Tótfalusi István: Sertések a Bakonyban (részletek)

Posted on 2012. július 31. kedd Szerző:

0


Első fejezet | amelyben a bakonyi sertésektől a nagy elhatározásig jutunk

Szép háziasszonyunk, Renci a hidegtálakhoz invitálta a társaságot. Stílusosan, svédasztal módra szervírozva várt ott ránk sok-sok földi jó.

– Ilyet most csináltam először – mutatott az egyik tálra Renci. – Kíváncsi volnék a véleményetekre.

A formás falatok ízlettek, mint úgyszólván minden, amit Renci találékony elméje alkotott konyhája birodalmában.

– Csirkemájakat göngyöltem baconszeletekbe, és kisütöttem – mondta Renci. – Egyszerű, mint a pofon.

– Egyszerű, de nagyszerű – vágta rá Imrus lelkesen.

– Hallottam nemrég, hogy az angol bacon a magyar Bakonyból ered – jegyezte meg a második falat után Ági. – Merthogy a makkon hizlalt bakonyi sertésnek híresen finom volt a szalonnája.

Kiderült, hogy Marica is hallotta a boldogító közlést a rádióban; egy divatos professzor ajkáról hangzott el, aki nemrég Petőfi tetemét a baskíriai Barguzinban fedezte fel egy néhai postamesternő csontjai formájában.

– Jó érzés, hogy értékeinket ennyire megbecsüli a nagyvilág – kommentálta Marica lelkesen.

– Azt jól tudjuk, hogy négy-ötszáz éve még csordaszámra hajtották a magyar szürkemarhát a délnémet piacokra – mondta Tamás, a férje –, de azt nem hiszem, édesem, hogy az Angliába irányuló sertésexportunk valaha is ennyire jelentékeny lett volna.

Remete végigsimított ősz bajuszán.

– És azt hallottad-e – kérdezte kajánul Ágitól –, hogy eredetileg Stockholm neve magyar volt, Istókhalmának hívták?

Ági, a svéd nyelv jeles oktatója rámeredt.

– Viccelsz, Remete?

– Én nem – mosolygott Remete. – Horvát István történész írta le ezt 1825-ben. És ő sem viccelt. „Figyelem gerjesztésül” könyvet adott ki Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből címmel, és halálos komolysággal állította, hogy a magyar a világ legősibb népe, és így persze a nyelve is a legelső volt a nyelvek között. Az ősmagyarok adtak nevet például a legfontosabb városoknak; Karthágó eredetileg Kard-hágó volt, Koppenhága igazában Kappanhágó, Babilon pedig Bábolnáról kapta a nevét.

Ezen persze jót mulatott Ági és mások is, egyesek megpróbáltak rálicitálni az érdemes tudósra:

– Southampton – Sótemplom!

– Barcelona – Bárczi Ilona!

– Szaloniki – Szalonnakő!

– Szamarkand – Szamárkonda!

– Palermo – Pál-orma!

A pálmát András leleménye, az Antananarivo – Anti néni réve vitte el, talán mert a legtöbb szótagot foglalta magába. Azt viszont nem mindenki tudta, hogy Madagaszkár fővárosa.

– Akkor hát mi az igazság a bacon és a Bakony körül? – kérdezte Ági.

– Az, hogy semmi közük egymáshoz – felelte Remete. – A bacon az angolban francia kölcsönszó. Az ófrancia eredetű bacon, azaz szalonna pedig maga is kölcsönzés, végső soron germán, a frank bakko szóból, ami disznó farát, sonkáját jelentette.

– Ez már hihetőbb – sóhajtott Ági. – De azért sajnálom, olyan jól hangzott…

– Bizony, a jó hangzás nem mindig jó kalauz – vette át a szót Imrus. – Nekem nemrégiben betolakodott az e-mailemre egy levél. A küldője Wikiszótárnak állította magát, és ajánlkozott, hogy felvilágosít a magyar szavak valódi eredetéről. Rögtön közölte, hogy a tudósok jogtalanul állítják, miszerint a mi német népnevünk a szlovák nemecből származik. Valójában ez a szavunk a latin nemetusból való, és mi adtuk tovább a szlovákoknak.

– Marhaság! – vágta rá Tamás. – Ilyen szó nincs is a latinban.
– Nekem is büdös volt a dolog – felelte Imrus. – Én ugyan keveset tanultam latinul, jórészt azt is elfelejtettem, de azért magyar nyelvből és irodalomból diplomáztam, no meg a szlavisztikába is belekukkantottam. Azért csak elővettem a jó öreg Burián-féle latin szótárt, amelyikből apám érettségizett valaha. És hiszitek vagy sem, ezt találtam benne: „Nemetes, -um, germán törzs.” Most aztán mit higgyek?

Remete látta, hogy minden szem, no jó, minden második szem rá emelkedik.

– Helyes, lássuk ezeket a nemes-nemzetes Nemeteseket – mondta. – A Burián-szótár nekem is kedvencem, nemcsak a klasszikus latinság teljes szókincsét tartalmazza, hanem ókori személyek, helyek és népek neveit is. A mondott népség tehát, ha nem is nemetus, hanem a többes nemetes alakban, létezett, egyike volt az ókori germánság több tucatnyi törzsének. A Rajna alsó folyásánál volt a szállásterületük, valahol a mai Németország és Hollandia határvidékén. Tacitus történeti könyveiben esik említés róluk, a negyedik századra valószínűleg teljesen felszívódtak valamelyik nagyobb germán népben. Honfoglaló őseink tehát bajosan találkozhattak velük, és az sem hihető, hogy Tacitus műveit bújták volna, persze latin eredetiben. Kézenfekvő, hogy a szlávoktól vették át a nevet, akik mindenfelé előfordultak a meghódított Kárpát-medencében, leginkább a morváktól vagy a szlovákoktól, akik közt nyelvileg nem sok a különbség.

– Jól tudom, hogy a nemec némát jelent? – kérdezte Renci.

– Lényegében igen. Alapja a nemo melléknév, oroszul njemoj, és ebből való a mi néma szavunk is. A nemec, njemjec olyanra értődött, aki nem tud érthetően beszélni, tehát más nyelvű, idegen. Nem ritka dolog, hogy az idegen nyelvűeket hibás beszédűeknek nevezik, az ókori görögök például barbarosznak mondtak mindenkit, aki nem beszélte a nyelvüket, ez pedig hebegőt jelent. A szlávokra visszatérve, eleinte ők is ’idegen, nem szláv’ értelemben használták a njemjecet, de mivel a legtöbbjüknek főleg a különféle német törzsekkel meg államokkal akadt dolga mint idegenekkel, a szó jelentése idővel őrájuk szűkült le.

– Te mindennek kapásból tudod az etimológiáját? – kérdezte Erzsi.

– Az a helyzet, hogy nagyon kíváncsi természetű vagyok – mentegetőzött Remete. – Meg szerencsére jó a memóriám.

– Akkor mondd meg kapásból, miért nevezik az olaszok a németet tedescónak. Mert én több olaszt is megkérdeztem erről, de igazán a kérdést sem értették. Csak a vállukat vonogatták: mi más lehetne egy tedesco, mint tedesco?

Erzsi olaszt tanított, igen sikeresen, az egyik egyetemünk lektorátusán.

– Pontosan azért, amiért a németek saját magukat deutschnak mondják – felelte Remete.

– Azt akarod elhitetni velem, hogy a tedesco és a deutsch lényegében ugyanaz?

– A vesémbe látsz.

– Ugye kifejted bővebben?

– Készséggel. A mai német deutsch a középkorban még diutisc volt; ebben a diut, tiut tő azt jelentette, hogy ’nép’, a diutisc tehát ’a néphez tartozó’. Az ilyesfajta önmegnevezésre bőven van példa más népeknél is. Az olasz nyelv előzményében, az itáliai népi latinban ez theudiscus formában élt, és az olaszban végül az egyszerűbb tedesco alakot öltötte.

– Köszönöm Erzsi nevében is – mondta András, a férje –, viszont nekem is volna rögtön egy ide vágó kérdésem. Miért mondja az angol a németre, hogy German, amikor azt sok más nép együttes megjelölésére használjuk? Egészen pontosan az érdekel, miért a hollandra mondja a Dutch szót. Mert akármibe fogadnék, hogy ez a Dutch a deutsch megfelelője.

– Az akármit már meg is nyerted – felelte Remete. – Kezdetben az angolok is a németeket nevezték Dutchnak, legalább is azokat, akiket közelebbről ismertek, vagyis a tengerrel határos északi, északnyugati német területek lakóit. Ahonnan egyébként ők maguk is elszármaztak.

– Az angolok Németországból…? – kiáltott fel szinte egyszerre Marica és Tamás, nem kis meghökkenéssel.

– Így nem egészen pontos, de a lényeget tekintve így áll a dolog.

(…)

Tótfalusi István

Ági, a tanárnő engedelmes diáklány módjára feltartott kézzel jelentkezett. Remete bátorítóan intett neki.

– Már eddig is sejtettem – mondta Ági –, hogy svédül miért hívják a németet úgy, hogy tysk, de most már igazolva látom, hogy a ty- elem a diut- megfelelője, összevonódott formában.

– Jól látod. És ez áll a dán és norvég tyskre meg az izlandi thýskára is.

– A gótokról viszont eszembe jutott – folytatta Ági –, hogy az uppsalai egyetemi könyvtárban láttam egy csodálatos kódexet, amelyben az Újszövetség gót nyelvű fordítása van. Nagy üvegszekrényben őrzik. Bíborszínű lapokra írták ezüst betűkkel, ezért nevezik Codex Argenteusnak, ezüst kódexnek. Fantasztikusan szép! Roppant érték, mondják, mert a hatodik századból maradt fenn. Egy Wulfila nevű gót püspök készítette. (…)

Most Nóra tartotta fel a kezét.

– Én csak franciául tudok – mondta –, mármint a magyaron és azon a kevés svéden kívül. És a németet mi allemandnak nevezzük, ez pedig valami egészen más, mint amikről eddig hallottunk.

– Ó igen, spanyolul meg alemán – kapta fel a fejét Erzsi. – Ez a két név nyilván összetartozik.

– Brávó, hölgyeim – bólintott Remete.

– És hogyan? – kérdezték uniszónó a hölgyek.

– A spanyol úgy, hogy a franciától tanulta el, és ugyanonnan eredhet a portugál alemão is. Az allemand viszont a latin alemannus származéka. Egy ókori germán törzs neve volt ez; az alemannok a Rajna középső folyásának két oldalán, a mai Elzász, Baden-Württemberg és a német Svájc területén telepedtek meg a kora középkorban. Mivel a frank és burgund vidék közvetlen szomszédságában éltek, a korai franciák szemében ők képviselték a németséget. Így a név jelentése idővel kitágult, és kiterjedt mindenre, ami német, természetesen a német nyelvre is. A francia megnevezés egyébként messze elhatolt a nagyvilágban, belőle ered a török alman és az arab meg perzsa almání is mint a németek neve. És ha most nincsen más kérdés…

– De van! – kiáltott fel Tamás. – Maricának meg nekem megígérted…

– Nem felejtettem el, de egy csöpp türelmet kérek tőletek, mert amit még mondani szeretnék, az a tiudával kapcsolatos. Mégpedig az, hogy a mi tót szavunk is ebbe a körbe tartozik.

– A tót? De hisz azt a szlovákokra mondjuk! – kapta fel a fejét Berci.

– Igen, néhány évszázada. A középkorban viszont, és még aztán is jó ideig ez járt ki minden olyan népnek, amely magát szlávnak nevezte, így a szlovákon kívül a szlovénnak, valamint a kelet-horvátországi szlavónnak; az első saját neve ugyanis slovenský, a másodiké slovenski, a legutóbbié pedig slavonski. De hogy jön ehhez a deutsch? Látom a kérdést a szemetekben. Nos, van egy háromkötetes nagy szótárunk, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, a hosszú címe miatt csak TESz-nek szokás emlegetni. A TESz pedig azt mondja a tótról, hogy feltétlenül kapcsolatos az ónémet thiot, az óporosz taut vagy az észak-itáliai teud-isco szavakkal, amelyek úgynevezett vándorszavakként voltak jelen a kelet-közép-európai térségben. Nem deríthető ki, hogy közvetlenül mely nyelvből vettük át, sem az, hogy mikor. A jelentése ennek is főképp ’idegen, más nyelvű’ lehetett. Mivel a németség megnevezésére nyelvünkben már meghonosodott a szlávból átvett szó, ez az új név arra a másik népcsoportra vonódott át, amely a magyarságot mindenfelől körülvette, azaz a szlávokra. Csakhogy a távolabb élő szláv népek neve, az orosz, lengyel, cseh és bolgár már régebben, jórészt a honfoglalás előtt kialakult a magyarban, a tótot ezért már csak a közvetlen szomszédokra lehetett vonatkoztatni. Ez a jelentés szűkült tovább, amikor végül csak a szlovákra maradt.

– A tótok, akarom mondani a szlovákok pedig megsértődnek, ha tótnak hívjuk őket – jegyezte meg Marica –, pedig a lengyelek is rossz néven vehetnék, hogy nem a polszkit használjuk rájuk, őket viszont ez nem izgatja.

– Azért a kettő nagyon nem ugyanaz – szólalt meg rekedtes hangján Ernő, a társaság doyenje. – Minálunk a tót névbe lekezelés, lenézés vegyült. Mindnyájan hallottuk már a régi durva szólást, hogy „Krumpli nem étel, tót nem ember”. Ráadásul milyen ostoba szólás, a krumplinál sokoldalúbb konyhanövényt nem ismerek. Mikszáth sokat élt a szlovákok között, jól ismerte őket, és szépen is írt róluk, én mégis érzek egy parányi leereszkedést a novelláskötete címében, a Tót atyafiakban. (…)

***
László közben a polcain kutatott, három könyvet szedett elő az egyik sarokból, és aztán körbeadta őket. Tudtuk róla, hogy szenvedélyesen gyűjti a furcsa kiadványokat, láthatólag ezek is abba a kategóriába tartoztak.

– Nesztek – mondta somolyogva. – A mai Kappanhágók meg Istókhalmák.

Mind a három könyv az elmúlt tíz évben jelent meg. Különféle megfontolások alapján ugyan, de egybehangzóan azt hirdették, hogy a világ nyelvei mind egyetlen ősnyelvből erednek, ez a nyelv pedig a MAGYAR (volt). És még valamiben „hangoztak egybe” a könyvek szerzői. Mindhárman harsányan gyalázták az Akadémiát, amely a nemzetellenes finnugor téveszme idegen zsoldban álló hirdetőit támogatja. Az egyik könyv hátán a kiadó további két magyar ősnyelvkutató művét reklámozta, valamint egy gyűjteményt külföldi „tudósok” hasonló szellemű kinyilatkoztatásaiból.

Kézről kézre adtuk a könyveket, és igyekeztünk elmélyedni bennük. Nem telt sok időbe kideríteni, hogy szerzőik lényegében azonos módszerrel dolgoznak. Az úgynevezett szógyökök útját „kutatják” a különböző nyelvekben, zsonglőrként forgatva a hangokat és forgatva ki a szavak jelentését, így aztán mindent könnyedén bebizonyítanak, akár mindennek az ellenkezőjét is. (…)

– Az ember már kezdi tisztelni a sumerológusokat – mondta Nóra. – Azok megelégednek annyival, hogy a mi nyelvünk csak a leszármazottja egy tekintélyes ókori nyelvnek.

– Az átkosban ilyen zöldségek meg sem jelenhettek – mondta Berci bosszúsan.

– Akkoriban joggal panaszolták is ezek a fantaszták, hogy beléjük fojtják a szót – felelte Remete.

– Most is azt kéne!

– Miért olyan nagy baj, ha ők is nyilvánossághoz jutnak? Akinek ez kell, olvassa. A szó szabad, a vélemény szent. Egyébként is, kinek ártanak vele?

– Egy csomó embernek megzavarják a fejét…

– Talán a melldöngetőknek, az árpádsávos, hatvannégy vármegyés magyarkodóknak, akik az ilyesmit boldogan olvassák? Őnáluk ez a kis zavar már se nem oszt, se nem szoroz.

Többen egyetértettek ezzel, néhányan viszont szükségesnek ítélték, hogy a tekintélyes nyelvtudósok határozottan cáfolják meg minden szakmai fórumon és a nagy nyilvánosság előtt ezeket a szélhámosságokat.

– Nagy szívességet tennénk nekik – nevetett fel ősz bajuszú barátunk. – Ezek a derék honfitársak egyébre sem szomjaznak, mint hogy a valódi tudósok vitába szálljanak velük, és ezzel mintegy tudósnak minősítsék őket is. Mint tudjátok, a csillagászok sem foglalkoznak az asztrológia cáfolatával. Annak tekintik, ami, vagyis babonának, a babona pedig, akárcsak a hit, immúnis az ész érveivel szemben.

– Azért az asztrológiát mégsem lehet ennyivel elintézni – szólt bele Marica enyhe sértettséggel. – Ötezer éves tudomány, rengeteg tapasztalatot halmozott fel, és mára nagyon kifinomodtak a módszerei…

Ötezer éves, de nem tudomány! – csattant fel Tamás. – Sose volt az, de főképp azóta nem, amióta a heliocentrikus világképet elfogadtuk. Remélem, tündérkém, hogy te is elfogadtad, ugye? Ne félj, ma már nem hurcolnak máglyára érte, mint ötszáz évvel ezelőtt.

Marica úgy nézett körül, mint aki segítséget remél, de úgy tetszett, hogy rajta kívül senki sem hisz igazán a bolygók és az állatövi csillagképek bűvös befolyásában.