Kaotikus békében élve | Juan Gabriel Vásquez: Informátorok

Posted on 2012. július 25. szerda Szerző:

0


Írta: Cserhalmi Imre

Mindössze egyetlen vitám van az alig negyven éves, kolumbiai íróval, Juan Gabriel Vásquezzel, aki könyve hátsó borítóján a többi közt így nyilatkozik: »Soha nem írtam addig Kolumbiáról, mert nem értettem az országot, és én abban a hitben nőttem fel, hogy csak arról szabad írni, amit az ember ismer. Később rájöttem, ez nagy tévedés. Rájöttem, hogy a legjobb indok az írásra az, ha valamit nem értünk.« Ez a bonmot-nak kiváló megjegyzés, mint az aforisztikus tömörség általában, leegyszerűsítő. Úgy vélem, akkor gondolhatjuk valamiről – sőt igazán akkor derül ki –, hogy nem értjük, ha egyébként ismerjük. És minél jobban ismerjük, annál izgalmasabb, sőt feszítőbb lehet a nem értés. Persze abban az értelemben indokolt az idézett három röpke mondat, ha utalás arra, hogy az írás a megértés egyik, még hozzá rangos módja.

Más kérdés, hogy egy regény létrejöttéhez a fentebb említett tény indítéknak elegendő csupán, s baj van az alkotással, ha abban mindvégig az író magánügye marad. Hát, itt nem: az Informátorok kitűnő regény.

A második világháborúban, illetve utána, Kolumbia fővárosában, Bogotában és egy vidéki kisvárosban játszódik a történet, főszereplői azok a németek, akik a nácizmus hatalomra kerülésekor a hazájukból Kolumbiába menekültek, s akiket aztán – mint ellenséges hatalom polgárait – az itteni hatóságok üldöztek. Mondható, hogy a regény lényegében a fájdalmasan szervezett háború, s a háború utáni kaotikus béke regénye. De az is mondható, hogy generációs regény, amelyben a fiú az apát próbálja – akár annak halála után is – megismerni és megérteni. Mondható még, hogy fordulatos történetekbe csomagolt pszichofiziológiai, pszichoszociológiai, sőt nem jelentéktelen mértékben pszicholingvisztikai tanulmányok sora.

Bizalom, árulás, hit, gyanakvás, félelem, hűség, csalódás, hazugság, őszinteség körében és mércéin szenved, lemond, vágyakozik, csal és csalódik, olykor belehal, olykor túlél az ember, aki életkora előre haladtával néha már nem is rövidnek, inkább túl hosszúnak érzi az életét. Besúgás, feljelentés, bujkálás, (le)leplezés – központi problémaköre ez a regény cselekményének, amely ezért természetesen erősen áthallásos téma Közép-Kelet-Európában, a mindenkori aktuálpolitizálásra hajlamos közbeszélők (és elviselőik) számára. A szerzőtől és művétől természetesen távol áll minden ilyesfajta gesztus (még a sugalmazása is). Gazdagon és mélyen ábrázolt emberi sorsokról szól, a humánum, a történelem, a lét megoldhatatlansága szférájába emelve az úgynevezett mondandót. Oda, ahová politikus ritkán lát el, ám ahová az igényes olvasó boldogan követi, s akinek ez az élmény bőséges okot nyújt a felelős meditáláshoz akkor is, amikor már régen behajtotta a könyv hátsó borítóját is.

Az emelve szót is indokolandó hangsúlyozom, hogy a regény tulajdonképpen és főként banális történetek sora: valaki hallgat egy előadást, valaki ebédel, valaki várakozik, valaki autózik, valaki egy lakásban keresgél, valaki emlékezik – alig akad „véres” sztori. Az olvasmányélmény mégis a thrillerek izgalmát kelti, csak hát közben megjárjuk az élet- és emberismeret művészi hőfokú, megrendítő mélységeit.

Juan Gabriel Vásquez

Szinte észre sem vesszük, amikor az E/3-ban írt elbeszélő részek simulékonyan, minden cezúra nélkül torkollnak dialógusokba (és viszont), ez utóbbiakban pedig hosszadalmas monológok is lankadatlan figyelemre késztetnek. Ilyenkor szokás kiemelkedő epikusi tehetségről és briliáns technikáról beszélni. A mű bonyolult szövésű, de – mondjuk így – rafinált szerkezetének látványos megnyilvánulása, hogy az utolsó, igen terjedelmes fejezet – (a címe: Post datum 1995) a könyv elkészülte (1994) után egy évvel kelteződvén – tartalmazza az eredeti könyv visszhangját is, de természetesen sok olyan „utólagos” gondolatot, történetet, jellemábrázolást stb., amely legalább annyira szerves része a regénynek, mint a „korábban” készült fejezetek bármelyike.

A könyv ma már Barcelonában élő írójáról ezt mondja – a könyv címlapján, persze – a nálunk is kedvelt, Nobel-díjas Mario Vargas Llosa: »Vásquez a latin-amerikai irodalom egyik legeredetibb, új hangja«, s egy angol kritikus Vásquezt a – ma már, sajnos, nagybeteg – Gabriel Garcia Márquez utódjának minősíti.

A cselekmények leírásának lendületességét, a szereplők stílusának egyénítését, és az író rengeteg pontos és szellemes megjegyzését Imrei Andrea hajlékony, érzékeny fordításának is köszönhetjük.

Juan Gabriel Vásquez: Informátorok
Ab Ovo Kiadó, 2012

»Juan Gabriel Vásquez: Informátorok  – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«