Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: A Radnayak (részlet)

Posted on 2012. október 19. péntek Szerző:

0


(…) Kinyitotta a szemét, és Zoltánnal találta szembe magát. Észre sem vette, hogy amíg Mariról ábrándozott, nyílt az ajtó. Megmerevedett az arca, és egy pillanatig azt sem tudta, mire gondoljon. Nem is tudott gondolkodni.

Zoltánt is jókor eszi ide a fészkes fene, éppen, amikor anyaszült meztelenül fekszik, és még csak el se takarhatja a nyomorúságát. Nasztazinak is most kellett faképnél hagynia!

– Hát te? – hökkent meg Zoltán, miközben alaposan végigmérte a meztelen férfit, de nem mozdult.

– Ezt inkább én kérdezhetném tőled, öcsém – mordult fel Sándor. – Kopogni tudsz-e? – tette hozzá élesen, de közben maga is érezte, milyen hiábavaló a kérdés. Hiszen akár kopog Zoltán, akár nem, ő maga akkor is mozdulatlanul és kiterítve fekszik az ágyon, mint valami halott, akibe a sors furcsa fintorának köszönhetően mégiscsak hálni jár a lélek.

Engedélyezett magának egy száraz fintort, mire Zoltán valami érthetetlent mormolt az orra alatt.

Bal lábbal kelt, a vak is látja – állapította meg magában Sándor, mert Zoltán nyilvánvaló rosszkedve még a saját nyomorúsága ellenére sem kerülte el a figyelmét. – Jó reggelt – tette hozzá végül higgadtan, de csak valami mogorva vakkantást kapott válaszul.

Zoltán alaposan körülnézett a szobában, és úgy kukkantott át a kisajtón is, mintha keresne valakit.

– Ki volt ez a csámpás, aki majdnem felöklelt a küszöbön, és hol van Mari? – kérdezte villámló szemmel.

Sándor felvonta a szemöldökét, és hitetlenkedő kis hang bukott ki a száján.

Mari? Már megint a Mari? Mit hajkurássza örökké azt a lányt? „Mari!” Mindig csak az! Még most is, amikor mindene megvan: az egészsége, a fiatalsága, és előtte egy egész élet, a családos ember boldog élete! Bárcsak neki is lehetne, ha csak a fele is… A fele? A tizedével beérné. Ha egészséges volna! A többi már menne magától. De talán még ennyi sem kellene. Lám, már megint ugyanarra kell gondolnia, mint az imént, amikor Nasztazi úgy felbosszantotta. Ha legalább a karjait mozdíthatná, és tudna egyedül enni, olvasni, írni! Embernek lenni, ha csak félig is, ha csak deréktól felfelé is! Zoltán meg…

– Felelj már! Megkukultál?

Sándor felvonta a szemöldökét.

Miért üvöltözik? Az sem volna csoda, ha tényleg megháborodott volna. Elvégre itt fekszik tehetetlenül, kiszolgáltatva a másik pillantásainak, az meg csak bámulja szemérmetlenül, és még csak eszébe se jut, hogy segítsen rajta. Micsoda fráter vagy te, Radnay Zoltán?

– Hát isten hozott, édes öcsém – mondta végül fanyarul.

– Mariról beszélj! – horkant fel Zoltán.

– Visszament a faluba – felelte csendes megadással Sándor, mert rájött, hogy amíg ki nem elégítette Zoltán kíváncsiságát, semmit sem remélhet tőle, mert Zoltán dühében se lát, se hall.

– Magától? – hökkent meg Zoltán.

– Küldték.

– Anyád? – villant meg Zoltán tekintete.

– Az – bólintott kelletlenül Sándor.

– Miért?

Sándor szája szegletében apró kis mosoly jelent meg, de gyorsan fegyelmezte magát, mert nem akarta még jobban feldühíteni Zoltánt.

– Ha tudnád, barátom – gondolta magában –, nem ordibálnál így. Nem ám, hanem szép csendben nekidőlnél a falnak, és fohászkodnál egy nagyot. De nem tudod, és nem is fogod megtudni. Tőlem legalábbis nem, Maritól meg még ennyire se.

Sándor hosszan meredt Zoltánra, aztán csendesen csak ennyit mondott:

– Lebabázott.

– A Mari? – suttogta hitetlenkedve Zoltán.

– Az – hunyta le a szemét Sándor.

– Ki az ura? – csattant a kérdés, mint egy puskalövés, mire Sándor kelletlenül pillantott fel.

– Nincs ura.

– Nincs? Akkor valaki ugyancsak beszabadulhatott a málnásba – vigyorodott el gonoszkodva Zoltán, aztán hirtelen megkeményedett a tekintete, és Sándorra meredt.

– Te voltál?

– Én? – hördült fel Sándor, és szinte eszelős fények gyúltak a tekintetében. – Vak vagy? Hogyan csinálhattam volna neki gyereket? Talán ezzel a semmivel itt a lábam között? Térj észre, boldogtalan!

Zoltán megszégyenülten hallgatott el, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. Nem nézett Sándorra, és csak nagy sokára szólalt meg csendesen.

– Betakarjalak?

Sándor sziszegve engedte ki a foga közül a levegőt, miközben lassan bólintott.

– Légy szíves – dünnyögte végül.

Zoltán kelletlenül lökte el magát az ajtótól, és nehézkes léptekkel az ágyhoz bicegett. Ahogy lehajolt, hogy felvegye a székről az odavetett takarót, megrándult az arca. Sándor nem tudta eldönteni, hogy a fájdalomtól, a szégyenkezéstől vagy a haragtól-e. Hosszan bámulták egymást, és szinte egyszerre fordultak az ajtó felé a könnyű léptek hallatán.

Sándor alig hallhatóan köszörülte meg a torkát.

Csak Lili lehet! Vajon mit kereshet itt? Persze, a legrosszabbkor jött, de legalább már takaró alá került. Még csak az kellett volna, hogy Zoltán felesége kiterítve lássa! Éppen elég, hogy szerteszét van minden, ahogy Nasztazi hagyta. A legszívesebben letörné a kezét a kis szutykosnak. Jól mondta Zoltán: csámpás. Ez a legjobb szó rá. Bezzeg Lili! Hát igen! Zoltánnak mindig is volt szeme a nőkhöz. Sokat hallott már felőle, és mindenki másnak mondta: Gyula finom, érzékeny virágnak. Az apja szemrevaló fruskának. Az anyja halvány kis jószágnak… Hát egyik sem. Valami egészen más, különleges. Mosolyog, pedig érezheti, hogy nem a legjobbkor csöppent ide. Mégsem ijedezik, inkább kíváncsi. Zoltánt fürkészi, aztán őt. Gyönyörű szeme van! És a hangja!

– Hát itt van, Zoltán? Mindenfelé kerestem, és már azt hittem meg sem lelem. Olyan ez a ház, mint egy labirintus. Nem is gondoltam, hogy ebben a szárnyban is találok szobákat.

– Hogy került ide? – vonta kérdőre mogorván az asszonyt Zoltán.

Sándor helytelenítően csóválta meg a fejét.

Milyen faragatlan ez a Zoltán. Goromba pokróc. Látszik, hogy a háború nem sokat használt a modorának. Lili igazán nem ezt érdemli tőle.

– Hallottam a hangját. Gondoltam, megnézem, kivel társalog.

– Zoltán az unokafivérem – szólalt meg Sándor, és bármennyire is kényelmetlenül érezte magát, nem bírt elfojtani egy apró kis mosolyt.

Kedves ez a lány. Zoltán megemberelhetné magát, mert majd felnyársalja a tekintetével. Ne Lilire legyen dühös, hanem magára. Persze a legjobban rá haragszik. Hát tegye, ha jól esik neki. Ő ugyan nem bánja.

– Igazán? – csodálkozott Lili, aztán Zoltánhoz fordult. – Nahát, Zoltán, egyetlen szóval sem említette soha. Nem volt szép magától. Bár – pillantott Sándor felé – a házban sem találkoztunk még…

– Nem is találkozhattunk. Ágyhoz vagyok kötve.

Vajon hogyan fogadja? Az első reakció, ezt már rég megtanulta, sokat elárul, de most nincs semmi különös. Lili nem sápadozik, nem pirul, nem dadog, nem sajnálkozik. Bólint. Tudomásul vette. Hát, ezen is átestek. Örül, hogy túl vannak a nehezén. Csak Zoltán el ne rontsa a dolgot. Az lenne a legokosabb, ha ki se nyitná a száját, de már látja rajta, hogy nem bír csendben maradni.

– Teljesen béna – szólalt meg Zoltán padlóra szegezett tekintettel.

Sándor elnyomott egy elégedetlen sóhajt.

Mintha valami szégyenteljes, titkolnivaló, méltatlan dologról kellene beszámolnia. Miért viselkedik így? Ennyi év után is? Miért nem képes elfogadni? Ő is megtette, pedig hát az ő élete, az ő sorsa tört derékba. Mégis Zoltán jajveszékel. Ki érti ezt? Ő maga biztosan nem, és él a gyanúperrel, hogy Zoltán sem.

– Maga bizonyára Zoltán felesége – törte meg végül a csendet Sándor, aztán Zoltánra nézett. – Talán úgy illett volna, hogy bemutasd a méltóságos asszonyt, te.

Zoltán csak hallgat, mint a sült hal. Lili mozdul helyette. Elmosolyodik, az ágyához lép, egészen közel… még közelebb. Vajon mit akarhat? Nahát! Kinyújtja a karját, és megérinti a vállát! Éppen ott, ahol még érez valamicskét, ha nem is sokat. Milyen jól esik a mozdulat, de főként a szándék. Könnyű a kis keze, puha, selymes, nem Nasztazi érdes ujjai, de nem is Mari erős érintése. Zoltán meg csak hápog magában, és úgy bámul, mint aki nem hisz a szemének. Nagyon dühös, csak tudná, miért? Mi kivetnivaló van ebben a semmiségben, hacsak az nem, hogy szégyellheti magát, amiért neki nem jutott eszébe. De Zoltán nem bírja a látását sem, nemhogy az érintését. Tudja, érzi, hogy így van.

– Radnay Lili – mutatkozott be az asszony, és folytatta volna, de ebben a pillanatban nagy zajjal kivágódott az ajtó, és a szobába berobbant Gyula.

– Lexi, Zoltán! Nagyszerű, hogy mind itt vagytok! – kurjantotta, és ahogy dobbantott a lábával, a csizmájáról csak úgy potyogott a friss trágya. Sándor kitáguló orrcimpákkal lélegezte be a lószagot. – Megcsikózott a Deres! Ilyen gyönyörű jószágot még nem is láttatok!

– Rendben folyt? – kérdezte egyszerre a két férfi, mire Gyula hevesen bólogatott.

Sándor megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Az a drága kis kanca! Mennyi öröme telt benne, és még most is megajándékozza. Jó volna látni. Talán fogja is. Gyula majd lefotózza. Úgyis ez a mániája, a masinája nélkül egy lépést se tesz.

Sándor elmosolyodott, és lehunyta a szemét. A Derest akarta látni. Azt a szép ívű nyakát, a melegen ragyogó szemeit…

A sebesen távolodó léptek, meg Zoltán botjának egyre halkuló kopogása térítette magához. Ahogy felnézett, a türelmesen várakozó Lilivel találta szembe magát. Zavartan köszörülte meg a torkát.

– Bocsásson meg – dünnyögte kissé szégyenkezve. – Elgondolkodtam.

Lili vállat vont.

– Ezek ketten jól itthagytak minket – állapította meg végül, de a hangján lehetett érezni, hogy egy cseppet sem bánja. – Hát, ami azt illeti, elég különösre sikerült a megismerkedésünk – tette hozzá még mindig mosolyogva, és Sándor örömmel nyugtázta, hogy elfogódottságnak nyoma sincs az arcán.

– Nem rajtunk múlott.

– Miért Lexi?

– Ebben a családban, anyám jóvoltából, Zoltán kivételével mindenkinek jutott valami becenév.

– Az Alexanderből? – firtatta az asszony kíváncsian.

– Radnay Sándor, szolgálatára – bólintott a férfi. – Szépen játszik – tette hozzá váratlanul.

– Honnan veszi, hogy én voltam? – kérdezte meglepve Lili, és talán egy leheletnyit el is pirult.

– Nem volt nehéz kitalálni – nevette el magát a férfi. – Tudja, ebben a házban békét szokás hagyni a zongorának.

– Sajnálom, ha megzavartam a nyugalmát. Azt hittem, nem bánt senkit, ha kipróbálom.

– Ó dehogy, épp ellenkezőleg. Valamikor sokat játszottam magam is, de… Nos, jó ideje hallgat, mert rajtam kívül nemigen akad muzsikás lélek a családban. Poroltassa csak le, kedvesem, és használja minél többet. És az ajtót is bátran hagyja nyitva. Akkor jobban idehallani.

– Ahogy kívánja. Tehát szereti a muzsikát.

– Nagyon.

– Mit még?

– Sok nem maradt – dünnyögte Sándor, aztán gyorsan észbekapott, és megemberelte magát. – Azelőtt a lovakat, most a könyveket…

– Azelőtt?

Sándor meglepve fürkészte Lili arcát.

Megkérdezte. Meg merte kérdezni. Ráadásul nyíltan és őszintén. Hát, ez különös. Erre nem számított. Még akkor sem, ha mindjárt az első pillanatban sejtette: ez a Lili nem lehet hétköznapi teremtés. Lili nem forgatja a szemét, és nem is csapja össze a kezét. Bárcsak Stefánia is ilyen lett volna! De Stefánia… Jobb nem is gondolni rá. Nem is szívesen teszi, mégis idetolakodik elé az arca, pedig semmi keresnivalója ebben a szobában. De Stefánia, pontosabban a kísértete, mégiscsak itt szemtelenkedik közte és Lili között. Pontosan úgy: sápadtan, kétségbeesetten, zavartan és szenvelegve, mint azzal a néhány alkalommal, amikor meglátogatta abban a méregdrága és teljességgel haszontalan szanatóriumban, ahová Gyula és az anyja dugták be, és szerették volna, ha elevenen el is temethetik ott. Hát nem tehették, pedig ugyancsak törte őket miatta a rossznyavalya. Legalábbis az anyját. Mégsem maradt ott. Még csak az kellett volna: holtig azoknak a csendes léptű apácáknak a karmai között vergődni! Olyanok voltak, mint a kísértetek, és úgy suhantak a folyosókon meg a szobákból ki s be, mintha tényleg nem is volnának, csak kísértetek. Még szerencse, hogy Stefánia is csak kísértet ma már. Kellemetlen kísértet. És azért is köszönet illeti a jóistent, hogy a gyűrűjét nem személyesen adta vissza, csak úgy küldte el egy rokonnal, akibe azért szorult annyi jóérzés, hogy nem mert a szeme elé kerülni.

– Azelőtt, mielőtt a nyakam szegtem.

– Sajnálom – bólintott egyszerűen Lili.

– Ne tegye. Nem magán múlott.

– Tehát a lovak. Akkor már értem, hogy Zoltán miért töltötte a nászutunk felét az istállóban.

– Ez Radnay betegség, kedves, és sajnos gyógyíthatatlan. Még a nagytudású Gyula doktor sem tehet ellene semmit, minthogy ő maga is ebben szenved. Hiszen láthatta az imént.

– Láttam. Ugyanúgy csillogott mindhármójuk szeme. Magyarázza meg, mitől olyan nagy dolog egy csikó születése.

– Ez a csikó nem egy közönséges jószág. Ez egy angol telivér és a kancám első csikaja.

– Vagy úgy – bólintott Lili, de látnivaló volt, hogy a dolog nem érdekli különösebben. – Akkor ma sem számíthatok Zoltánra – folytatta sóhajtva.

– Ígért magának valamit?

– Ó, nem, csak szerettem volna bemenni Kolozsvárra.

– Attól tartok, el kell halasztania az utazást.

– Lehet, méltóságos úr? – dugta be az ajtón a fejét Nasztázia, aztán Lili láttán meglepve vissza is húzta.

– Kopogni miért nem tudsz, te…?

Sándor nem fejezte be, de rosszalló pillantással meredt a lányra. Nasztázia a vállát vonogatta, és a kilincs után tapogatózott.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz. Meghoztad a kávét?

– Meg – felelte odakintről a lány, mire Sándor bosszúsan mordult fel.

– Akkor miért nem jössz be vele? Nem siettél valami nagyon.

– Bocsánat, mariásza domnu – dünnyögte Nasztázia, miközben ügyetlenül kikerülte Lilit.

– Tedd az éjjeliszekrényre, aztán fejezd be, amit elhagytál – rendelkezett Sándor, és a hangja hidegen csengett. – Rakj a tűzre, hozd a vizet, verd fel a szappant, és ne felejtsd el megfenni a borotvát is, mert tegnap úgy összekaristoltál, hogy… – Sándor elhallgatott, és egy pillanatra a mennyezetre emelte a tekintetét. – No, mire vársz, te lány?

– Nem zavarom – szólalt meg Lili, és tapintatosan az ajtó felé indult. – Ha nem bánja később még visszajövök.

– Kérni akartam rá – mosolyodott el melegen Sándor. – És ne menjen messzire. Nasztazi nem olyan ügyetlen, mint amilyennek látszik. Néhány perc, és elkészülök.

Néhány perc? Lesz ebből egy fertályóra is, mert Nasztazi még a szokásosnál is ügyetlenebb. Máskor nem gyűlik meg a baja ennyire az öltöztetéssel, most mégis csak rángatja a tagjait, és cibálja az ingét. A vánkosokat is csak átabotában dobálja a háta mögé.

– Nem lesz ez így jó, Nasztazi – nézett a lány szemébe szigorúan Sándor. – Elfelejtettél párnákat tenni az oldalamhoz. El fogok dőlni.

Hát, a pillantását nem köszöni meg, az bizonyos. Fintorog is, de azért teszi a dolgát, ha kelletlenül is. Nagyon kelletlenül, mert csak úgy csörömpölt a mosdótállal. A hátát meg sem törölte. Az ingét ki se igazította, csupa ránc a karján. A takarót csak ímmel-ámmal teríti az ágyra. Gyűrött és rendetlen, akárcsak a tálcán a teríték. És a kávé…

Sándor mélyet sóhajtott.
Szóljon? Minek? Kérjen bele tejet? Felesleges. Sose érne vele vissza az átkozottja, ő pedig nem akar sok időt elvesztegetni a reggelivel, amikor Lili vár rá. Ha ugyan vár… Biztos benne, hogy igen.

– Szedd le a kávé fölét – vetette oda a lánynak lakonikusan. – És idefigyelj, Nasztázia! Ha még egyszer tej nélkül hozod a feketét, én nem is tudom…

Sándor nem fejezte be. Nem látta értelmét. Bármivel is fenyegette volna meg a lányt, úgysem tartotta volna be a szavát. Meg nem üthette. Mással nem akarta üttetni. Elküldeni meg esze ágában sem volt, mert inkább egy ostoba cselédlány keserítse meg a napjait, mint egy kedvesnővér vagy uram bocsá’, apáca!

– Szólj a méltóságos asszonynak – mondta végül, miután megitta a kávét, ami langyos volt és keserű. – Igyekezz!

Úgy várta a visszatérő asszonyt, mintha… Nem is tudta szavakba önteni, hogyan. Nem is akarta. Nem is merte volna.

– Nem bánja, ha feltartom még egy kicsit? – kérdezte végül egy kissé rekedten, miután Lili bekopogott, és belépett a szobába.

– Nem sietek sehová.

– Játszana a kedvemért valamit?

– Örömmel. Mire gondolt?

– Amire maga – felelte Sándor mosolyogva. – És ha valaki, mondjuk az anyám, megjegyzéseket tenne a játékára, ne törődjön vele.

– Nem vagyok ijedős, ha erre gondol – nevette el magát Lili. – Nyitva hagyom az ajtókat. Szerencsére kitűnő a ház akusztikája.

– A cúggal sincs semmi hiba – nevetett Sándor is, és hosszan meredt az elsiető asszony után.

Vajon jól látta, hogy annyira nem is sietett? Igen. És a mosolyát meg a könnyed kézmozdulatát sem lehetett félreérteni. Barátságos volt mindkettő. Lili meg gyönyörű. És szinte súlytalanok a léptei. Nem is megy, inkább suhan. Fene a szerencsédet, Zoltán! Meg se érdemled ezt a lányt. És a játéka! Beethoven… valamelyik zongoraverseny. Már nem emlékszik pontosan, melyik. Kár, hogy lassan kezdi elfelejteni a darabokat. No, de most itt van Lili. Majd megkérdi tőle.

A hangok elzsongították, és ami már rég nem történt meg vele, elszenderedett.

Varga-Körtvélyes Zsuzsanna

– Hová tetted a feleségemet?

Sándor kissé kábán pillantott fel, de Zoltán láttán gyorsan magához tért.

– Hallhatod – válaszolt epésen, mert nem volt ínyére a hangnem. – Milyen a csikó? – kérdezte aztán sóvár hangon.

– Milyen a feleségem? – vágott vissza élesen horkantva Zoltán.

– Mi közöm hozzá? – vágott vissza dühösen Sándor. – És neked mi közöd ahhoz, hogy én mit tartok felőle? Különben meg olyan, amilyen a csikó, te ostoba – nevetette el magát végül, mert az egész helyzetet komikusnak és értelmetlennek érezte. Aztán némi hallgatás után keményebben folytatta. – Komolyan kérdeztem.

– Én is.

– Te tudod, a te feleséged.

– Az. Eszedbe ne jusson…

– Mi?

– Hát az…

– Megzavarodtál? Kérd meg Gyulát, hogy vizsgálja meg a fejedet. Légnyomást kaphattál, ha ilyen zöldeket beszélsz.

– Nem tréfálok!

– Nem? Akkor verjen meg az isten, Radnay Zoltán! Megmondtam világosan, hogy bármennyire szeretném is, nem leszek nővel többet soha, és nem is lesz gyerekem. Se Maritól, se a feleségedtől, se mástól.

– Még a gondolatától is tartózkodj, ha jót akarsz – mormolta sötéten Zoltán, mire egy száraz kis mosoly volt a felelet.

– Felesleges fenyegetőznöd. Semmi sem lehet nagyobb büntetés számomra, mint hogy itt heverek immár öt esztendeje. Egyébként meg – folytatta kis szünet után Sándor, és furcsa kis mosoly jelent meg a szája szegletében, ahogy alaposan szemügyre vette Zoltánt –, csak nem félsz, hogy ilyen nagy a hangod?

– Hogy én? Hogy félek? Te…!

Zoltán úgy hördült fel, mint egy bika, aztán sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót. Sándor összerezzent, és gondolatban csendes elismeréssel adózott Zoltán temperamentumának.

Tiszta véletlen, hogy nem kezdett el potyogni a vakolat a mennyezetről. Így bevágni az ajtót! Odakint meg… a botjával verheti a falat, az csattog ennyire. Tényleg hibbant. Vajon Gyula tudja? Miért rágódik még mindig a régi dolgokon? Hát tehet ő arról, hogy szerették a nők? Éppen azok a nők, akiket Zoltán is figyelemreméltónak talált? Miért nem veszi már észre, hogy innen az ágyból úgysem tehet semmit? Ha akarna, se tehetne. De akarna-e egyáltalán bármit is tenni Lilivel? Fogalma sincs. Csak az a biztos, hogy most már nem Zoltán riválisa. Semmilyen téren nem az. Most már csak semmi, hát Zoltán igazán megnyugodhatna.

Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: A Radnayak.
K.u.K. Kiadó, 2012