Glenn Cooper: Lelkek könyve (részlet)

Posted on 2012. szeptember 28. péntek Szerző:

0


– Megyek, futok egyet – jelentette be Will mogorván.

– Jó hosszút fusson, Will úr – tanácsolta Holdvirág.

A mindennapos futás része lett Will nyugdíjas napirendjének, fontos eleme az új ember ethosznak. Vékonyabb és erősebb volt, mint az utóbbi években bármikor, és csak négy-öt kilóval volt nehezebb, mint mikor a Harvardon amerikai futballt játszott. Ötvenes éveinek végét járta, de nem nézett ki annyinak, hála a whiskydiétának. Erős, atletikus testalkata volt, csontos álla, fiúsan sűrű, homokszínű haja és őrülten kék szemei. Ahogy felhúzta rövid futónadrágját, a nők utána néztek, még a fiatalok is. Nancy ehhez még mindig nem tudott hozzászokni.

A járdán haladva észrevette, hogy a vénasszonyok nyara véget ért, és hogy nemsokára kényelmetlenül csípős lesz az idő. Amíg egy lámpaoszlopnál kinyújtotta Achilles-inait és a vádliját, azon gondolkozott, visszarohanjon-e az emeletre egy melegítőért.

Aztán meglátta a buszt a 23. utca másik oldalán. Ahogy a dízelmotor beindult, némi kipufogógázt engedett ki magából.

Will majd húsz évet töltött azzal, hogy követett és megfigyelt. Tudta, hogyan teheti magát kevésbé feltűnővé. A fickó a buszban nem tudta vagy nem foglalkozott ezzel. Előző este vette észre ezt a kocsit, ahogy lassan végighajt a háza mellett, talán olyan tíz kilométer per órás sebességgel, mögötte a feltorlódott forgalom, és a kiprovokált autóduda- kórus. Nehéz volt nem észrevenni egy csúcskategóriás, királykék, tizenhárom méteres, oldalirányba bővíthető Beavert szürke és bíborvörös pacákkal. Azon gondolkozott, ki a franc lehet az, aki egy félmillió dolláros lakóbusszal közlekedik Manhattan déli részén, lassan körözve, mintha valami címet keresne? És ha megtalálja, ugyan hol fog leparkolni egy ilyen géppel? Végül a rendszámtáblán akadt meg a szeme.

Nevada. Nevada!

Végül úgy tűnt, a fickó talált megfelelő parkolóhelyet éjszakára az utca másik felén, Will házának keleti oldalán, ami látványos eredmény volt, az biztos. Will szívritmusa felvette kocogáskor szokásos tempóját, noha még el sem indult. Hónapok óta nem nézett már vissza a válla fölött.

Nyilvánvalóan ez is tévedés volt. Egy pillanat, gondolta. Nevadai síkság.

Na, ez azért nem az ő stílusuk. A megfigyelők nem valószínű, hogy egy buta Winnebago-harckocsival jönnének érte. Ha valaha is úgy döntenének, hogy az utcán szedik össze, észre sem venné, hogy közelednek. Hát profik, az istenért!

Az utca kétirányú volt, a busz pedig nyugat felé tartott. Willnek egyszerűen keletnek kellett futnia, a folyó felé, aztán néhány gyors irányváltás, és a busz soha nem éri utol. Akkor viszont nem fogja megtudni, valaki most tényleg rajta gyakorlatozik-e, márpedig nem szerette, ha nem tud valamit. Úgyhogy nyugatnak futott. Lassan. Megkönnyítette a fickó helyzetét.

A busz kicsúszott a parkolóhelyéről, és követte. Will felvette a tempót, részben azért, hogy lássa, hogyan reagál, részben pedig hogy bemelegedjen. Eljutott a 3. Avenue-ig, helyben futott a kereszteződésnél, a lámpára várva. A busz jó harminc méterre volt a háta mögött, feltartotta egy sor taxi. Szemébe sütött a nap, eltakarta a kezével. A szélvédőn keresztül legalább két férfit látott. A sofőr szakállt viselt.

Újra megindulhatott, átszaladt a kereszteződésen, kerülgetve a ritkásan előforduló gyalogosokat. A válla felett látta, hogy a busz még mindig nyugat felé tart a 23. utcán, de ez még nem volt tesztnek tekinthető. Ennek Lexingtonban jött el az ideje, ahol balra kanyarodva dél felé futott. Nagyon úgy tűnt, hogy a busz is befordul.

Melegszik a helyzet, gondolta Will.

A célpontja a Gramercy park volt, egy füves, négyzet alakú terület, néhány blokkal beljebb, a belváros felé. A parkot övező utcák mind egyirányúak voltak. Ha még mindig követik, ott szórakozhat egy kicsit.

Lexington a parknál, a 21. utcánál ért véget, ami egyirányúként haladt tovább nyugat felé. Will kelet felé futott, a park kerítésének külső oldalán. A busznak ellenkező irányban kellett haladnia, a közlekedés szabályait követve.

Will az óra járásának megfelelő köröket kezdett írni a park peremén, a körök csupán néhány percet vettek igénybe. Látta, hogy a sofőr küszködik a keskeny bal kanyarokkal, és hogy majdnem meghúzza a sarkon parkoló autókat.

Glenn Cooper

Távolról sem volt semmi vicces abban, hogy követték, Will mégis kitűnően szórakozott minden egyes alkalommal, mikor a hatalmas lakóbusz elment mellette egy-egy ellentétes irányú kör során. Minden egyes találkozással egyre többet látott követőiből. Képtelenek lettek volna félelmet ébreszteni a szívében, bár persze sosem lehet tudni. Ezek a bohócok egészen biztosan nem megfigyelők voltak. Persze nem csak az ő személyük lehetett problémás. Rengeteg gyilkost juttatott börtönbe. Gyilkosok és családjaik. A bosszúhadjárat családi ügy.

A sofőr idősebb fickó volt, hosszú hajjal és hamuszürke, sűrű szakállal. Húsos arca és felfújt vállai alapján erős fickónak tűnt. Az anyósülésen utazó férfi magas volt és vékony, szintén idősebb figura, tágra nyitott szemekkel tapadt rá a mellettük elhaladó Willre nagy titokban. A sofőr nagy erőkkel megállta, hogy egyáltalán felvegye a szemkontaktust, mintha tulajdonképpen még hinne abban, hogy nem vette észre őket.

Ahogy a harmadik köréhez ért, Will megpillantott két, a New York-i városi rendőrséghez tartozó zsarut, akik gyalogos járőrözést végeztek a 20. utcán. A Gramercy park exkluzív környéknek számított; ez volt az egyetlen magánkézben lévő park Manhattanben. A környező épületek lakóinak saját kulcsuk volt a kovácsoltvas kapukhoz, és a rendőrség jelenléte érzékelhető volt errefelé, rablók és tolvajok után szaglásztak. Will levegő után kapkodva fékezett le előttük. – Biztos urak! Az a busz ott. Láttam, ahogy megállt. A sofőr egy kislányhoz beszélt. Azt hiszem, próbálta a fedélzetre csalogatni.

A zsaruk rezzenéstelen arccal hallgatták. A monoton, vontatott, délies hanghordozás sokat rontott szavahihetőségén. Sokszor megkapta már ezt a kívülállóknak kijáró pillantást New Yorkban.

– Biztos benne?

– Az FBI-nál dolgoztam.

Will nem sokáig nézte a jelenetet. A zsaruk egyszer csak kiálltak az utca közepére, és egy intéssel leállították a buszt. Will nem téblábolt ott tovább. Természetesen kíváncsi volt, de át akart jutni a folyón, hogy megkezdhesse szokásos köreit. Meg hát volt egy olyan érzése, hogy viszontlátja még a két öreg szivart.

A biztonság kedvéért, ahogy hazaér, előveszi a szekrényből a fegyverét, és beolajozza.

Fordító: Mezei Gábor

Glenn Cooper: Lelkek könyve
Geopen Kiadó, 2012