A Szörnyeteg és a Király is bennünk van | Bíró Judit, Csepeli György: Kis emberhatározó

Írta: paddington

Néhány évtized élettapasztalattal a háta mögött az ember hajlamos nagyon hamar skatulyákba sorolni embertársait. Igaz, néha rájövünk, elnéztük a különböző skatulyákat, sőt az is előfordul, valaki megváltozik és dobozt vált. Talán hajlunk arra is, hogy kissé elnézően soroljuk magunkat az általunk kialakított kategóriák valamelyikébe. Mások és önmagunk megismerésében (is) segít Bíró Judit és Csepeli György Kis ember­hatá­rozója.
Két egyetemi oktató a tőlük megszokottnál könnyedebb hang­vételű kötete esetében elgondolkodik az olvasó: vajon játékos egyetemi tananyagnak, ujjgyakorlatnak, a gőz kieresztésének vagy valami másnak szánták a szerzők. Erről is kérdeztem Csepeli Györgyöt könyvajánló beszélgetésünkben.

Ezeknek a portréknak a legnagyobb része vagy kicsit rossz, vagy nagyon rossz, életképtelen embereket mutat be, esetleg olyanokat, akik nem is léteznek. Vajon a szerzők pesszimisták, vagy rábízzák az olvasóra, hogy a pozitívabb embereket ők maguk határozzák meg? A jó embereket esetleg könnyebb azonosítani? Vagy ilyenek nincsenek?
Ezt mindenki megkérdezi, de egyáltalán nem tudatosan alakult így. Ha statisztikát készítünk, úgy 70–30 az arány a negatív típusok javára, de ezek azért nem végzetesek. Részint provokálóak, részint felszólítóak, van bennük egy rilkei üzenet, hogy »változtasd meg az életed, legyél te is pozitív«. Van egy másik dimenzió, ami a már említettel együtt érdekes, és talán meglehetősen konzervatívvá teszi a könyvet. A nagyság és a törpeség jelenléte. Az is utólag derült ki, hogy vannak elérhetetlennek tűnő portrék, mint például a Tölgy, a Király vagy a Sas. Olyanok, akiknek a léte a tagadása annak, ami hétköznapi. Nekem szerencsém volt találkozni életemben nagy emberekkel, akiket, főleg hatásukat tekintve, nagynak tartok, akiknek lesz életük a haláluk után is. De ez ritka változata az emberféléknek. Másrészről viszont rengeteg a törpe, akiket Ady percembernek nevezett. Ezeknél viszont van egy bizonyos társadalomkritika. Nem gondolom, hogy akit ilyennek írtunk – kedvenc példám a Takony vagy a Mocsári rózsa –, az magára ismert a leírásból, hiszen az ilyen tulajdonságokat inkább másokon vesszük észre. De a kritika mindig a negatívon keresztül érvényesül, így ezek a negatív törpe figurák adnak egyfajta fogódzót valamennyiünknek. A szörnyeteg vagy a törpe nem feltétlenül velünk szemben ül, hanem esetleg egy kicsit magunk vagyunk azok. Így talán segítünk, hogy az ember megpróbáljon magán is változtatni.

Azt hiszem, egy igazi szörnyeteg sosem fogja észrevenni magáról, hogy szörnyeteg.
Így van, de egy igazán nagy szörnyeteg attól lehet az, ami, hogy engedjük. Belőlünk meríti az erejét. Hobbes Leviathanja is úgy áll össze, hogy sok apró zsarnok adja ki a nagy zsarnokot. Ha önmagunkban elcsípjük a szörnyet, akkor talán elszívjuk az éltető elemet az igazán nagy szörnyek, az igazán nagy zsarnokok elől.

Egy olyan személy jelenik meg a kötetben, aki két típus leírásánál is szerepel, Eichmann, és az egyik ilyen típus a vele és Paganinivel azonosított Virtuóz. Ezen őszintén meglepődtem.
Volt ebben egyfajta provokáció. A virtuozitással az a baj, hogy értéksemleges. A virtuóz egy bizonyos dolgot nagyszerűen tud csinálni, függetlenül attól, hogy a végeredmény valami borzalom lesz, vagy valami csodálatos, fölemelő jön ki belőle. Eichmannal foglalkoztam korábban, azt kell mondanom róla, hogy a logisztikához nagyon értett. Az volt a katasztrófa volt, hogy nem árukat szállított, hanem eleven embereket a pusztulásba. Ezért félni kell a virtuóztól, vagy legalábbis mellé kell tenni valakit, aki belerakja őt egy pozitív érték-kontextusba. Az alapvető üzenetünk az volt, hogy egy értékmentes virtuóz borzasztó tud lenni.

Mindketten egyetemi oktatóként is dolgoznak, és sokat találkoznak fiatalokkal. Felmerül az emberben a kérdés, mennyire fiatalon dől el, hogy valaki melyik embertípushoz tartozik majd? Bár sokan úgy vélik, ilyen nem létezik, de már találkoztam igazán gonosz kisgyerekkel is.
Miért ne lehetne egy kisgyerek gonosz? De ugyanakkor az a gyerek lehet jó is, bár az alapdolgokat nem tudjuk megváltoztatni. Elvileg az alapképlet nagyon korán kiderül, hiszen annak, amivé válunk a meghatározási folyamatban, 80 százalékban genetikai előzményei vannak. Ha például konkrétan a virtuózról beszélünk, az genetikailag dől el, de az érték és a kontextus teljes egészében szocializáció, a közvetlen szülői környezet és szülők körüli környezet hatása.

A mai egyetemistákról az a saját oktatói tapasztalatom – cáfoljon meg, ha másképp látja –, hogy sokkal kevesebbet tudnak a körülöttük lévő világról, mint a korábbi generációk. Vajon nekik nagyobb szükségük van-e a Kis emberhatározóhoz hasonló mankóra, hogy felismerjék kik között jó nekik, hogy milyen emberek veszik körül őket?
Van egy olyan tényező, amire ezt a könyv nem reflektál, és ezért bizonyos szempontból a múlt könyve. Ez a világ látszólag olyan, mint korábban. De az internet, ami mindenütt jelen van, és a megfelelő eszköz birtokában lehetővé teszi számunkra, hogy kinyissuk a teret és megváltoztassuk az időt, olyan alapvető változást jelent ezeknek a mai egyetemistáknak a világhoz való viszonyában, amit mi nem élhettünk át. Az a fajta kulturális eszközkészlet, amivel felépült a világunk, ahogy ez a meghatározási folyamat létrejött bennünk és körülöttünk, ezeknek a fiataloknak az esetében már egészen más. Ez nem jelenti, hogy rosszabbak vagy jobbak lesznek. De nyilvánvaló, hogy más egy kulturális alkotással találkozni úgy, hogy az ember odamegy a könyvespolchoz, levesz egy könyvet, elolvassa, megbeszéli a szüleivel, mint hogy pár pillanatnyi keresés után bemegy bármelyik virtuális könyvtárba és megtekinti. Az internet, érzésem szerint, oly mértékben átalakítja az életet, hogy azt mi, akik tanítunk az egyetemen, nem is fogjuk fel egészében. Ezek a diákok akkor is ott vannak, amikor nincsenek ott. Most láttam az interneten, hogy valaki egy négy évvel ezelőtti előadássorozatomat fölvette magnóra, és most kitette egy internetes oldalra. Ha valaki nem akar járni az órámra, az meghallgatja ezt a felvételt, és olyan, mintha bejárt volna. Egy tanár feladata ma az lenne, hogy megtanítsa a diákokat keresni, válogatni, megjeleníteni saját magukat. Azt valóban nem tudják, amit mi tudunk, de ők rólunk gondolják, hogy nem tudunk semmit.
Ez a korosztály akkor tudná valóban használni a könyvünket, ha a tartalmát feltenném az internetre valamilyen játékos, interaktív formában – egy Facebook-játékban már gondolkodtam. A jelenlegi formájában nem fogja ellátni azt a feladatot, hogy segítsen azonosítani, milyen emberek vannak körülöttük, vagy hogy ők maguk milyenek. Nemcsak ez, egyetlen könyv sem. A könyv hagyományos értelmében (van egy író, aki megírja, egy kiadó, amelyik kiadja, egy könyvesbolt, ahol meg lehet venni, vagy egy könyvtár, ahonnan ki lehet kölcsönözni), sajnos olyan, mint egykor a kőbalta volt miután megkezdődött a fémeszközök gyártása. Bár ez az analógia pontatlan, hiszen a kőbalta továbbra is eszköz volt, az internet viszont a világnak egy egészen új konstrukciója.

A könyvben csaknem száz emberfélével ismerkedhettünk meg. Köztük többekhez azonnal tudtam egy vagy több nevet kapcsolni saját ismeretségi körömből. A szerzők valamelyike minden szereplővel személyesen is találkozott már?

Korábban egy blogon elkezdtem írni olyan portrékat, amilyenek ebben a könyvben szerepelnek. Bíró Judit ötlete volt, hogy dolgozzunk ki kategória-rendszert az emberek besorolására. Csak ki kellett találni a végül megvalósult rendszert, a meghatározhatatlan, meghatározott és meghatározó kategóriákat, és ezen belül az anyagszerű, növényszerű, állatszerű és emberszerű alkategóriákat. Ezután visszavonultunk és nagyjából két hét alatt megírtuk az emberfajták leírását, amit már csak be kellett rakni az előre kitalált kategóriákba. Amikor elkészültünk, elkezdtem gondolkodni azon, milyen előzményei vannak a munkánknak. Mivel mindketten irodalmi érzékenységű társadalomtudósok vagyunk, mindketten megtaláltuk magunkban azokat az irodalmi inspirációkat, amelyek előzményei a könyvnek. Másokkal beszélgetve viszont több olyan irodalmi mű is előkerült – mint rokon vagy előzmény –, ami nekünk meg sem fordult a fejünkben. A másik inspiráció természetesen a személyes tapasztalat. Mindketten elég idősek vagyunk ahhoz, hogy sok helyen megfordultunk már az életben, egyetemeken, a hétköznapi életben, a politikában. A mindennapokban sokféle emberrel hozott össze a sors, jómagam a politikában töltött nyolc év alatt szereztem talán a legsokszínűbb tapasztalatot. (Ezen mindketten hangosan mosolygunk.) A könyvben bemutatott emberfélék egy része irodalmi alak, míg egy részükkel magunk is találkoztunk.
Ugyanakkor ez a kötet egyelőre inkább csak játék, aminek, úgy tűnik, gyakorlati haszna is lesz. Foglalkozásunkból adódóan természetesen az emberfélék meghatározása mögött van egy komoly teoretikus inspiráció is, amit a későbbiekben alkalmazni is fogunk. Egy vezetőképzéssel foglalkozó ismerősömtől már kaptunk is felkérést a portrék továbbfejlesztésére, egyfajta képzésben alkalmazható humán GPS-szé.
És persze ott van a nagy ismeretlen is. Az, hogy hogyan fejlődik ezt tovább az olvasó fejében, hogyan fog újabb típusokat találni, vagy hogyan fogja megcáfolni azt, amit leírtunk, érdekesnek tartja vagy érdektelennek. Kevés visszajelzést kaptunk, de az eddigiek többnyire elismerik legalább a könyv lelkiségét.

A kötetet Szunyoghy Viktória képei illusztrálják, egészen érdekesen, mert látszólag bizonyos portrék egészen pontosan tükrözik a meghatározásokat, míg más esetekben ellentétesek velük.
Amikor a szöveg kész lett, nyilvánvaló volt, hogy kellenek hozzá illusztrációk is. Viktóriát a kiadó ajánlotta. Elmondtuk neki, hogy mi a feladat, elvitte a szöveget, és két hónap múlva megmutatta a képeket. Nagyon érdekes volt, hogy mennyire másképp látja, amit mi szövegben elgondoltunk, Érdekes például, hogy nagyrészt nőket vitt be a portrékba, amit végül elfogadtunk a sajátos képi világgal együtt. Viktória látásmódját, egy fiatal látásmódját sikerült összehozni a miénkkel. Az ő trükkje az, hogy néha azt ábrázolja, ami van, néha pedig annak a tagadását. A Szépség például egy nagyon jó példa, mert azt fejezi ki, mindenki szépnek láthatja magát.

Nyilvánvalóan előfordul, hogy valaki egyik típusból átkerül egy másikba. Az is egyértelmű, hogy ez néha belső változási igényből fakad, bizonyos esetekben környezeti ráhatás, vagy az is. Azon gondolkodtam el, hogy a növényszerű emberfélékben, akik csak léteznek mások mellett, nem nagyon vesznek tudomást a körülöttük lévő világról, mi idézi elő a változást?
Ne legyünk előítéletesek a növényekkel szemben, a növény sok olyan dolgot tud, amit az ember vagy az állat nem. Ha továbbfejlesztjük ezt a könyvet, igyekszem majd rehabilitálni a növényeket, de az állatokat is – nincs hierarchikus viszony. Az lenne a feladat, hogy bizonyos esetekben legyünk növényszerűek, bizonyos helyzetekben állatszerűek, nota bene néha emberszerűek. Ha egyik sem megy, marad az anyagszerűség. Az lenne a jó, ha ezek ruhák lennének, amiket felvehetünk. Az ember akkor él teljes életet, ha emberszerű, de nem szakítja ki magát teljesen a meghatározatlanságból sem, mert akkor elveszti a kapcsolatát az úgynevezett élettel. Embernek lenni, ha ezt a könyvet szó szerint vesszük, egyfajta próteuszi élet, örökké változni kell. Az örök változás a kötet programja, azt üzeni, hogy próbáld ki magad, próbáld ki magad gonosztevőként, jótevőként, nagynak és törpének, mert minden benned van. Ez lenne egyfajta „final message”.

Csepeli György–Bíró Judit: Kis emberhatározó
Kossuth Könyvkiadó, 2012

• Fülszöveg
• Olvass bele!