eseményeit öleli fel, idő tehát van rá. Látszik azért, hogy a szerzőnek melyik a kedvenc korszaka, a családdal tízes-húszas években történtek jóval részletesebbek, míg a 30-40-es évek csak úgy átröppennek a családon, az ötveneseknél megállunk, de ’56-on is csak átrobogunk. Ez nem válik a történet kárára, legföljebb a részletvadászoknak és a hardcore mellékszereplő-fanoknak támadhat komoly hiányérzetük. De azért a fókusz-főszereplőkön, Zoltánon, Sándoron és Gergén túl nagyon is érdekelne, mi történt Dinivel, vagy szívesebben megismertem volna a Keresztes testvéreket, talán úgy az ő tragédiájuk is jobban megérintett volna. És ott van még Krisztina is, akinek a története megérhetett volna egy fejezetet, de így csak elmondásokból értesülünk a sorsáról. Egyébként lehet, hogy ez nem várat sokat magára, hiszen készül a folytatás, vagyis még remélhetjük, hogy a messziről szimpatikus szereplők kapnak pár plusz oldalt. A háborúknál, forradalmaknál is mindig megállunk kicsit – ezek az események ugyanis sosem hagynak nyom nélkül egy olyan családot, mint a Radnayaké. (És persze ne felejtsük el, a szerző történész!) Mind fizikailag, mind lelkileg értendő ez, tehát nem csak Zoltán megy át gyökeres változáson, hanem szép lassan mindenki, akinek a sorsát több éven keresztül követhetjük. A fejlődés hiteles és logikus.

Itt van tehát nekünk a Radnay-család fő ága: Zoltán, a felelősségtudatot eleinte totálisan mellőző fiú, akit a történelem és a kor – ha túl lassan is, de – férfivá érlel. Sándor, a birtok várományosa, akinek a tragédiája azonban 180 fokos fordulatra kényszeríti a családot, és megváltoztatja mindenki életét maga körül – és aki sajátos körülményei ellenére válik bizonyos értelemben a család gerincévé. Itt van Gergé, a bal kézről való leszármazott, és Gyula, a gyenge, érzékeny és alkoholista orvos, aki mintha nem is a családhoz tartozna… És itt vannak a nők, akik kívülről kerülnek a családba, szélsőségesen különböző módon. Az egyik Mari, a székely cselédlány, az ősi, természetes szépség és bölcsesség képviselője. A másik Lili, a városi kisasszony, a kifinomultság és az érzékenység megtestesítője. Nem először látunk ilyen ellentétpárt, de a szerző nagyon jól egyensúlyoz köztük. Liliből mennyiségre talán többet látunk, de Mariról sokat elárul az is, amit elhallgat róla. Furcsa kapcsolat van köztük, tulajdonképpen olyanfajta rivalizálás, melyben egyikük sem vesz részt, hiszen aki versenyezteti őket, annak is főleg a fejében zajlik ez a küzdelem. Harcba egymással nem kerülnek, sőt valamiféle közösség is kialakul kettejük között – azonban ez ugyanolyan kimondatlan, mint a szembenállás maga.

Varga-Körtvélyes Zsuzsanna

A szöveg jól alájátszik a fentieknek. Az éppen aktuális elbeszélő szövegében finom árnyalatok jelzik a szereplő gyökereit, hol egy tájszóval, hol egy szitokszóval. Nem viszi túlzásba, így egységes, összefüggő marad a mű stílusa. A vissza-visszatérő, belső monológnak talán rövid, ki nem mondott, de a narrációba beleszúrt megjegyzések dinamikussá, elevenné teszik a történetmesélést. Egyetlen ismétlődés mégis kissé zavaró: mivel a könyv a Radnayakról szól, teljesen rendjén való erről-amarról a családtagról megjegyezni, hogy mennyire jellemző a viselkedése a család eddigi habitusára, avagy méltó az ősökhöz, de genere Gyana. Mégis, amikor nagyjából háromoldalanként valaki mindig megjegyzi magában, hogy „nem csoda, hiszen Radnay ő is, büszke/szenvedélyes/vakmerő, akárcsak…”, az már kicsit sok a jóból. Tudjuk, hogy mind Radnayak, tudjuk, hogy a génállomány csodás – haladhatnánk tovább? Szerencsére egyéb redundancia nemigen fordul elő, és ez is tekinthető inkább hangulati elemnek, mintsem hibának. Emellett az író nem vész bele a család tökéletességébe, hiszen sűrűn megjelennek a kevésbé makulátlan tagjai, mint a csaló Elemér, vagy a gyengeelméjű Jojó, mintegy ellenpontozva a nagyszerű többieket. Egyebekben Varga-Körtvélyes Zsuzsanna jó ízléssel ír – a naturalistább részletek sincsenek elkenve rosszul értelmezett szégyenlősségből, de sohasem lép túl egy határon. Elegánsan veszi az ilyen akadályokat, jól értve, hogy a dráma nem attól lesz megrázó, hogy hány liter testnedvben tapicskolunk, hanem attól, ami a helyzetet okozta, ahol ez egyáltalán megjelenik.

Összegezve: a történet könnyen magával húz. Tempója jó, de tagolása lehetővé teszi azt is, hogy amikor a család, néhány évet átugorva új fejezetet nyit, mi is szünetet tartsunk, és valamivel később folytassuk. Ha ritkán veszünk is kezünkbe családregényt, pláne ekkorát, még úgy is megér egy próbát. Aki pedig még többet akarna tudni a Radnayakról, az örülhet a folytatás ígéretének.

Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: A Radnayak.
K.u.K. Kiadó, 2012

»Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: A Radnayak – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«