Glenn Cooper: Holtak könyvtára (részlet)

Posted on 2012. szeptember 28. péntek Szerző:

0


| New York – 2009. május 21. |

David Swisher addig pörgette a Blackberry hanyattegerét, míg rá nem talált arra a levélre, amit az egyik ügyfél pénzügyi vezetője küldött. A fickó időpontot kért, le akart jönni Hartfordból valami hitelfinanszírozási ügyben. Rutinmeló, az a fajta, amit David általában a hazaútra tartogatott. Amíg hüvelykujjával a választ pötyögte, a Lincoln Town Car a Park Ave-en rángatózott felfelé az állandóan megtorpanó forgalomban. A limuzin ablakán túl, a járdákon nyüzsögtek a beköszöntő tavasztól kábult New York-iak. A fakó, esti fénytől és a súlytalan, meleg levegőtől jókedvűen, szapora lépésekkel haladtak előre. A férfiak vállukra vetették kabátjukat, felgyűrték az ingujjukat, hogy meztelen karjukat érje a szellő, ugyanaz, amit a nők rövid, átlátszó szoknyákba bújtatott combjukon éreztek. Életerőtől lüktetett minden. A hormonok, mint a sarkvidék jegébe szorult hajók most sodródni kezdtek a tavaszi áradással. Mintha készülődött volna valami a városban. Egy lakótorony felső emeletén valaki Sztravinszkij Tavaszi áldozatát hallgatta a hifién, a hangok kirobbanó erővel törtek elő a nyitott ablakokon, és elkeveredtek a város zajával.

David, aki a világító LCD-kijelzőre összpontosított, mindebből semmit sem vett észre, és ő maga is láthatatlan maradt a sötétített ablaküveg takarásában. Harminchat éves, lényegében dúsgazdag befektetési bankár volt, ápolt hajjal, könnyű, Barneys-féle gyapjúöltönyben. Homlokán a komor ráncokat a mai nap véste oda, amely egyáltalán nem használt sem a karrierjének, sem az önbecsülésének, sem a bankszámlájának.

A taxi a háza előtt állt meg, a Park és a 81. Ave sarkán, és amíg David megtette az ötméternyi távolságot a padkától az ajtóig, rájött, kellemes az idő. Aztán mintegy ünneplésképpen teleszívta a tüdejét levegővel, és sikerült rámosolyognia a portására: – Hogy van, Pete?

– Megvagyok, Mr. Swisher. Hogy ment ma az üzlet?

– Akár egy elcseszett vérfürdő – suhant el mellette. – Dugjuk a pénzt a matrac alá! – Ez volt a közös viccük.

A társasház egy felsőbb emeletén volt a kilencszobás lakása, amit egy hajszálnyival négy egész hetvenöt alatt vett, nem sokkal szeptember 11-e után. Szinte utána dobták. Meg volt zavarodva az ingatlanpiac meg a tulajdonosok is, pedig mekkora kincs ez, egy háború előtti úri ház, négy méter belmagassággal, étkező a konyhában, működő kandallóval. A Park Ave-en! David szeretett a piaci árak alatt vásárolni, legyen szó bármilyen piacról. A hely persze jócskán nagyobb volt, mint amire egy gyermektelen párnak szüksége lehet, de egy ilyen zsákmánytól mindenkinek elállt a lélegzete a családban, amitől pedig mindig baromi jól érezte magát. Mostanra már jóval többet ér, mint hét és fél, még ha az egész leégne, akkor is, úgyhogy mindent összevetve, nagyot kaszált Swisher, amint erre gyakran emlékeztette is magát.

A levelesláda üres volt. Visszaszólt a válla fölött: – Hé, Pete, megjött már a feleségem?

– Olyan tíz perce.

A nő aktatáskája ott hevert az előszobaasztalon egy levélhalom tetején. Swisher halkan becsukta az ajtót, majd megpróbált lábujjhegyen beosonni, hogy megmarkolja a felesége mellét, és odanyomja magát a tomporához. Már ahogy ő a viccet elképzelte. De az olasz márvány meghiúsította a tervét, mivel még rugalmas papucscipőjében is jócskán hallatszottak és visszhangoztak a lépései ahhoz, hogy elárulják.

– David, te vagy?

– Én. Korán hazaértél – szólt oda. – Mi volt? – Elutasították a tanúmat.

Ahogy a kutya meghallotta Swisher hangját, lélekszakadva rohant ki a lakás túlsó végén lévő egyik vendégszobából. Apró tappancsai csúszkáltak a márványon, az uszkár pedig úgy csapódott a falnak, mint valami jégkorongozó.

– Bloomberg! – kiáltotta David. – Hogy van az én kicsikém? – Lerakta a táskáját, és felkapta a kis szőrcsomót, az meg csak nyalta az arcát dugattyúként mozgó rózsaszín nyelvével, miközben őrülten csóválta rövidre nyírt farkát. – Le ne pisild apuci nyakkendőjét! Meg ne próbáld! Jól van, jó fiú vagy! Szívem, volt Bloomie sétálni?

– Pete azt mondta, Pasquale volt vele kint négykor.

Lerakta a kutyát, aztán elment a levelekért, és a maga kényszeres módján kupacokba rendezte őket. Számlák. Kivonatok. Szemét. Személyes. Katalógus férfiaknak. Katalógus nőknek. Magazinok. Egy levelezőlap?

Egyszerű fehér levelezőlap volt, rajta a neve és a címe feketével nyomtatva. Megfordította.

Volt rajta egy nyomtatott dátum is: 2009. május 22. Ábra is volt mellette, ami rögtön felkavarta. Egy körülbelül két és fél centi magas koporsó összetéveszthetetlen körvonalai szabadkézi tollrajzzal.

– Helen! Láttad ezt?

A felesége lépett az előszobába, magas sarkúja kopogott a kövön. Tökéletesen elegáns, halványtürkiz Armani kosztüm volt rajta két sor tenyésztett gyönggyel, amelyek pontosan a finom kis dekoltázs fölött lógtak, a hozzáillő gyöngy fülbevalók pedig elő-előkukucskáltak az alkalmi frizura alól. Helyes nő volt, ezzel bárki egyetértene.

– Mármint mit? – kérdezte.

– Ezt.

Helen is megvizsgálta. – Ki küldte?

– Nincs rajta feladó – válaszolta.

– Las Vegasban adták fel. Ismersz valakit Vegasban?

– Az istenit, nem tudom. Jártam oda üzleti ügyben – de most hirtelen nem jut eszembe senki.8  Glenn Cooper

– Lehet, hogy valami hirdetés vagy ilyen reklámelőzetes – találgatott Helen, és visszaadta a lapot. – Majd holnap jön megint valami, és akkor megérted.

David ezt be is vette. Helennek volt esze, általában rájött a dolgokra. De azért mégis. – Ez nagyon ízléstelen. Egy kibaszott koporsó… szóval ez egy kicsit sok.

– Ne hagyd már, hogy elrontsa a kedved! Mind a ketten normális időben itthon vagyunk. Ez azért elég jó, nem? Nem nézünk el a Tutti’s-ba?

David lerakta a lapot a szemétre szánt kupacra, és belemarkolt Helen seggébe.

– Dugás előtt vagy után? – kérdezte, hátha azt válaszolja: „után”.

Davidben egész este ott motoszkált a levelezőlapos dolog, bár nem hozta fel többször. Erre gondolt, amíg a desszertre vártak, aztán erre gondolt otthon, rögtön miután Helenbe hatolt, és erre gondolt, amikor lefekvéshez készülődtek, és ő még kivitte Bloomie-t egy gyors pisilésre. Ez volt az utolsó, ami elalvás előtt eszébe jutott, miközben a felesége ott olvasott mellette, és könyvre csíptethető olvasólámpájának kékes fénye halványan megvilágította a nagy hálószoba sötét sarkait. Baromira félt a koporsóktól. Kilenc volt, mikor ötéves öccse meghalt Wilms-tumorban, és azóta sem tudott szabadulni Barry apró, fényes mahagónikoporsójának emlékétől, ott a gyászmisén, a ravatalozó tetején. Bárki is küldte azt a levelezőlapot, egyszerűen szar alak volt, az biztos.

Reggel hatkor csörgött volna az ébresztőóra, de ő körülbelül tizenöt perccel hamarabb lecsapta. Az uszkár kiugrott az ágyból, és hozzá is kezdett a szokásos kora reggeli körbe-körbe futkosásához, akár valami dilinyós.

– Oké, oké – suttogta David. – Jövök már! – Helen aludt tovább. A bankárok az ügyvédeknél órákkal hamarabb mentek az irodába, úgyhogy a reggeli kutyasétáltatás az ő feladata volt.

Néhány perccel később David már az éjszakai portásnak köszönt, miközben a póráz végén Bloomberg kifelé rángatta a hajnali hidegbe. Állig felhúzta a tréningruha cipzárát, és csak aztán fordult észak felé, hogy megkezdjék szokásos körüket – fel a 82. utcáig, itt a kutya kivétel nélkül mindig elvégezte különböző dolgait, aztán a Lex felé keletre, megnézni a korán kelőket a Starbucksban, és vissza a 81. utcán hazáig. A Park Ave sosem volt teljesen üres, aznap reggel is jó néhány taxi és áruszállító elgurult mellettük.

Az agya állandóan csak pörgött; a „kikapcsolódás” fogalmát nevetségesnek találta. Bizonyos tekintetben mindig dolgozott, de most, ahogy a 82. utcán végighaladt, nem gondolt igazából semmi konkrétra, csak összevissza kavargott a fejében mindenféle munkahelyi tennivaló. A levelezőlapot – hála az égnek – elfelejtette. Ahogy befordult a vészjóslóan sötét, fasorral szegélyezett utcába, városi túlélő ösztönei majdnem arra késztették, hogy más útvonalat válasszon. Átfutott az agyán, hogy elmegy a 83. utcáig, de a benne élő macsó üzletember nem engedte, hogy megfutamodjon.

Inkább átment a 82. utca északi oldalára, hogy szemmel tarthassa azt a fekete srácot, aki ott ténfergett a járdán, a saroktól számítva körülbelül az út egyharmadánál. Ha átjön a gyerek az úton, akkor biztos, hogy nagy baj van, akkor fel kell venni Bloomie-t, aztán rohanás. Swisher diákkorában futott. És még mindig gyors volt az utcai kosarazástól. Nike cipője jó szorosra volt húzva. Szóval a szarba is, a legrosszabb esetben is túléli valahogy.

A gyerek elindult felé a tömb másik oldalán, magas volt, a fején kapucni, úgyhogy nem lehetett látni a szemét. Swisher azt remélte, hogy előbukkan egy autó vagy valami járókelő, de az utca néptelen volt, két férfi meg egy kutya, olyan csendben, hogy hallani lehetett, ahogy a csávó edzőcipője nyikorog az aszfalton. A barna homokkőből épült sorházakban sehol nem égett lámpa, a lakók mindenhol aludtak. Az egyetlen portással rendelkező épület a Lexington Ave-hez volt közelebb. A szíve majd kiugrott, mikor egy vonalba értek. Nem szabad a szemébe nézni. Nem szabad a szemébe nézni. Ment tovább. A gyerek is továbbment, egyre nőtt közöttük a távolság.

Úgy döntött, engedélyezi magának, hogy visszapillantson a válla fölött, és felsóhajtott, mikor a srác ráfordult a Parkra, majd eltűnt a sarkon. Mekkora beszari egy seggfej vagyok, gondolta. Tele előítéletekkel.

Ahogy a tömb közepéig elértek, Bloomie szaglászni kezdett a kedvenc helye után, aztán nekikészülődött. David nem igazán értette, miért csak akkor hallotta meg a gyereket, amikor már majdnem odaért. Talán elkalandozott, és már a tőkepiac vezetőjével való, első találkozón gondolkozott, vagy a kutyát nézte, ahogy megtalálja a helyét, vagy eszébe jutott, ahogy Helen előző este ledobta magáról a melltartót, vagy a csávó volt profi városi lopakodó futásban, végül is mindegy.

Davidet halántékon éri az ökölcsapás, keményen a térdére esik, a váratlan erőszaktól sokkal inkább meglepődve, mint megijedve. Az ütéstől szédelegni kezd. Nézi, ahogy Bloomie befejezi a kakálást. Hallja, hogy valaki pénzről beszél, és érzi, ahogy egy kéz végigtapogatja a zsebeit. Egy pengét lát az arca mellett. Hirtelen lecsúszik a karórája. Aztán a gyűrűje. Eszébe jut a levelezőlap, az a rohadt levelezőlap, és hallja magát, ahogy megkérdezi, te küldted? Mintha hallaná a gyereket válaszolni. Igen, én küldtem, faszfej.

Glenn Cooper

| Cambridge, Massachusetts – 2008. június 5. |

Will Piper korábban érkezett a helyszínre, hogy legyen még ideje egy italra, mielőtt a többiek is befutnak. Az OM elég zsúfolt étterem volt, nem messze a Harvard Square-től. Will megvonta erős vállait, mikor belépett a divatosan eklektikus ázsiai hangulatú helyre. Nem az ő stílusa volt, de az előtérben bár működött, és a pultosnak volt jégkockája meg skót whiskyje, úgyhogy az alapkövetelményeknek megfelelt. Kérdőn nézett a bár mögött kialakított, művészi, kőbe vágott durva falfelületre, ami kék neonfénnyel volt megvilágítva, meg a villogó síkképernyőkön megjelenő videoinstallációkra, majd azt kérdezte magától: Mit keresek én itt?

Nem több mint egy hónappal ezelőtt annak a valószínűsége, hogy Will megjelenik a 25 éves főiskolai találkozóján, egyenlő volt a nullával. Most mégis itt volt, újra a Harvardon, több száz negyvenhét-negyvennyolc éves társával, és azon gondolkozott, hová tűnt életük szebbik része. Jim Zeckendorf, jó ügyvédhez méltó módon, addig hízelgett és nyomozott Will és a többiek után, míg mindenki bele nem egyezett. De Will nem iratkozott fel minden eseményre. Arra senki nem tudná rábeszélni, hogy vonuljon be az 1983-as osztályával a Tercentenary Színházba. Abba viszont beleegyezett, hogy felautózik New Yorkból, megvacsorázik a szobatársakkal, ott alszik Jimnél Westonban, aztán reggel indul vissza. Dögöljön meg, ha kettőnél több szabadnapot eltölt múltbeli kísértetekkel.

Még ki sem szolgálta a pultos a következő vendéget, Will pohara már üres volt. Megrázta a jégkockákat, hogy észrevegye a fickó, de helyette egy nő figyelt fel rá. Szemrevaló harmincas barna volt, ott állt mögötte, és egy húszast lobogtatott a pultos felé. Megérezte az illatát, még mielőtt széles válla fölött odahajolt volna. – Kérne nekem egy Chardonnay-t, ha idejön a fickó? – kérdezte. Ahogy félig megfordult, kasmírkebleket és húszdollárost lógató vékony ujjakat látott. A melleknek válaszolta: – Meg fogja kapni. – Aztán hátranézett, és egy csinos arcot pillantott meg mályvaszínű szemfestékkel és csillogó, piros ajkakkal, ahogy szerette. Felvette az elérhetetlen férfi maszkját.

A nő visszahúzta a pénzt, közben édes hangon mondott egy „köszönöm”-öt. Aztán bepréselte magát arra a szűk kis helyre, amit Will biztosított neki, pár centivel odébb húzva a székét.

Néhány perccel később valaki megkopogtatta Will vállát: – Mondtam én, hogy a bárban megtaláljuk! – Zeckendorfnak széles vigyor jelent meg sima, majdhogynem nőies arcán. Még mindig volt hozzá elég haja, hogy egy göndör zsidófrizurát alakítson ki, és Willnek be is ugrott egy kép, mikor 1979-ben az első napon találkoztak a Harvard Yardon. Egy nagy, szőke mamlasz a Florida-félszigetről, aki úgy fickándozott a hajó fedélzetén, ahogy a latin szépségek szoktak, és egy vékony, bozontos hajú gyerek, aki mint helybéli, volt annyira fesztelenül magabiztos, hogy pirosat vegyen fel. Zeckendorf oldalán ott volt a felesége, Will legalábbis arra a következtetésre jutott, hogy ez a meglepően asszonyos, vastag csípőjű nő ugyanaz a cérnavékony menyasszony volt, akit legutoljára 1988-ban, az esküvőjükön látott. Zeckendorfék mögött ott sorakozott Alex Dinnerstein és a barátnője. Alex kicsi, vékony teste tökéletesen barna volt, úgyhogy ő tűnt a legfiatalabbnak a lakótársak közül. Ezt az egészségességet büszkén ki is hangsúlyozta egy drága európai szabású öltönnyel és egy cifra zsebkendővel, ami fehéren világított, akár a fogsora. Zselézett haja egyenes és fekete volt, mint elsős korában, Will meg volt róla győződve, hogy festi – de hát ő már csak ilyen. Dinnerstein doktor kénytelen volt fiatalítani magát, mert hát ott volt az az édes kis nő a karján, egy modell, aki legalább egy húszassal fiatalabb volt, mint ők, egy hosszú lábú, különleges alkatú szépség. Will szeme úgy tapadt rá, mint valami lézerkeresős fegyver, és a bemutatkozások kereszttüzében meg is feledkezett új barátnőjéről, aki feszengve kortyolgatta borát a poharából.

Zeckendorf észrevette a hölgy zavarát: – Will, nem akarnál bemutatni minket?

Will félénken elmosolyodott, és azt motyogta. – Odáig még mi sem jutottunk el – amire Alex megértően hümmögött.

– Gillian vagyok. Jó szórakozást kívánok a találkozójukhoz – mondta, és indult tovább. Will szó nélkül odanyújtotta neki a névjegykártyáját.

A nő rápillantott, az arca megrezzent a meglepetéstől: Will Piper különleges ügynök, FBI.

Mikor a nő elment, Alex mintegy hátbaveregetésképpen előadott egy ripacs kis magánszámot. – Ritka a stukkeres fickó a Harvardon, mi, haver? Az ott egy Beretta a zsebedben, vagy csak nekem örültél meg?

– Kapd be, Alex. Én is örülök, hogy látlak.

Zeckendorf felhajtotta őket a lépcsőn, de aztán észrevette, hogy valaki hiányzik. – Nem láttátok Shackletont?

– Biztos vagy benne, hogy még él? – kérdezte Alex.

– Közvetett bizonyítékaim vannak – válaszolta Zeckendorf. – E-mailek.

– Nem jön el. Utált minket.

– Csak téged. Te szigetelőszalagoztad oda a rohadt ágyához. Zeckről és rólam tudomást sem vett – mondta Will, miközben a modell ott lépkedett felfelé néhány lépcsőfokkal előtte, csak hogy alaposan tanulmányozni lehessen a szoknya szalámihéjába burkolt ringó csípőjét.

Az étterem zsongott a mindenfelől áradó beszélgetésektől – hangulatvilágítással ellátott múzeumi térnek tűnt nepáli szobraival és falba épített Buddha-figuráival. Asztaluk a Winthrop utcára nézett, és már ült mellette valaki. Az egyik végén egy férfi játszadozott idegesen a szalvétájával.

– Hé! Nézzétek, ki van ott! – kiáltott fel Zeckendorf.

Mark Shackleton úgy nézett fel, mintha előre félt volna ettől a pillanattól. Apró, közel ülő szemeit majdnem teljesen eltakarta a Laker’s sapka siltje. Vizsgálódva pásztázta körbe őket. Will rögtön felismerte Markot, pedig több mint huszonnyolc éve nem találkoztak, mivel az első év után szinte teljesen megszakadt köztük a kapcsolat. Ugyanaz a zsírmentes arc, amitől olyan volt a feje, mint valami hús nélküli koponya, mélyen vájt, erős boltozatú üregekkel. Ugyanaz a feszesre húzott száj és vékony orr, ugyanaz a kopaszodó homlok, csak ezt már nem lehetett a korai öregedés jelének nevezni. Mark akkor sem nézett ki tizenévesnek, amikor még az volt; egyszerűen rögtön belenőtt a középkorúságba. A négy szobatárs elég fura kis társaságot alkotott: Will, a laza floridai pali, Jim, a hadarós brooklyni kölyök egy elit előkészítő iskolából, Alex, a szexőrült orvosi előkészítős Wisconsinból és Mark, a zárkózott számítógépfüggő Lexington közeléből. Egy négyszemélyes zárkában zsúfolták össze őket a Holworthy kollégiumban, ami a Harvard Yard lombjai között, az északi részen volt. Két apró hálószoba emeletes ággyal, és egy közös társalgó egész elegáns bútorokkal, hála Zeckendorf gazdag szüleinek. Will érkezett utoljára a koliba azon a szeptemberi napon, mert egy szezonnyitó amerikaifutball-edzőtáborban volt a csapattal. Alex és Jim addigra már összeálltak, és mire átvonszolta a vászonzsákját a küszöbön, azok ketten már ott vihogtak és mutogattak a másik hálószoba felé, ahol aztán megtalálta Markot, aki gyökeret eresztett az alsó ágyon. Olyan makacsul ragaszkodott hozzá, hogy mozdulni sem mert.

– Helló, mi a pálya? – kérdezte Will a sráctól, és finoman metszett arcán szétáradt a déliek széles mosolya. – Mennyit is nyomsz te, Mark?

– Hetvenet – válaszolta Mark gyanakvón, és próbálta elkerülni a szemkontaktust a felé tornyosuló fiúval.

– Hát, én meg száztizenkettő vagyok gatyában. Tuti, hogy az én nehéz seggemet akarod bámulni néhány centivel a fejed fölött ezen az ócska, csotrogány emeletes ágyon?

Mark mélyet sóhajtott, aztán szó nélkül feladta elhatározását, és már meg is volt a főnök a szobában. Rögtön bele is csúsztak egy kaotikus, összevissza beszélgetésbe az újratalálkozásról, felidézték az emlékeket, nevettek saját zavarukon, előrángattak egy csomó indiszkrét dolgot és egymás gyengéit. A nőkre mint közönségre hivatkozva, minden részletet alaposan kitárgyalva lehetett előadni a dolgokat. Zeckendorf és Alex – akik azóta is szoros barátságban voltak – műsorvezetőként működtek közre, összevissza ugratták egymást, és mindenkit megnevettettek, akár két humorista valami színpadi show-ban. Will nem vett részt ebben a sziporkázóan gyors csipkelődésben, de az első év visszásságait taglaló, halk, lassú visszaemlékezéseivel elragadta a többieket. Csak Mark volt csendes, udvariasan mosolygott, mikor nevettek, közben itta a sörét, és csipegette az ázsiai vegyestálat. Zeckendorf megbízta a feleségét, hogy kattintson néhány képet, és ő eleget is tett a kérésnek, ott körözött az asztal körül, hajlongott és villogtatott.

Ezek az első évfolyamokon szobánként összeálló kis csoportok olyanok, mint valami laza kémiai vegyület. Ahogy megváltozik a környezet, a kötések elengednek, és a molekulák szanaszét szállnak. Másodéves korában Will átment az Adams House-ba, hogy együtt lakjon a csapat többi tagjával, Zeckendorf és Alex együtt a Leverett House-ba mentek át, Mark meg kapott egy egyágyast a Currierben. Will még látta néha Zeckendorfot államigazgatás-órán, de tulajdonképpen mindenki elmerült a saját kis életében. Miután végeztek, Zeckendorf és Alex Bostonban maradt, és időről időre fel is keresték Willt. Erre általában az volt az indíték, hogy olvastak róla az újságban, vagy látták a tv-ben. Mark egy pillanatra sem jutott eszükbe. Teljesen eltűnt, és ha Zeckendorf nem érzi ilyen fontosnak ezt az alkalmat, és Mark nem jegyzi be a villanyposta címét az osztálytalálkozó évkönyvébe, akkor nem maradt volna belőle más, mint egy kis szelet múlt idő.

Alex nagy hangon valami elsős kalandot emlegetett, amely egy bizonyos ikerpárral volt összefüggésben. Olyan éjszaka volt ez állítólag, amikor egy életre elkötelezte magát a nőgyógyászat mellett. De aztán a partnere Willre terelte a szót. Alex egyre spiccesebb bohóckodása kezdte idegesíteni, úgyhogy inkább a vele szemben ülő, nagydarab szőke férfit kezdte nézegetni, aki folyamatosan skót whiskyt ivott, ami látszólag nem nagyon hatott rá. – És hogyan került az FBI-hoz? – kérdezte a modell, mielőtt Alex újabb mesébe kezdett volna saját magáról.

– Hát, nem voltam elég jó fociban ahhoz, hogy a profikhoz menjek.

– De most tényleg! – Úgy tűnt, valóban érdekli a kérdés.

– Nem tudom – felelte Will szelíden. – Olyan nagyon sok lehetőségem nem volt, miután végeztünk. Itt a srácok közül mindenki tudta, mit akar: Alex és az orvosi, Zeck és a jog, Mark és a doktori a Massachusettsi Műszaki Intézetben, ugye? – Mark bólintott.

– Visszamentem Floridába, és néhány hónapig összevissza kopogtattam, tanítottam kicsit, edzősködtem, aztán felszabadult egy hely az ottani kerületi rendőrfőnöki irodában.

– Apád a végrehajtásnál dolgozott – emlékezett vissza Zeckendorf.

– Megbízott rendőrfőnök volt Panama Cityben.

– Él még? – kérdezte Zeckendorf felesége.

– Nem, már meghalt. – Ivott egy korty whiskyt. – Szerintem a véremben volt, meg hát nem nagyon volt bennem ellenállás vagy ilyesmi, úgyhogy beszippantott a dolog. Egy idő után a helyi rendőrfőnök kezdte kényelmetlenül érezni magát, hogy egy ilyen okos harvardi faszi a megbízottja, úgyhogy jelentkeznem kellett Quanticóba, azt akarta, hogy tűnjek a pokolba. Ennyi volt, és hát most meg pillanatokon belül szembe kell néznem a nyugdíjazásommal.

– Mikor éred el a húszat? – kérdezte Zeckendorf.

– Bő két év múlva.

– És aztán?

– A horgászáson kívül bármi, gőzöm sincs.

Alex nagy szorgalmasan töltögette a következő üveg bort. – El tudod te képzelni, milyen híres ez a seggfej? – kérdezte a partnerét.

A nő kapott a dolgon. – Nem, milyen híres vagy?

– Nem vagyok híres.

– Lószart! – kiáltott közbe Alex. – Ez a fickó itt a legsikeresebb sorozatgyilkosságokkal foglalkozó szakértő az FBI történetében!

– Nem, nem, ez azért nem igaz – akadékoskodott Will.

– Hányat kaptál el ez alatt a pár év alatt? – kérdezte Zeckendorf.

– Nem tudom, gondolom, egy párat.

– Egy párat! Ez olyan, mintha én azt mondanám, volt egy pár medencevizsgálatom – harsogta Alex. – Azt mondják, te vagy a… tévedhetetlen ember.

– Szerintem te most a pápáról beszélsz.

– Na, ne csináld már! Azt olvastam valahol, hogy kevesebb mint fél perc alatt analizálsz bárkit pszichológiailag.

– Hozzád nem kéne ennyi idő, haver, és egyébként most komolyan, nem kell mindent elhinni, amit olvasol.

Alex oldalba bökte a partnerét. – Ne feledd szavam, figyelj erre a fickóra. Egy jelenség.

Will már nagyon váltotta volna a témát. Volt néhány rosszabbul sikerült kanyar a karrierjében, ahhoz meg nem volt kedve, hogy múltbeli sikereken csámcsogjon. – Szerintem azért mindannyian elég jó kört futottunk, főleg ha a kezdeti bizonytalanságokra gondolok. Zeck nagymenő vállalati ügyvéd lett, Alex az orvostudomány professzora, isten mentsen meg tőle, de Markról még nem is beszéltünk. Te mivel foglalkozol?

Mark még meg sem nedvesítette a száját, hogy válaszolhasson, Alex már fel is vette a kínvallató ősi szerepét, és le is csapott a gyenge áldozatra. – Ja, hadd halljuk! Shackleton biztos valami net-guru milliomos, saját Boeing–737-essel és kosárlabdacsapattal. Biztos te találtad ki a mobiltelefont, vagy valami ilyesmit. Mármint hogy te mindig magadra zártad az ajtót, és folyton írogattál abba a kis jegyzetfüzetedbe. Mit csináltál te odabent, testvér, azon kívül, hogy átnyálaztad a régi Playboyokat, meg ellőttél jó pár csomag Kleenex zsebkendőt?

Willből és Zeckendorfból előtört egy „fúj”, mert akkoriban láthatóan tényleg rengeteg zsebkendőt vásárolt a csávó. De Willben rögtön felébredt egy szikrányi bűntudat, mikor Mark szúrós szemmel ránézett, mintha azt mondaná: et tu, Brute?

– Számítógépes biztonságtechnikával foglalkozom – mondta Mark, félig a tányérjának suttogva. – Sajnos nem lettem milliomos. – Felnézett, és reménykedve hozzáfűzte: – Meg mellette írogatok is.

– Valami cégnél dolgozol? – kérdezte Will udvariasan, hátha jóváteheti a dolgokat.

– Dolgoztam néhánynak, de most úgy vagyok, mint te is, gondolom. Állami alkalmazott vagyok.

– Tényleg, hol?

– Nevadában.

– Vegasban laksz, ugye? – kérdezte Zeckendorf.

Mark csalódottan bólintott. Senki nem kapott az írással kapcsolatos megjegyzésén.

– Melyik ágazat? – kérdezte Will, és mivel Mark szó nélkül bambult rá, még hozzátette: – Mármint állami.

Szögletes ádámcsutkája megmozdult, ahogy nyelt egyet. – Ez egy labor. Ilyen bizalmas dolog.

– Shacknek titka van! – kiáltotta vidáman Alex. – Adjatok neki még egy italt! Hátha megoldódik a nyelve.

Zeckendorf izgatottnak tűnt. – Gyerünk, Mark, azért valamit csak mondhatsz nekünk a dologról!

– Sajnálom.

Alex behajolt középre. – Fogadjunk, hogy valaki az FBI-tól ki tudná deríteni, miben sántikálsz.

– Nem hinném – válaszolta Mark egy csipetnyi önelégültséggel.

Zeckendorf nem hagyta annyiban, és hangosan gondolkozni kezdett. – Nevada, Nevada… az egyetlen titkos állami labor Nevadában, amiről hallottam, az kint van a sivatagban… hogy is hívják… 51-es körzet? – Várta, hogy Mark majd tagadni fogja a dolgot, de inkább felvette pókerarcát. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy az 51-es körzetben dolgozol?

Mark hezitált egy kicsit, de aztán úgy döntött, mutat valamit ennek a sok sikeres embernek. – Erről nem beszélhetek.

– Hú! – mondta a modell, aki teljesen el volt ragadtatva. – Nem ez az a hely, ahol ufókat meg ilyeneket tanulmányoznak?

Mark olyan titokzatosan mosolygott, mint Mona Lisa.

– Ha elmondja neked, utána meg kell, hogy öljön – mondta Will. Mark élénken rázta a fejét. – Nem. Mások fognak megölni, ha elmondom.

Ahogy ezt a mondatot kimondta, lesütötte a szemét, száraz, érdes lett a hangja, és valahogy nem volt vicces az egész. Will nyugtalan lett. Aztán elhessegette magától az aggodalmat. Legközelebb akkor jutott eszébe, mikor megint összetalálkoztak ők ketten.

Fordította: Mezei Gábor

Glenn Cooper: Holtak könyvtára
Geopen Könyvkiadó, 2010