Krzysztof Varga: Függetlenség sugárút (részlet)

Posted on 2012. szeptember 6. csütörtök Szerző:

0


| 1 |

Amikor a LOT lengyel légitársaság Boeing 767-ese fölrobbant a levegőben az Atlanti-óceán fölött, Krystian Apostata már tökrészeg volt. Tulajdonképpen így is fogalmazhatnánk: teljesen kiütötte magát, berúgott, mint a csöngős szamár, szétcsapta az agyát, be volt nyomva, sőt, mondhatni, rendesen be volt baszva. Olyan állapotban érte a repülőgép robbanása, amely magában foglalta az alkoholmámor minden vulgáris meghatározását, amit csak képes kihozni magából az ezen a téren nem túl ötletes lengyel nyelv. A nyelv, amelytől – csak azért, mert az anyanyelve volt – nem röhögte hülyére és nem érezte feszélyezve magát. A nyelv, amelyben mindig csak addig bízott a hallgatóság, amíg nem próbált fölkapaszkodni szerény lehetőségeinek magaslataira, nem próbált emancipálódni, elszakadva munkás-paraszt gyökereitől, bátortalanul bővítve szókincsét. A kisstílű szélhámosoktól és nagy költőktől örökölt nyelv, amelynek sosem futotta erejéből arra, hogy megteremtse a szerelem rétegnyelvét, ezért kénytelen volt beérni a keresetlen disznóságok szegényes gyűjteményével, az emberek érzelmi állapotát pedig valójában két kifejezéssel ragadta meg: „kibaszott jó” és „elbaszott”.

Krystian Apostata ennek a most már teljesen magatehetetlen nyelvnek is foglya volt, amely a futástól kidöglő kutya nyelveként lógott ki a szájából. Ha a Boeing robbanását megelőzően ezt az információt hallották volna az utasok a hangszóróból: „Tisztelt hölgyeim és uraim, a legnagyobb sajnálattal közöljük, hogy a következő pillanatban fölrobban a gépünk, és minden kedves utasunk meghal”, Krystian nyelve nyilván csak ennyit tudott volna kimondani: „a faszomat belevágom, ekkora kibaszást!”

De Krystian csendben maradt, ez mindig jobban ment neki, mint a beszéd, ami egyébként a lengyel nyelv használóinak többségéről elmondható. Amikor hallgattak, képesek voltak szépek, emelkedettek, nemes lelkűek lenni, amikor viszont megszólaltak, rögtön csúnyák lettek, összezsugorodtak. Döbbenetes metamorfózison esett át az arcuk, eltűnt róla minden izgalmas rejtély, megfeszültek az izmok, kidülledtek a szemek, görcsben rángott az arcuk, a szájuk beszéd közben is olyan volt, mintha megbénultak volna. Krystian már túl sok hülyeséget hordott össze életében ahhoz, hogy ne kezdje végre értékelni a hallgatás hatalmát. Ezért most is hallgatott, ráadásul azzal is tisztában volt, hogy részeg, és röhejessé teheti minden olyan kijelentés, amely hosszabb, mint egy mellékmondat. Természetesen tudta, hogy még ha leleplezik is mint mattrészeg utast, akkor sem fenyegeti semmi, amíg nem balhézik. Krystian pedig nem balhézott berúgva, ebben különbözött a lengyel nyelvet használó alanyok többségétől. Nem követelőzött, nem fenyegetőzött, nem lett harcias, és mindig tudatában volt annak, hogy részeg. Egyszerű eset: borzasztóan félt a repüléstől, és alkohollal kellett enyhítenie ezt a félelmet. Mint kiderült, nem is volt alaptalan a félelme: Krystian Apostata légikatasztrófában pusztult el. És ezen nem segítenek a közismert, gyakran idézett statisztikai adatok, melyek azt bizonyítják, hogy a repülőgép a legbiztonságosabb közlekedési eszköz, hisz egy hét alatt többen halnak meg autóbalesetben, mint egy év alatt légikatasztrófában, ilyen tragédia csak egyszer fordul elő több ezer felszállás és landolás után. De mindez nem számított semmit, a Boeing 767-es Krystian Apostatával a fedélzetén több darabra hullott szét a levegőben, mint ahányan meghalnak évente autóbalesetben, és ahány gép fölszáll és landol az okęciei repülőtéren.

Ez nagyjából akkor történt, amikor már megtették az út egyharmadát Amerika felé, sőt talán már félúton jártak. Odalent, függetlenül ezektől az árnyalatnyi különbségektől, mindenütt víz volt, végtelen nagy víztömeg, és abban ért véget Krystian Apostata közepes hosszúságú élete. Ha lett volna ideje az összegzésre, el kellett volna ismernie, hogy sikertelen életében a csalódás és a szorongás volt meghatározó, eltekintve az epifánia egy-egy rövid pillanatától, a megvilágosodás és a rajongás különös állapotától, amely rögtön véget is ért, és nem maradt utána más, csak émelygés és szégyen. A másnaposság, morális értelemben, mert lám, mint egy naiv gyerek, megint bevette a reklámok régi trükkjét, és hitt a színes csomagolás hazugságában, ami zizeg és ragyog, de csak hatalmas űrt rejteget. Egyre nyugodtabban, egyre megértőbben fogadta a csalódásokat; megtanulta, hogy ne várjon semmit az élettől, ennek köszönhetően valahogy békésebben teltek a napjai, az ifjúkori idegbaj átváltozott a felnőttkor konok kitartásává. Nők, pénz és sikerek helyett sajátos bölcsesség birtokába jutott, ez pedig azt súgta neki, hogy kudarccal végződik minden, amibe csak belevág, még akkor is, ha látszólag győzelmet arat.

De Krystian nem vetett számot az életével a robbanás előtt, ideje még csak lett volna rá, de nem volt tudatában annak, hogy íme, eljött az a pillanat, amikor ezt el kell végezni. Csak arra futotta az idejéből, hogy rendesen kiüsse magát a repülőgép fedélzetén, bár a halála pillanatában már nem volt semmiféle fedélzet.

Amúgy sem sok hiányzott már ahhoz, hogy hulla legyen, mert egész életében beérte a minimalizmus saját fejlesztésű változatával. Mint ahogy ahhoz az elengedhetetlen boldogságpótlékhoz sem kellett sok, ami megkönnyítette néha, hogy kiássa magát abból a rothadó őszi levélkupacból, amely már nyakig elborította – a Békeharcos telep virágzó kiskertjeinek illata, a lemenő nap, amikor eléri a Wiktorska utcai házak homlokzatát, egy kis délutáni alvás, ősszel és télen, a korai szürkület és az igazi sötétség között. A szerelem látszatához sem kellett sok, elég volt csak megéreznie egy pillanatra, milyen illatot áraszt a mellette álló húszéves lány nyaka a villamoson, elég volt egy közös reggeli vasárnap délelőtt. De mindez régen volt, mert hosszú hónapok óta nem érzett szinte semmilyen szagot, egyre ritkábban utazott villamossal, ha pedig mégis fölszállt, lehajtott fejjel bámulta a kocsi padlóját, a nem túl különleges reggelit pedig rendszerint egyedül fogyasztotta, és beérte rántottával vagy virslivel. Nem maradt más az érzéki élvezetek közül, csak a délutáni szendergés, ez pedig egy idő után már nem korlátozódott az őszi-téli hónapokra. Krystian már tavasszal és nyáron is aludt, mintha át akarná aludni az életét. Amikor elhúzódott a csendes pihenő, és csak estefelé ébredt föl, abban a tudatban, hogy nehezen tud majd elaludni éjszaka, lement borért a boltba, vagy elővett egy üveget a konyhaszekrényből, ahol megfelelő készleteket halmozott föl. Mert Krystian Apostata nem csak akkor ivott, ha rögtön utána repülőre kellett szállnia. Tulajdonképpen mindennap ivott, azokat a délutáni csendes pihenőket pedig gyakran nem a fáradtság vagy a túlságosan bőséges ebéd miatt iktatta be, hanem azért, mert már benne volt egy üveg bor, néha kettő is. Ahhoz sem kellett sok, hogy jóllakjon: vett egy enyhén csípős kebabot az Odyniec utca és a Függetlenség sugárút sarkán, az Epheszosz bárban, de jöhetett a pirított spenót is camembert-rel. Gyakran ebédelt spenótot, mert az volt az egyetlen étel, amelyet maga is el tudott készíteni (a rántotta tíz változatán kívül). Befőttesüvegben kapható készételt is evett, azt csak föl kellett melegíteni – csak ki kellett választania a lengyel, mexikói vagy orientális változatot az ízek birodalmából. Ha rájuk nézett, eszébe jutottak azok a dunsztosüvegek, amelyekben a nagynénje tárolta a pincében a télre eltett készleteket.

Paradox módon a szétszórtsága és az évek múltával egyre feltűnőbb lepusztultsága ellenére hihetetlenül pragmatikus volt, de csak a maga sajátos, elég felszínes módján. Képes volt hónapokig nem takarítani a lakásban, az ablakmosás eleve számításba sem jöhetett, csak berugdosta a szekrény alá a puha szürke gomolyokká összeálló port, ugyanakkor minden bútornak mindig a helyén kellett állnia, hogy úrrá tudjon lenni a mindennapi nehéz helyzeteken. Kosz borította a lakást, a tűzhely lapja, mintha madárürülék tarkította volna, tele volt a spenót és a tojás összeszáradt maradványaival, a plafonon méltóságteljesen lengedeztek a hosszú pókhálók, eltüntethetetlen zsír borította a konyhaasztal lapját, a viaszosvászon mintáit itt is, ott is kiégette a cigaretta, de amikor Krystian észrevette, hogy ferdén áll a szék az asztalnál, ideges lett, elvesztette biztonságérzetét, és muszáj volt rögtön a megfelelő szögbe állítania. Minden a helyén volt, különös tekintettel a számítógépre és a tévére, de azok is porosodtak, belepte őket a kosz. Krystian időnként letörölte az inge ujjával, amikor pedig nem sikerült így szabadulnia az ismeretlen eredetű makacs foltoktól, a képernyőre köpött, és erősebben kezdte dörzsölni. Ha föltámad a nagynénje, és látja, mennyire lerohasztotta a tőle örökölt lakást, biztos kétségbeesetten tördeli csontvázkezét.

Krystian elsajátította a pénzszórás egyszerű képességét, de takarékoskodni is tudott, még befektetni is akart. Lehetőleg ingatlanba, már csak azért is, mert minden elemzésben cáfolhatatlanul bizonyították, hogy az egekbe szökő varsói lakásárak nemcsak hogy nem kezdenek csökkenni, hanem nem is állnak meg sehol, feltartóztathatatlanul emelkednek az absztrakt számok felé, amíg csak létezik ez a város. Gondosan átlapozta az ingatlanmellékleteket, alaposan áttanulmányozta az apró betűs hirdetéseket, az ingatlanügynökségek honlapjain szörfözött, megalázó, önpusztító függőségbe került ezektől az olvasmányoktól. Mindaz, ami érdekelte, vágyat ébresztett benne, elérhetetlen volt számára. Be kellett érnie annyival, hogy örül, mert van hol laknia, nem fenyegeti az a veszély, hogy kölcsönt vesz föl harminc évre, aztán állandóan attól retteghet, hogy eljön a nap, amikor nem lesz annyi pénze, hogy be tudja fizetni a részletet. Egyébként a hitel is elérhetetlen volt, mert Krystiannak nem volt állandó munkahelye, megbízásokból, mindenféle favágómunkákból élt, amelyeket lenézett, de azt már nem engedhette meg magának, hogy azt a pénzt is lenézze, amit így tudott kasszírozni. és elég pénzt hoztak ahhoz, hogy kényelmesen megéljen belőlük középszinten: ennek köszönhetően hol szórta a pénzt, hol meg csak gyűjtötte a számláján a megtakarításait. A sok alkalmi munka volt az az infúzió, melynek köszönhetően be tudta juttatni a szervezetébe a túléléshez elengedhetetlenül szükséges táplálék- és alkoholadagokat. Aztán volt egy pillanat, amikor be kellett látnia, hogy az egyetlen új ingatlan, amelyet megvehet magának, az egy falazott sír a varsói északi temetőben. Ez látszólag biztos és biztonságos befektetés volt, amin nem lehetett veszíteni. De most még ezzel sem ment semmire, mert Krystian Apostata nem hagyott maga után földi maradványokat.

Remegő lábbal lépett a repülőgépre, ostoba vigyorral leplezte, hogy retteg a repüléstől, és attól is fél, hogy a személyzet leleplezi mint részeget, aki érvényes jeggyel rendelkező veszélyes betolakodó lehet, az ilyet pedig a légi közlekedés szabályai szerint nem muszáj a fedélzetre engedni. Mindig rosszul viselte a visszautasítást, és igyekezett kerülni az ilyen helyzeteket, nem tudta elviselni, ha kérnie kell valamit. Ha bármit is ki lehetett kényszeríteni, különös tekintettel a szívességre és a segítségre, ki nem hagyta volna, ha alkalom kínálkozott arra, hogy zsaroljon és nyerjen, habozás nélkül megzsarolta az illetőt. Ha ellenállásba ütközött, és nem maradt más lehetősége, mint könyörögni, benyalni, térden csúszni – mindig meghátrált.

Kivillantotta egyenetlen fogsorát, erős mentaillat csapott ki a szájából (mielőtt átesett volna az ellenőrzésen, elfogyasztott egy egész csomag erősen mentolos rágógumit), ezzel akarta elterelni a földi személyzet, az éber határőrök és stewardessek figyelmét zavaros tekintetéről és arról, hogy majd leragad a szeme. Hihetetlen koncentrációt és erőfeszítést igényelt Krystiantól az, hogy ne engedje lecsukódni a szemhéját, de ettől mintha a koponyájába süllyedt volna a pupillája, amitől haldoklóra emlékeztetett. Ez nagyrészt igaz is volt, hisz pár óra múlva már meg is halt. Több mint kétszáz fő társaságában, az utasok nagy része józan volt, a Shrek 3-ra koncentrált, a mennyezet alatti monitort bámulta, amelyen időnként megjelent a LOT Boeingjének útvonala, XIX. századi regényeket utánzó új regényeket olvastak, és átnézték a lapokat, különös tekintettel a Kaleidoszkóp című fedélzeti magazinra, amely bemutatta az olvasóknak a gdański és a toruńi óváros meg a karib-tengeri strandok csodáit. Krystian kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen, becsatolta az övét, és bizsergést érzett a kezében. Természetesen a start pillanatát szerette a legkevésbé, amikor megfosztották cselekvőképességétől, nem tehetett semmit, erővel elszakították a földtől, és bezárták a nagy bádogdobozba, kiszolgáltatva a technika, az időjárás és a pilóták szeszélyeinek. Lenézett még a magasból Varsóra, egy nagy halom, egymáshoz nem illő kockára, amit egy szófogadatlan gyerek szórt szét, és arra gondolt, mégiscsak jobb ezt az utcaszintről nézni. érdekes felfedezés volt számára, mert mindaddig azt hitte, Varsót nem lehet megnézni úgy, hogy a járdák billegő lapjain járkál vagy kátyús utakon autózik az ember.

Amikor a repülőgép már tíz kilométer magasra emelkedett, és a felhők színes habja választotta el a földtől, Krystian rádöbbent, hogy nyolc óra klausztrofóbiás izoláció vár rá, nem mehet ki a friss levegőre, szén-monoxiddal és koromszemcsékkel sem mérgezheti magát. Még mindig részeg volt, és tudta, hogy meg kell maradnia az enyhe ittasság állapotában, amíg csak le nem száll New Yorkban, mert a kijózanodás hirtelen pánikrohamot válthat ki, annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek. Ugyanakkor elég józannak kell lennie ahhoz, hogy ne küldjék vissza a New York-i repülőtérről, ne deportálják Lengyelországba a legközelebbi géppel. Olvasni kezdett hát, azzal mindig agyon lehet ütni valahogy az időt, az megszabadít a gondolkodástól. Már rég arra a következtetésre jutott: az emberiség azért találta föl az írott szót, hogy kevesebbet gondoljon az életre, annak minden csapdáját is beleértve. Az ember egész irodalmi öröksége, összegezte Krystian, alapjában véve kizárólag érzéstelenítő, mint az álom vagy az alkohol.

Gyorsan elolvasta hát a Kaleidoszkóp című fedélzeti magazint, gondosan tanulmányozta a LOT flottájába tartozó repülőgépekről készült rajzokat a műszaki adataikkal együtt, aztán közelebbi ismeretségbe került az oxigénmaszk használati utasításával és a kényszerleszállás utáni evakuálás sémájával, sőt még a hányózacskón olvasható feliratokkal is. Megszédítették a Kaleidoszkóp cikkei a lengyel bérházak és a karibi korallszigetek tiszteletére írott barokkos dicshimnuszokkal, a maszk használati utasítása olyan volt, mint a konkrét költészet, amit pedig a hányózacskóra írtak, az igazi haiku-gyöngyszem volt. Nem olvasta el a mentőmellényhez készült használati utasítást, nagyon helyesen, mert először is, csak az ember képmását tartalmazta a mellénnyel együtt, nyilak mutatták, hogy kell fölvenni ezt a fölösleges mentét, másodszor meg amúgy sem látta volna semmi hasznát. Bármelyik pillanatban jól jöhet neki a hányózacskó, mert kicsit émelygett már a vodkától és az olvasmányélményektől. Időnként úgy érezte, helikopter köröz a fejében, ilyenkor minden eshetőségre felkészülve a papírzacskóért nyúlt.

Krzysztof Varga

Abban a pillanatban, amikor a Boeing 767-es mennyei tengeri csillaggá változott, tíz kilométerrel a föld felett, Krystian Apostata pár másodperc óta már bambán bámulta azt a bulvárlapot, amelyet azért hozott a fedélzetre, hogy kellemesen teljen az idő, vagyis a lehető legkisebb költséggel üsse agyon. Repülőgépen nem tudott semmi komolyabbat olvasni, semmi olyat, ami akár csak súrolta is volna az értelmet, a bölcsességet és a komolyság bármilyen formáját. Még a mai Flaubert-t, sőt az új Gogolt sem olvasta volna, nem beszélve a XXI. századi lengyel Tomas Mannról és a Visztula-parti Turgenyevről. Krystian Apostatának ötzłotys színes hetilapok és egyzłotys bulvárlapok kellettek a repülőgépen, meg egy üveg gyomorkeserű, soplica vagy szilvórium, valami, amit akkor is képes viszonylag könnyen lenyelni, ha nincs behűtve, és nem kerül többe húsz złotynál. ilyen olcsó piákkal pakolta tele a kézipoggyászát. Ritkán repült, csak ha muszáj volt, amikor tengerek és csatornák szakadékai állták útját a vonatoknak, autóval pedig túl hosszú, drága és időigényes lett volna az út. Bár hatalmas mennyiségű szabadidővel rendelkezett – mivel szabadúszó volt, és ebben nem találta meg a beteljesedést −, állandóan úgy érezte, csak vesztegeti az idejét. Hát ahelyett, hogy autóval utazott volna Európa túlsó végébe, zenét hallgatva, felidézve a múlt ötletszerűen kiválasztott szakaszát, belemerülve az autósztrádák melankóliájába, megvette a repülőjegyet, és ezt még megtoldotta két-három üveggel a repülőtéri boltban. Néha megvették neki a jegyet. Most is így történt. Egy alapítvány meghívására repült New Yorkba, amely arra az öngyilkos döntésre jutott, hogy rövid tanulmányútra invitálja az amerikai lengyel év keretében. Ez természetesen olyan rendezvény volt, amelyet senki sem vett észre a lengyel médián kívül, de még a lengyel beharangozókban és tudósításokban sem fordult elő egyszer sem Apostata neve. Elfelejtett művész volt már, nem tudni, egyáltalán lett-e belőle igazi művész, vagy megmaradt pancsernek, szélhámosnak, akit az új művészet iránti érdeklődés hozott a felszínre – ezt nem lehetett tudni, egyébként még Krystiannak sem voltak világos elképzelései erről. Mindig igen ambivalens viszonyban állt a művészeti tevékenységével, az önelégültség ritka pillanatai után gyakran került olyan állapotba, amikor erősen kételkedett abban, hogy bármilyen tehetség is szorult belé, mert Krystian esetében nyilvánvalóan nem beszélhetünk szorgalomról és következetességről. Gyakran volt olyan érzése, hogy ha sikerült is valamit létrehozni a művészet területén, az már régen volt, véletlenül történt, és az lenne a legjobb, ha végleg fölhagyna ezzel a szégyenletes tevékenységgel.

De előfordult, hogy olyan művet tervezett, amellyel ámulatba ejti a világot (na jó, talán Lengyelországot), és bebizonyítja mindenkinek, aki már rég törölte a fiatal (na jó, most már középkorú), ígéretes művészek listájáról, hogy mégiscsak ér valamit. Az ilyen tervek persze csak olyan pillanatokban kezdtek körvonalazódni, amikor már látszott az első palack alja. A másodiknál egyre határozottabbak lettek az elképzelései, a tetőpontot pedig akkor érte el, amikor már majdnem kiürítette, végül Krystian Apostata az ágyra zuhant, de elalvás előtt még megfogadta, hogy másnap, rögtön reggeli után megkezdi a munkát elképesztő opus magnum-án. De a reggeli reáliák szertefoszlatták az ilyen vágyképeket, és Krystian inkább azon törte a fejét, hogy szépen el kellene hallgatni, aztán hosszú évek után olyan öregemberként visszatérni, aki rengeteg tapasztalatot szerzett az életről és a feledésről, és csak a sír szélén ad hírt a létezéséről, természetesen korszakos remekművel. De rögtön arra a gondolatra jutott, hogy bármelyik pillanatban a sír szélére juthat, semmi értelme hosszas, húsz-harminc évig tartó töprengést és zajos sikerrel járó visszatérést tervezni. Szóval megint nem hitt a lehetőségeiben és a tehetségében, megmaradt viszont a lustaságába és a bénaságába vetett hit, valamint az a tudat, hogy élete hátralevő részében reklámügynökségeknek, társadalmi szervezeteknek, sőt művelődési házaknak végzett favágómunkából tartja fenn magát, szórólapokat tervez, és bizonyos réteglapok nála rendelik meg a layoutot. Azt is csak azzal a feltétellel, hogy a jövőben is szükség lesz ilyen favágómunkára.

Egyelőre nem panaszkodhatott, volt elég: mindent elvállalt, bár nem kapott olyan sok megrendelést, betartotta a határidőket, mert könnyű volt a munka, és gyorsan ment. A tervei nem tűntek ki eredetiségükkel, mert a megrendelők sosem követeltek eredetiséget; olcsó volt hát és megbízható, a számítógépe pedig gyakrabban segítette a szabadidő eltöltésében, mint a munkában. Sosem mutatkozott be művészként, ha virítania kellett egy megrendelő előtt, mindig komputergrafikusként emlegette magát.

Ez különböztette meg a „képzőművészek” elsöprő többségétől, ha pedig tágítjuk a kört, a festők, írók, színészek, rendezők döntő többségétől, az egójukra hiperérzékeny nárciszok légiójától, akik kicsit sem szégyellik azt, amit csinálnak. Krystian gyakran szégyellte magát, de olyan is gyakran előfordult, hogy mások helyett is ő szégyenkezett. Krystian Apostata most a New York felé repülő Boeing ablakánál ült, neki kellett Amerikában képviselnie a lengyel művészetet. Az utóbbi időben a csúcson volt a lengyel művészet, az újságokból értesült erről, a brit média állítólag a Young Polish Artistokkal volt elfoglalva, akiket nem szabad figyelmen kívül hagyni, tömegek zarándokoltak a Tate Modernbe, mert alig várták, hogy kapcsolatba kerüljenek a fiatal lengyel művészettel. Krystian ismerte a sajtóközleményekben emlegetett neveket, tudott minden Sasnalról, Bujnowskiról és Maciejowskiról, mindannyian fiatalabbak, híresebbek és gazdagabbak voltak nála. Abban már nem volt biztos, hogy tehetségesebbek is. Néha arra gondolt, hogy a matematikai szabályok szerint kevésbé tehetségeseknek kellett lenniük, ha nagyobb karriert csináltak, és ez a tudat segített mindezt elviselni. Sajnos nem sokáig.

New Yorkban valakinek várnia kellett a repülőtéren, hogy elvigye a szállodába, meghívja ebédre, utána pedig lehetőséget adjon neki arra, hogy megmámorosodjon Amerikától. Sejtette, hogy egy fiatal lány vár rá az érkezési csarnokban, kezében egy „Mr. Krystian Apostata” feliratú lappal. Rámosolyog a vendégre, kezet nyújt, erősen, férfiasan megszorítja, közli vele, hogy kint vár az autó, ez talán a lengyel követség vagy a lengyel intézet autója lesz, elviszi a szállodába, aztán a sorsára hagyja, Krystian pedig végtelenül magányosnak érzi magát a nagy idegen városban.

Még azt sem tudta, kinek az ötlete volt, hogy épp őt hívják meg tanulmányútra, amikor nem rendeztek neki kiállítást, azt sem javasolták neki, hogy készítsen helyben installációt, vagy hajtson végre valamiféle művészi akciót; ez inkább humanitárius tevékenységnek látszott. Talán azt hitte valaki, hogy ha Krystian eljut a világ művészeti fővárosába, felszabadulnak a benne szunnyadó potenciák, arra ösztönzi a kint tartózkodás, hogy hozzon létre valami újat, de az sincs kizárva, hogy eltévesztette a nevet egy hivatalnok, vagy az a művész, akinek ide kellett volna jönnie, az utolsó pillanatban a legnagyobb sajnálatára kénytelen volt lemondani családi okokból vagy a túl sok elfoglaltság, halaszthatatlan kötelezettségek miatt. Amikor Krystian döbbenten hallgatta a telefonban a kedves női hangot, amint közli vele, hogy az amerikai lengyel év szervezőirodájából hívja, többször is ellenőrizte, hogy tényleg róla van-e szó, amikor pedig a türelmes és szimpatikus kisasszony, aki nem csinált titkot abból, hogy ezt kicsit mulatságosnak tartja, biztosította arról, hogy pontosan róla, Krystian Apostatáról van szó, rögtön igent is mondott. Miután letette a kagylót, rögtön pánikba is esett, mi van, ha kiderül, hogy mégsem róla van szó, a lengyel évet szervező kedves hölgy pedig igen kínos hibát követett el? Mi lesz, ha azt mondják az amerikai társszervezők a helyszínen, hogy egyáltalán nem Krystiant akarták, hanem egy elismert vagy legalább ígéretes művészt, akinek már voltak komoly egyéni kiállításai, mindenféle díjai, olyasvalakit akartak, akiről már írtak valami komolyat a komoly lapokban? Mi lesz, ha rádöbbennek arra a szörnyű igazságra, hogy Krystian pitiáner csaló, aki igazi művésznek adja ki magát, pedig nem tud semmit? Mi lesz, ha azt mondják, beszéljen az eredményeiről, rövid és hosszú távú terveiről, és megkérdezik, a tervei szerint hogyan hasznosítja a New York-i tanulmányutat? Hálás-e az amerikai népnek, amiért felszabadította a lengyeleket a kommunizmus igája alól? Miért nem érinti a műveiben sem a lengyel antiszemitizmus, sem a queer problémáját? Nem gondolja, hogy napjainkban a művészetnek egyértelműbb politikai álláspontra kellene helyezkednie, és erőteljesebb hangon kellene megszólalnia? Vagy ha helyben készült művel kell meghálálnia a rövid ösztöndíjat? Mit felel nekik nyomorúságos angolságával? Nem elég, hogy rosszul tudott angolul, már attól is elszokott, hogy lengyelül beszéljen…

Már a repülőn ült, nem lehetett visszafordulni, nagy leégés fenyegette, és halvány fogalma sem volt arról, hogyan kerülhetné el, mit mondjon, ha felteszik ezeket a nehéz kérdéseket. Vad, zabolátlan szlávnak vagy Európa peremvidékéről érkezett riadt jövevénynek mutassa magát, akinek inába szállt a bátorsága a világ óriási fővárosától és a szédítő tempótól?

Fordította: Pálfalvi Lajos