Írta: Kibédi Varga Sándor
A regényolvasó olyan, mint a világjáró: újat, szokatlant akar felfedezni. Ha az egyszemélyes expedíción önmagára vagy saját világához hasonlóra bukkan, az is reveláció. Én most ebben a helyzetben vagyok…
Ez a könyv regény is, meg nem is – műfaji megjelölése: „történetek egy regényből”. A három történet közül az elsőt és az utolsót a gulyáskommunizmus és a frizsiderszocializmus megidézése fogja egybe, eltérő hangszereléssel. A középső novella pedig olyan, mintha azért került volna a kötetbe, hogy a hátborzongató utazás után, a reménytelenség labirintusában tervezett kalandozás előtt egy nyugis családi kiránduláson kipihenjük magunkat, és erőt gyűjtsünk az újabb megpróbáltatásokhoz.
Az utolsó írással kezdem, mert a Közepes fogorvost tartom a legizgalmasabbnak. Terjedelme csaknem száz oldal. Márton László egyes szám első személyben mesél a barátairól, barátainak barátairól, és azok barátairól. Rengeteg szereplőt állít, indít, futtat. Mintha mindannyian négyszer négyszázas váltó számában állnának rajthoz, a pálya a konszolidált kádári korszak egy-egy szakasza, a stafétabot az ígéretes jövő. Sajnos a „versenynek” csak vesztesei vannak. Először Rajzoló Pali startol, aki művészi álmokat melenget, de az apja ráveszi, legyen csak fogorvos, méghozzá közepes. Mert: „A kitűnő ember előbb-utóbb elbukik, kudarcot vall, megszégyenül. A közepeseket megbecsülik, vagy legalábbis békén hagyják.” Ilyen és hasonló, közhelyesnek is mondható bonmot-k, elme-petárdák pukkannak csaknem minden oldalon. A „stafétabot” a budai, Batthyány téri cukrászdában veszi át Holtzhauser Bálint, tőle kerül Bao Dang Canghoz, a vietnámi magyarhoz, majd a befutó Varjú Dezső lenne. De ő – az első generációs értelmiségi – csúnyán elbukik, disznók között végzi.
Furcsa, vagy nem furcsa: sok olyan megjegyzés található az elbeszélésben, amely a mai, 2012-es közhangulatra is applikálható. Holtzhauser Bálint, az író barátja azért disszidál, mert a korábban kivándorolt barátnőjét nem engedik Budapesten tanulni. Idősebb Holtzhauser nem marasztalja a fiát, mert: „Ebből az országból minden tehetséges fiatalnak el kell mennie.” Ugyanis: „Ebben az országban három dolgot lehet példamutatóan csinálni: viccet mesélni, feljelentést írni, öngyilkosságot elkövetni.”
A történetben szó esik párttitkárról, dialektikus materializmus óráról, kommunistáról, vandál támadást átélt utcai telefonról, ahonnét kétforintos érme bedobásával órákig lehetett Amerikával dumálni, tömény szeszről, KISZ-alapszervezetről, itt állomásozó szovjet csapatokról, Szabad Európa Rádióról, Jevgenyij Jevtusenkóról. Torlódnak a koridéző fogalmak, nevek, relikviák. Az elbeszélésben kereng „az érett Kádár-korszak nyomorúsága, áporodott és nyomasztó légköre” (Ez az idézet is Márton Lászlótól származik. Az ÉS 2012. augusztus 10-i számában Hajnóczy Péterre emlékezett.) Viszont Márton nem úgy ábrázolja a kort, mint Hajnóczy (vagy Krasznahorkai a Sátántangóban), hanem lazán, könnyedén, incselkedő humorral. Mintha jelezni szeretné, a múltat lezárta, a régi rosszon felül tudott emelkedni.
A középső elbeszélés címe: Izgalmas romok. Öttagú pesti család a délszláv háború idején megy a jugoszláv tengerpartra. A nyaralás után a Királynék Útján indulnak haza, mert a békebeli útikönyv szerint arrafelé sok a várrom, és a nagyobbik fiú, a Soma rajong ezekért. Polgárháborús területen haladnak át a Lada 1300-as kocsiban. Szorongás van, vészhelyzet nincs, és így – bizony – izgalom sincs.
A nyitó kisregény (vagy elbeszélés) címe: M. L., a gyilkos. Az olvasó azt gondolná, egy izgalmas játéknak lesz a részese, mert az író önmagát nevezi gyilkosnak. Majd az lesz a feladat, hogy kiderítse, M. L. tényleg elkövette-e azt a bizonyos bűnt. De hát nem. Nem az íróról van szó, bár ő itt is csak narrátor.
Márton László
Katonaélményekről van szó. Sokat foglalkozik Molnár Lajossal, aki hat évet ült börtönben gyilkosság miatt, mielőtt bevonultatták. M. L. öreg bakaként néhány hétig ura és parancsnoka lesz az egyetemre felvett fiúknak. Az őszi mezőgazdaság munkák idején előbb egy borgazdaságban, majd egy téeszben végeznek alibi munkát. Zárt közösségükben is az történik, ami az országban: hazudozás, szemérmetlen lopás, megtévesztés, a szocialista eszme magáncélú ki- és felhasználása. Csató őrmester mondja: „Ebben az országban sok mindent nem lehet megcsinálni, de egyvalamit biztosan lehet. Lopni, azt mindenkinek lehet.” Az őrmester meg Bors hadnagy ezt tettekkel is bizonyítja. Bár Molnár lenne a Sátán megtestesítője, a feletteseihez képest kismiska, így a novellában is egyre szürkébbé válik. A végkifejlet: Molnár közlegény és Csató őrmester összeverekedik egy nőért. (Most csak azért kerülöm a nő foglalkozásának megnevezését, mert a szövegben indokolatlanul sok a trágárság.) Hogy ki húzza a rövidebbet, az nyilvánvaló. És? Zágson!
De hát nem ők az igazi gonosztevők, hanem akik eltűrik a néphadseregben dúló „virtust”.
Az író elmeséli, milyen volt előfelvételis kiskatonának, azaz „nyúlnak” lenni, úgy a hetvenes években. Bizonyára élményeire alapoz, és bizonyára – vagy inkább remélhetőleg – túloz. Éjszakai lapos kúszás a vaságyak alatt? Fogkefével tisztogatott a hálókörlet? Vezényszóra „fókáztatott” kiskatonák? Kötelező trágár eskütétel, amely egyben öngyalázás? Pszichikai terror? Pofozkodás következmény nélkül? Szexuális bűntett? Felzaklatott a kisregényben megjelenő szadizmus. Nem értem, a kiskatonák miért fogadták el azt, amit nem szabad.
Egy recenzióban a méltató-bíráló ne beszéljen önmagáról. Így gondolom, de hiába, muszáj emlékeznem. Magam is voltam kiskatona, nagyjából ugyanakkor, mint a szerző. „Lapátos fegyvernemben” szolgáltam 18 hónapból 15-öt. De a fentiekhez hasonló sérelem sosem ért. Igaz, a román hadseregben voltam románul alig gagyogó katona. Kétszer mégis panaszkodnom kellett. Akkor, amikor egy káplár bozgornak, hazátlannak nevezett. A bukaresti pályaudvar mellett található vasúti egységünk parancsnoka, az idős őrnagy felsorakoztatta csapatát, és tolerancia-beszédet tartott. Később, amikor a vakbélműtét után nem akartak egy hétre hazaengedni, pedig ez volt a szokás, közkatonaként beállítottam az ezredparancsnokhoz. Csoda volt, hogy bejutottam, és csoda volt, hogy a nagyfőnök nekem adott igazat. Hazamehettem Marosvásárhelyre. Vagyis nem az ún. szocialista rendszerben volt a hiba.
Emlékszem, amikor besoroztak, kétségbe voltam esve, mert hogy román katona leszek. Most, Márton László könyvét olvasva, arra a következtetésre jutottam, szerencsém volt: a magyar viszonyokat nem éltem volna túl.
Márton László: M. L., a gyilkos
Kalligram Könyvkiadó, 2012
»Márton László: M. L., a gyilkos – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«
Olvass bele 
K.V.S.
2012. szeptember 7. péntek
Igen, igen, igen. De. “A keménységet pedig a durvaságtól nagyon kevés választja el.” Persze. A kevés: egy világ.
KedvelésKedvelés
olvassbele
2012. augusztus 23. csütörtök
Darvasi egy vonásnyit sem durvított sem a figurákon, sem a képen. Én 1969 és ’71 között voltam – nem előfelvételis – katona, és nagyon hasonlóak az egykori tapasztalataim.
A regény helyszíne Hódmezővásárhely (ma már nem titok), az ún. egyetemi század. Minden évfolyam- és kortársam, akit egyetemre vettek föl (ti. a következő tanévre), lenyomta ezt a gyűlölettel és megalázásokkal teli 11 hónapot – és után valóban elfelejteni igyekezett mindazokat, akik neki tették pokollá vagy gyűlöletessé ezt az időszakot.
A másodévesek valóban rengetegszer alázták meg minálunk is az elsőéveseket. Az egyiknek pl. egy kuglibabát kellett a szimatszatyorban hordania, és felmutatni, amikor jelentkezett. A fókázás nálunk is ment – takarítani mindenhol kell –, de nem ennyire eszement koreográfiával. Azért a másodévesek, tiszteseb kulturáltabbja megakadályozta a nagyon eltúlzott görénységeket. De a parancsnokon is múlt, kiket választott ki tisztesképzésre. A képzés szükségszerűen kemény, a keménységet pedig a durvaságtól nagyon kevés választja el.
A korrupciók, a stikliknek tűnő lopások mindenhol előfordultak, a soridősök kinti vagy tiszti lakótelepeken dolgoztatása (kivált kőműves és szobafestő munkákon stb.) mindenütt szokásban volt. Még a jobbik, értelmesebb és pozitív trükkök közé tartozott, ha a város számára valamilyen bontást vagy komoly földmunkákkal járó útépítést műszaki gyakorlatként végeztek el, a városi tanácselnök és az alakulat parancsnokai közötti egyeztetés után.
A hadseregbe szinte számolatlanul folyt a pénz, és hát onnan kifelé is… Máskor viszont a gyakorlatra kivonuló eszközök, teherautók használhatósága („hadrafoghatósága”) kritikán alulinak bizonyult. A munka értelmetlensége pedig nemigen számított.
És a kritikus által zavarónak talált, durva, trágár szövegek? Pontos tükörképe a helynek és a kornak. Valóban sokan voltak ilyenek. A hadsereg sehol és sosem volt halk szavú, udvarias úriemberek klubja.
KedvelésKedvelés