Nekünk Isten Bartókban adta meg a legnagyobb magyart | Temesi Ferenc: Bartók

Írta: Vándor Ágnes

 Az idei ünnepi könyvhétre jelent meg az Alexandra Kiadónál Temesi Ferenc Bartók című új regénye, amelynek írásába – mint az író mondja – majdnem belehalt. Miközben életük közös pontjait kereste, inkább azt sikerült megtalálnia, hogy mennyire különböznek egymástól.

– Az ön Bartók-képe eltér a kanonizálttól. Bartókban gyakran még a muzsikusok is csak egy megszállott, már-már autisztikus személyiséget látnak. Az ön Bartókja sokkal élettelibb, érzékletesebb figura. Hogyan töri át a klisét? Hogyan, mily módon közelített Bartók figurájához?
– Bartók számomra nem fénykép, mert azok többsége egy lélekben begombolkozott, beállítottan, heroikusan megvilágított, már-már idolszerű embert ábrázolnak. A hétköznapi Bartók érzelmekkel teli életet élt, ugyanúgy szeretett, tréfált, nevetett, mosolygott; utálkozott, haragudott, tombolt, vagy visszahúzódott, szófukar volt, mint mások. De azt az ötéves betegséget, amíg az anyján kívül mással jóformán nem is érintkezett, azt nem lehet elfelejteni. Egész életre magányos lesz az ilyen ember. Ebben a regényben négykézláb jelenik meg Bartók, két kiscicával a vállán. Már az első pillanattól fogva Bartók emberségét akartam felmutatni. Nem a bálványt. Bár azt is megjelenítem. Tényregényt mutat sokszor ez a munka, de van, hogy életregényt. A mai olvasók non-fictiont akarnak, vagy a hős, netán az író vérét. Itt mindkettőt megkapják. Az én Bartókom talán többet beszél, mint mások szeretnék, de azoknak a másoknak azt üzenem: írjanak ők is Bartók-regényt. Ez az én Bartókom.

– A könyv egy része emlékezés. Szinte a teljes huszadik századot megidézi. Anekdoták, történetek, idézetek, vendégszövegek – honnan vette, szerezte be az emlékezés információit?
– Olvastam, olvastam és olvastam. Meg éltem. Megéltem. Na jó, csak viccelek. Minden számomra elérhető dokumentumot megvizsgáltam. Rengeteget elárulnak a levelei, az írásai, de persze mindenekelőtt a zenéje. A hozzá írott levelek, azok is beszédesek. Aztán a visszaemlékezések. A mamáé. Aztán a két feleségéé, főként Mártáé. A gyerekeié, az ifjabb Béláé, de különösen Péteré. Egyetlen barátjáé, Kodály Zoltáné. De mindenkié, Thomas Man0ntól Sztravinszkijig és rajtuk túl, akiknek szerencséjük volt találkozni vele. Aztán a tanítványok emlékei. Vagy egy szolgálólányé, aki énekelt neki. Igyekeztem olyan embereket megszólaltatni, akik valóban ismerhették, legalábbis sokat találkoztak vele. Ők a tanúk. Ha ő maga adott rádióinterjút, akkor természetesen azt idézem. Sajnos kevés ilyen dokumentumunk maradt fönn. De rengeteg dolgot az ujjamból szoptam. Vagy tudtam, hogy ezzel vagy azzal beszélt vagy találkozott, és akkor újrateremtettem a situation humaine-t.

– Totális, enciklopedikus munka. Mi az, Bartókban, ami erre rávette?
– Hogy miért pont Bartók? Ezt kérdezték folyton tőlem, mióta belevágtam ebbe a regénybe. Amely nem monográfia (bár azt is meg kell írnia valakinek), talán nem is életregény, de lélekrajz. Mármost hogyan lehet egy életrajz egyben a legmerészebb fikció? Csakis úgy, hogy az idő sarából tiszta agyagot gyúrunk. Most, hogy majdnem mindenki, aki személyesen ismerte, már nincs köztünk, talán eljött az ideje egy ilyen regénynek. Eddig is voltak pici próbálkozások, de finoman fogalmazva, nagyon szerények. Bartók tíz évig élt Rákoshegyen, én tizenötig. Ez bennünk a közös. Fontos számomra, hogy hősöm annyira különbözik tőlem, amennyire csak lehetséges. De ami a legfontosabb: nekünk az Isten Bartókban adta meg a legnagyobb magyart, akit mindenki érthet. Egyenes, tiszta, magyar zene ez, amihez csak tehetségesnek és magyarnak kell lenni. Bartók számomra nem bálvány, talán fiatalabb éveimben az volt. Ebben a regényben többek között az volt a dolgom, hogy szituációkba helyezzem. És akkor megszólal.

– Az egyik legvonzóbb tulajdonsága számomra a könyvének, hogy nagyon is jelenidejű tud lenni. Az egyik szál egyenesen a „gatyaváltás” utáni Magyarországon játszódik, főszerepben az Életrajzolóval…
– A regény három szálon fut: 1. Bartók itthon, beleértve az utazásokat. 2. Bartók Amerikában. 3. Életrajzoló jegyzetei. Ezeket a szálakat külön jelek jelölik. Szilánkok, forgácsok, repeszek majdnem időrendi sorrendje ez. De minden darab egyfelé mutat. A harmadik szál a legrövidebb. Itt van Életrajzoló, azaz Él, akinek fiatalabb éveiben a beat volt a mindene, akinek élő szerelme sincs, élete sincs, rendes munkája sincs – és akkor elkezd jegyzeteket írni a zenéről, a barátairól, akiknek a többsége halott; és egy emberről, akinek a kisugárzása is sokakat megbénított, aki bejárta a világot és ontotta a remekműveket. Él meg napilapba ír, ahol nem kell az ilyesmi.

– Korábbi műveihez hasonlóan ebben is önfeledten játszik a nyelvvel. Word Trade Centernek, szókereskedőnek hívja magát. Ez poliglottságából fakad, vagy a nyelv is az identitáskeresés terepe?
– Mindig is szerettem a szavakkal játszani, aztán a történetekkel, a szövegekkel. Ez egy igazi szövegregény, csak éppen a cselekmény se hiányzik belőle. Életes szövegek ezek. Az, hogy több nyelven beszélek, írok, olvasok (akár Bartók, akihez nem szeretném hasonlítani magam), játékra ösztönöz. Akár szójátékokat is írok más nyelveken. Bartók például többször is megtette azt, hogy cirill betűkkel vagy görögül írt francia szöveget, levélben, ha szórakoztatni akarta szeretteit. Franciául jobban tudott, mint angolul, de hát tíz nyelven beszélt. Én csak haton gagyogok.

– Szép és érzékletes képet kapunk Temesi Ferenc zenei és irodalmi ízléséről. Hangsúlyosan ír például a rock and rollhoz, a rockkorszakhoz való kötődéséről. Mi az az érték ebben, melyet ily módon is meg akar őrizni?
– A rockhoz, a beatzenéhez való kötődésemet soha nem akartam tagadni, de hát csellón kezdtem. A klasszikus zenét is figyeltem, tanultam, és élveztem gyerekkorom óta, és különösen az első nagyregényem, a Por keletkezésétől fogva. A kis formákból épülnek a nagyok. Bartók titokban dzsesszt is hallgatott. A szvinget utálta, de Benny Goodmannel, a King of Swinggel csak felvett egy lemezt. Különben is: nem vagyok én zenekritikus, zenetudós meg még kevésbé. Csak egy mezítlábas regényíró vagyok.

– Bartók is és Temesi is imádja a nőket. Hogyan fogalmazná meg kettejük különbözőségét a témában?
– Hej-haj! Itt aztán belevágott a közepébe! Az egész Bartók-irodalom, és különösen a Bartók-kutatók mélyen hallgatnak Bartóknak a nőkkel való viszonyáról. Én nem. Mert csak így lehet eleven regényhőst felépíteni. Bartóknak szüksége volt rájuk, a kis női csukáktól a nagy szerelmekig – nevetni fog – a munkájához. A nők mindig is vonzódtak a zenészekhez. Még egy vak kocsmai zenész asztalánál is ül egy nő. Azt hiszem, azért van így, mert a zenészek körül mindig ott ólálkodik a halál. A nőket megigézi ez. Életrajzoló, azaz Él életében nem pontosan ezt a szerepet játsszák a nők. Számára is fontosak – de a két hős (a fő- és a mellékalak) nem csupán ebben különbözik egymástól. Szinte mindenben.

– Nagyon szerettem, ahogy Budapestről ír. Helyeiről, kocsmáiról, arról, hogy hová vigyük a nőt. Miért? Úgy érzi, ez is az élet totalitásának a része?
– Örülök, hogy szereti, ahogy Budapestről írok. Harmincnyolc éve itt élek, de szegedi vagyok.

– Bartók is és Életrajzoló is rengeteget utazik. A könyv tele van a poggyászok, a különböző helyszínek, bútorok, berendezések leírásával. Mit jelent önnek és mit Bartóknak az utazás? Magasztos, vagy inkább logisztikai élményt?
– Mindkettőt. Bartóknak életformája volt az utazás, az akkori vonatokon, képzelheti. E nélkül nem tudta volna végigcsinálni a hangversenykörútjait. Iszonyatosan feszített tempóban lépett fel, de bírta. Ez a törékeny ember. Életének majd’ egyharmada utazással telt el. Én is becsavarogtam a fél világot, de negyed annyit sem utaztam, mint ő. Sokat mentem repülővel, ő életében egyszer. Akkor még nem volt a tömegközlekedés része.

– Könyve alapján meglepően felvilágosultnak tűnik a világháló, a digitális kultúra kérdéseiben. Egyik figurája, T. Mefis (Terence Mefis), azt mondja, hogy „A könyv alakú számítógépek, az okostelefonok megváltoztatták az embereknek a zenéhez való viszonyát. A Bartók összes 3,5 gigabyte, 3 óra 40 percnyi zene. Ennyi.” Valóban ennyi? És mennyi a Temesi-életmű, melyet korábban flekkben, később n-ben, újabban pedig már gigabyteban mérhetünk?
– Persze, hogy nem ennyi. Csak rögzíteni akartam egy makacs tényt. Arról fogalmam sincs, hogy én hány szót, netán betűt írtam le. De nem is érdekel.

– Hogyan határozná meg, hol ér össze igazán Él és Bartók?
– A regényben csak egyszer találkoznak, vizionárius időutazásban, véletlenül San Franciscóban. Bartók ott hallott először kínai operát, Él meg (a kettes évezredből jövet) a Grateful Dead maradékát. Ami tulajdonképpen időcsalás, tudatos időtévesztés, lehetetlenség. De egyszer össze akartam hozni őket. Éppen az aranymetszéspontban. Ott a regény, mint egy fehér bálna, megmutatja hátát, hogy mekkora is valójában. Különben pedig: az idő egy hajó, amely sosem vet horgonyt, ahogy az északiak mondják.

– Mióta él együtt Bartókkal?
– Ez a téma negyven év óta foglalkoztat. Nem lehet mondani, hogy elkapkodtam volna. Megvártam, amíg megértem hozzá. Amíg felnőttem a feladathoz. Ha én eljuthattam a beatből Bartókig, nos, akkor talán ez másoknak is sikerülhet. Ez a regény azoknak a nyelvén íródott, akik háromperces számoknál hosszabb zenét csak ritkán hallgatnak. Ezért remélem, hogy eljuthat mindenkihez, aki olvas, és egy hangoskönyvben, amelyet én olvasok, énekelek az elejétől a végéig, olyanokhoz is, akik nem. Én ebbe a föladatba majdnem belehaltam, egy körömfeketényin múlott az életem. Tíz százalék esélyem se volt valójában. Amúgy meg, mint minden regényben, itt is megmutatta magát a következő, még a fele előtt, ez természetes. Maga a regény gyorsvonati sebességgel haladt, az állomásokon a várakozás mellett az volt a dolgom, hogy a következő pontig tartó utazásra felkészüljek. Ami lehetett a Székelyföld, Amszterdam, Szeged, Detroit, Pozsony, Párizs, Iowa, Nagyszentmiklós, Bergen, Bázel, Budapest, San Francisco satöbbi, satöbbi. A vége kegyetlen volt, az utolsó tíz fejezet két hét alatt íródott, expresszvonati sebességgel. Éjjel a vonaton aludtam, meg sem álltunk. A vonat hasonlat azért pontos, mert Bartók életének majd’ egyharmadát vonatokon töltötte. Általában a harmadosztályon. Most megállt ez a vonat, a zötyögős, a kattogó. Állok egy idegen állomáson az öreg, gőzt ziháló, kimerült mozdony mellett, ami az egészet húzta. És nem is látszom.

Az írás az Alexandra Könyvjelző 2012/5. számá­ban megjelent cikk szerkesztett változata

Temesi Ferenc: Bartók
Alexandra Kiadó, 2012.

»Temesi Ferenc: Bartók – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«

• Fülszöveg
• Olvass bele!