Baráth Katalin: A borostyán hárfa (részlet)

Posted on 2012. szeptember 25. kedd Szerző:

0


| 1. fejezet|

– Én most megölöm magát! – sivákolt a lány, és a félhomályos hallon keresztülsüvítve úgy rontott rá a fiúra, mintha az a kiéheztetett hópárduc öltött volna benne testet, amiről Széchenyi Béla gróf számolt be egzotikus vadászkalandjainak legutóbbi fejezetében.

A fiú szemlátomást számított a támadásra. Hóna alá kapta a két pókhálós borospalackot, a könyökével lenyomta a kilincset, és egy szempillantás alatt kinn termett a pitvarban. Szerencséjére Herczeg polgármester agarait télen elzárták (az uraság drága pénzen szerezte a vadászebeket egy máramarosi tenyésztőtől), úgyhogy biztonságban jutott el a hátsó kapuig. Testi épségét csak a lány fenyegette, aki isten tudja, honnan, de időközben kerített egy piszkavasat, és azzal a kezében eredt a fiú nyomába.

Purger Sanyi, Matics kocsmáros segédje sokkal inkább a hóna alatt szorongatott borosüvegeket féltette, mintsem saját magát, de azokat sem annyira, hogy a kapuból vissza ne forduljon, és oda ne vesse Herczegné felbőszült cselédjének, Irmának:

– Majd hozok magának egy ébenből faragott tollseprűt a martonosi búcsúból! – terült szét a kaján vigyor szeplős, hidegtől kivörösödött képén. – Aztat tán nem lesz méltóságán aluli megkapni, oszt kisöpörni vele a spájzbul a sivatagi port!

Az elhajított piszkavas a kapu fáján csattant. A fiú a kaput éppen csak egy pillanattal korábban csapta be maga mögött. Férfiúi hiúság ide, móka oda, mégiscsak jónak látta futva eliramlani a Nagyvendéglő felé. Tudta jól, egy cselédet kevés dologgal lehet jobban megharagítani, mint hogyha lustának nevezik. Herczegék Irmája, az amúgy szorgos, de híresen nagyszájú, tenyeres-talpas leányzó meg az ennél apróbb sértéseket is bőven megtorolta – hol nyújtófával, hol szőnyegporolóval, mikor mi esett a keze ügyébe.

Sanyi ezúttal azonban rosszul számított. Irma, akinek fölrótta a zöld borosüvegeken lengedező pókhálókat, nem követte. Úgy tűnt, hogy a lány jobbnak látta visszasietni a konyhába. Gazdájának egyetlen gyermeke, a hozzá hasonlóan éles nyelvű Zsuzsánna aznap estére várta a zentai kuzinok vizitjét, és a szakácsnénak minden segítségre szüksége volt, hogy Herczeg kisasszony csipkés-bársonyos rokonságát a rendkívüli kívánalmaknak megfelelő ellátásban részesítse.

Sanyi kissé csalódottan lassította le lépteit, hogy immár ráérősen andalogva szállítsa házhoz Matics borospalackjait, amiket Irmus a gazdája nevében két bontatlan somlyai aszúért cserébe adott vissza. A somlyai aszú ritka portékának számított, állítólag maga a pápa is azt kortyolgatta ebéd idején, mivelhogy a néhai veszprémi püspök bőven ellátta munícióval Szent Péter pincéjét. Az bizonyos, hogy Matics kincsként őrizte a nehezen beszerzett, különleges forma palackokba töltött somlyai szállítmányt pincéje egy rejtett zugában. Alaposan ellátta volna Sanyi baját, ha a kiürült üvegeknek bármi bajuk esik, úgyhogy Sanyinak a lustaságon túl is minden oka megvolt rá, hogy a szitáló decemberi esőben a legnagyobb óvatossággal haladjon a téglajárdán. Alig háromra járt még az idő, de a nap már a házak takarásából árasztotta megfogyatkozott melegét. Az eső pillanatok alatt ráfagyott a gyalog- és kocsiútra egyaránt.

Ezért sem igen akadt olyan polgár Ókanizsán, aki ezen a késő decemberi napon kimerészkedett volna az utcára. A mezei munkák már befejeződtek, a gazdák azon túl, hogy az adventben szokásos, hajnali roráte miséken vastag hótakaróért könyörögtek, ami megvédi a fagytól az elvetett magot, mást már nemigen tehettek a termésért ebben az évben. A háznép a kemence vagy a szárízikkel bőven megrakott kályha mellé telepedett. Az asszonyok az elrongyolódott ruhaneműt foltozták, a hajadonok ábrándos tekintettel hímezték a nevüket a kelengyébe, a férfiak pedig olykor-olykor disznóöléssel szakították meg a kocsmai vagy háztáji poharazásokat. (Ez utóbbit csak azért cselekedték, hogy az újbornak meg a pálinkának több hely jusson a kamrában.)

Úgy tűnt tehát, hogy a bácskai városka élete hiba nélkül tért vissza abba a kerékvágásba, amiből két esztendeje, 1910-ben vérfagyasztó gyilkosságok sorozata billentette ki. A túlélés feltétele a gyors gyógyulás – ehhez az igazsághoz anélkül igazodtak az ókanizsaiak, hogy valójában tisztában lettek volna azzal, mi történik velük. A halottakat eltemették, a gyilkost a törvény szerint felakasztották. No persze manapság is borzongva emlegették a történteket, amelyek a Magyar Királyság országos lapjainak címoldalára repítették a sehonnai kisvárost, Raguzától Szászrégenig szállítva a Tisza menti késelések, fojtogatások hajmeresztő híreit. Hanem az eseteket mostanában inkább csak a borzongásban rejlő furcsa, de mélyen emberi örömért merítették föl a múltból, mintsem az őszinte megbotránkozás miatt.

(…)

Baráth Katalin

Alighogy a gőzös kigurult az állomásról, és megkezdte eseménytelen alföldi útját, Veron fejéből kiröppentek a Lipovszky, Mara és Tóth Klementin körül keringő gondolatok. Viharvert, öblös kézitáskájából előhúzott egy könyvet. Néhány perc alatt teljesen belemerült, ügyet sem vetve a kinti tájra. Az sem tűnt föl neki, hogy az olvasás izgalmában az ujjaira kezdte csavargatni azt a fürtöt, ami kurta kontyba tűzött, sötétbarna hajából hullott a homlokába.

Két óra múlva riadt csak föl, amikor a mozdony Kecskeméten lefékezett. A fülkébe, ahol addig egyedül utazott, egy idősebb úr kopogtatott be, hogy helyet foglaljon vele félig-meddig szemközt. Veronnak eddig eszébe se jutott, hogy magányos hölgyutazóként félnie kellene – szeretett vonaton zötykölődni, alföldi emberek közt nőtt föl, és bár akadt már dolga gyilkossal is, mégis mindig megúszta nagyobb tragédiák nélkül. Ezúttal azonban némi gyanúval szemlélte újdonsült útitársát.

A férfi köpcös volt, a törzséhez képest túlságosan rövid lábakkal. Gyöngyszürke öltönye szemmel láthatóan túlélt már néhány utazást, itt-ott halvány, barnás-feketés foltok tarkították. Fekete keménykalapját nem vette le. Helyette előhúzta a kabátzsebéből ovális lencséjű cvikkerét. Nagy gonddal az orrára csíptette, apró, sárgásbarna szemei elé. Barkójával egybefutó bajsza csakúgy őszült, akár a kalap alól kitüremkedő, dús, hátul kissé hosszúra hagyott haja. Veron gyanakvását azonban nem az idegen külseje keltette föl, hanem az a hatalmas, derékig érő, vasalt utazóláda, amit a férfi láthatóan nem mert a poggyászkocsiban hagyni, hanem magával hurcolt. A másik megmagyarázhatatlan jelenség pedig az idegen télikabátja volt – az ugyanis hiányzott. Veronnak nem fért a fejébe, hogyan indulhat valaki útnak kabát vagy bunda nélkül, amikor odakint olyan sűrű pelyhekben szakadt a hó, hogy az állomás épületéből nem látszott más, csak az okker fénnyel világló lámpások.

És vajon mi lehet abban a súlyos, gondosan őrzött ládában?

A férfi udvariasan a lányra mosolygott, aztán elővett egy nyolcadrét hajtott német újságot. Kisimította a térdén, és belemerült. Veron igyekezett követni a példáját, és visszatérni a saját olvasmányához. Hasztalan. Úgy tűnt, hogy (mint a lány véleménye szerint mindig) a való élet ezúttal is sötétebb rejtélyeket kínál, mint a könyvek.

Veron a nyomtatott lapok fölé hajolt, ám közben lapos oldalpillantásokkal megpróbálta alaposan felmérni az utastársát. Szemügyre vette vastag, rövid ujjait, és észrevette, hogy a bal mutatóujjának hiányzik a legfelső perce. Gyorsan felfigyelt a kisujjon fénylő arany pecsétgyűrűre is. Feltűnt továbbá, hogy a jobb cipőjének belső oldalán igen vásott már a bőr. Az öltönykabát felső zsebébe egy töltőtoll apró nyilat formázó, arany csíptetője kapaszkodott. És bár a férfi barázdált homlokának bal oldali részén, mindjárt a haj tövében egy elmosódott koromfoltot vélt kirajzolódni, az újsággal félig eltakart arc vonásait és az egyenes tartást figyelembe véve Veron úgy döntött, intelligens, kitűnő neveltetésű emberrel ül egy fülkében.

A férfi lapozott. A lány szintúgy, habár fogalma se volt róla, hogy az író, Conan Doyle Artúr miről írt az előző oldalon. Veron újra az idegenre sandított, aztán határozott. Ha vész közelít, mindig bölcsebb elébe sietni, mint hagyni, hogy lesből támadjon.

Megköszörülte a torkát, és az idegen úrhoz fordult.

– Uram! – szólította meg barátságos, ugyanakkor határozott hangon.

A férfi ügyet sem vetett rá. Folytatta az elmélyült olvasást.

– Uram! – próbálkozott tovább Veron, ezúttal valamivel hangosabban.

Az idegen végre fölpillantott az újságból. Körbenézett, mint aki nem tudja, honnan jön a hang.

– Én szólítottam meg, ne haragudjék – húzódott egy ujjnyival közelebb Veron. – És rögtön szeretném biztosítani önt arról, hogy bennem megbízhat!

A férfi néhány másodpercig csodálkozva bámult rá.

– Khm… – szólalt meg végül. – Rendkívül lekötelez, kisasszony – bólintott udvariasan. Hangja inkább magas volt, mint mély, és enyhén fátyolos.

A férfi folytatni kívánta az olvasást, de nem számolt Veron eltökéltségével. A lány nem hagyta, hogy az idegent övező titok kiderítetlen maradjon.

– Tudom, ki maga – közölte Veron, könyvével a férfi felé bökve. – Jörg Gunnarson! Az északi iparmágnás! – váltott suttogóra. Aztán sietve körbepillantott, hallhatta-e valaki más is, ahogy rendkívüli éleslátással leleplezte utastársa inkognitóját.

Kijelentése nem maradt hatástalan. A férfi meghökkenten nézett Veronra, és ezúttal még hosszabb ideig maradt csöndben, mint előzőleg.

– Bocsásson meg, kisasszony, de… – talált szavakat jó néhány pillanat múlva. – Megérdeklődhetem, hogyan jutott erre a következtetésre?

– Ó… a kiejtése is idegenes! – kiáltott föl diadalmasan Veron.

Valóban, a kalapos úriember „á” hangjai kissé zártabbak voltak a magyar nyelvben megszokottnál. A mássalhangzókat pedig némileg puhábban ejtette, mint azok az ősnépek, akik hozzá hasonlóan a kecskeméti állomáson szálltak vonatra.

– Tehát? – terelte vissza az idegen Veront a kérdéséhez. A férfi döbbenete jottányit sem enyhült: elképedve, kikerekedett szemmel figyelte továbbra is a lányt.

– Nos – húzta ki magát a kérdezett –, én rendszeresen olvasom a lapokat, és egyenesen Pestről jövök. Mint minden tájékozott honpolgár, jómagam is értesültem róla, hogy a májusi munkástüntetések alkalmával maga, hm, hogy is mondjam… eltűnt!

Veron megpróbálta nem hatásvadász módon befejezni a mondatot, amitől viszont úgy hangzott a kijelentése, mintha az eltűnés az északi iparmágnások kedvelt szabadidős tevékenysége lenne. A magyarok vadásznak ráérő idejükben, az osztrákok operába járnak, a svédek pedig köddé válnak.

– Az a hír járta bizonyos szélsőbal orgánumokban, hogy maga megrémült a munkásság impertinens felvonulásától – folytatta a lány. – Ezért részvényei sorsáról gyorsan, egy színházbelépőre írt sietős üzenetben határozott. Aztán a szó valódi értelmében kámforrá vált! Egyes nyomozók érezni is vélték a kámforszagot a maga irodájában – jegyezte meg Veron, hangjában érezhető megvetéssel a detektívtestület iránt. – Erzsébeti üzemét a legidősebb fia vette gondjaiba, amikor… – Veron még közelebb húzódott az idegenhez, és figyelemkeltően fölemelte a mutatóujját. – Amikor napvilágra került, hogy az üzemből hiányzik egy fontos gépezet! – bökött rá felemelt mutatóujjával a jókora ládára. – Egy bizonyos újítás… Melyet ha kézre kerítettek volna lázongó munkásai, az üzem azonnal csődöt jelenthetett volna!

– És… ugyan mi légyen ez a gépezet? – érdeklődött a férfi remegő hangon.

Úgy tűnt, Veron mellébeszélést nem tűrő leleplezése labilis állapotot idézett elő az idegrendszerében.

– Hát azt… azt nem tudnám pontosan megmondani – vont vállat Veron. – Zsurnaliszta vagyok, nem mérnökember. Az automata nyilvánvalóan a harisnyatartók gumírozásával van kapcsolatban, hiszen köztudottan ez az a terület, amelyen tevékenykedve ön, uram, a millióit szerezte.

– Aha – fogta föl a Gunnarsonként azonosított férfi. – Csupán a láda az, ami a következtetéseit ihlette, hölgyem? Mert az…

– …az kevés! – vágta rá Veron magabiztos mosollyal. Elnézően csóválta a fejét. – Miféle zsurnalisztának néz engem, Gunnarson úr? Fölfedeztem ám azt is, hogy magának egy olajfolt csúfítja a homlokát. A folt csakis a gép becsomagolása során kerülhetett oda. Aztán látom a gyűrűt is, a kezén, a belevésett G betűvel – mutatott Veron a feltűnő ékszerre, a könyvvel hadonászva.

A férfi követte a pillantását. Bólintott, mint aki lassan fölfogja, hogyan lepleződhetett le.

– És végül ott az a kopás a jobb cipőjén, belül – fejezte be a bizonyítékok felsorolását Veron. – Úgy tudom, Gunnarson menekülés közben belerúgott egy bőr karosszékbe, az irodájában. Kizárólag ez lehet a magyarázat – dőlt hátra a magyarázkodásban már-már kimerült lány.

Várakozóan nézett az idegenre: most rajta volt a sor, hogy elismerje, Dávid Veron, a bácskai paraszt leánya, A Nő és a Társadalom munkatársa előtt semmi nem maradhat rejtve!

A férfi azonban harsogó nevetésben tört ki, a lány várakozásainak nem éppen megfelelő módon. Veron megbotránkozva húzta össze szemöldökét – egészen ellenkező hatást várt.

Gunnarson bizonyára beleőrült a veszteségeibe.

– Kis híján eltalálta! – nyögte a férfi két hahota között, a könnyeit törölgetve. – Szavamra, alig lőtt mellé!

Veron nézte egy darabig a harsányan kacagó illetőt, aztán sértődötten az ablak felé fordult. Magában elhatározta, hogy az első útjába akadó távíróállomásról a pesti főszerkesztők tudtára adja, hol tartózkodik az eltűnt Gunnarson. Hiszen egyértelmű, hogy a férfi ép eszét vesztette, jobb lenne hát, ha az efféle állapotúaknak fenntartott intézmények vennék a gondjaikba.

– Az igaz, hogy milliomos kívánok lenni. És minél hamarabb – szólalt meg a férfi, miután nagy nehezen sikerült legyűrnie a nevetést. – Jól is megy a munka, de azért ideje lenne feljebb lépnem. Például mozitulajdonossá! Én ugyanis filmszalagra vett történetekkel házalok, kisasszony – vallotta be barátságos mosollyal. – Nem vagyok iparmágnás. Hanem közönséges vigéc, aki mozifilmek dobozba zárt tekercseit szállítja városról városra.

– Úgy érti… – Veron nehezen kapott levegőt. – Úgy érti, tévedtem?

A férfi arcán kissé szélesebbre húzódott a mosoly. Az ál-Gunnarson levette a kalapját, láthatóvá téve kopaszodó feje búbját.

– Úgy. Bizony tévedett, angyalom – hagyta jóvá a diagnózist. – Mint mondtam, csak egy jelentéktelen ügynök vagyok. Abban a szép nagy ládában szállítom Zentára, Szabadkára, Ókanizsára azokat a kiváló alkotásokat, melyeket a kecskeméti Thália mozi publikuma már megunt. A Thália… hogy az micsoda utolsó, undok, utálatos hely! Alig akart fizetni az a szélhámos… a direktor, tudniillik! – vesztette el a fonalat a férfi felindulásában. – Eszébe ne jusson a Tháliába menni, ha Kecskeméten jár!

Veron még mindig szédült. Nehezen tudta megemészteni, hogyan tévedhetett ő, aki már annyi gonosztevőt lefülelt.

– Ez miként lehetséges? – kérdezte inkább magától, mint az idegentől.

– Jaj, hát nem voltam én mindig vigéc! – válaszolta készségesen az utastárs. – Volt egy kis sütödém. Pompás kis pereceket sütöttünk, tudja. Sósat, szegfűszegeset, fahéjasat. De aztán mellénk költözött egy kürtőskalács-árus. Félig nyers volt az a kalács, én mondom, hanem mégis többen vették, mint a mi perecünket… Pénzzé tettem, amit lehetett. A pénzből vettem kétszáz vadnyugati regényt… igen izgalmasak, igen valósághűek! Az ember, kérem, mindent megtud belőlük a vérszomjas indiánokról… Tudja példának okáért, mi az a skalpírozás?

Veron némán megrázta a fejét, de korántsem azért, mert figyelte volna, miről hadar a férfi.

– A skalpírozás az olyan… Van ugye az embernek az ő koponyája – kezdett bele az úriember.

Hirtelen elbizonytalanodott.

– Talán jobb lesz, ha mégsem mesélem el… hiszen maga egy hölgy! Na, azt kellett megállapítanom, a népeket mostanában hidegen hagyja a vadnyugat. Képzelje, ez derült ki rövid ponyvaárus kárrierem során! – csapott a térdére megbotránkozva. Az érdeklődés hiánya szemmel láthatóan megdöbbentette. – Ám még a pereces korszakból maradt énnekem egy orfeumos barátom. Ő bízott meg azzal, hogy szerezzek neki filmeket, mert van ez az új divat. Ez a mozgó. És hát ő is vetítene, amikor éppen nincsen tánc. Vagy késik a Csini Jeanny, a magas művészetű dalnoknő. Úgyhogy mozgóképekkel kezdtem kereskedni. Jól kerestem, hát hamar önállósítottam magam.

– Moziügynök – hitetlenkedett Veron. Összefonta a karjait, és újra az ablak felé fordult, mint aki aznap többet már szólni sem akar. A könyvet, amit addig olvasott, mérgesen maga mellé hajította, az ülésre.

Útitársa félrebillent fejjel olvasta el a kék-zöld, csalánleveles motívummal és egy vörös hajú hölgy csábos portréjával díszített könyvborítón a címet: A Feltámadt Detektív. – No, most már értem, miképpen gondolta, hogy én az a Gustaffson nevezetű valaki vagyok – bólogatott.

– Valóban? – bámult ki Veron továbbra is az ablakon.

– Az az angol nyomozó… az a Holmus, annak vannak ilyen spekulációi – bizonygatta a moziügynök. – Akiről ez a magácska könyve szól. Nemde?

Veron kezdte összeszedni magát. Már egy türelmetlen bólintásra is jutott ereje.

– Olvastam ám én is az összes históriát, amit csak a Tábori úr magyarra fordított – lapozott bele a könyvbe a férfi. Ahogy előredőlt, a cvikkere hirtelen csúszásnak indult, és csak az orra hegyénél állt meg. Az ál-Gunnarsont azonban ez nem hozta zavarba. – De tudja, kisasszony, Holmus csak egy van. Mi, közönséges halandók, közönséges agyvelőnkkel csupáncsak Vadszán doktorok lehetünk.

Egy percig némán elmélkedett a kijelentés mély igazságán.

– Óh! – pattant föl aztán hirtelen a hevenyészve kipárnázott másodosztályú ülésről, mint aki rajzszögbe huppant. – Majd elfelejtettem! Sonneberg Gábriel, alázatos szolgája! – hajolt meg röviden a lány előtt.

Régimódi gavallériával kezet is csókolt neki.

– Dávid Veronika – biccentett szinte kedvesen Sherlock Holmes bukott tanítványa, aki hozzátette: – Úgy vélem, még sokáig együtt haladunk ezen az úton!

Baráth Katalin: A borostyán hárfa
Agave Kiadó, Budapest, 2012