Juan Gabriel Vásquez: Informátorok (részlet)

Posted on 2012. július 25. szerda Szerző:

0


Gabriel, miután elbúcsúztak, továbbment, körbe a téren, az ereszek, balkonok és gyarmati kori lámpák alatt, amelyek égtek ugyan, de fényt alig adtak, majd átvágott az utcán, miközben körülnézett, nem látja-e meg valaki. Abszurd volt ez az óvatosság, hisz’ miért is lenne tilos bemenni egy építkezésre. „De ez csak akkor jutott eszembe, amikor már bent voltam, és már késő volt. De nem bánom, Sara, egyáltalán nem bánom. Hátborzongató egy épülő katedrális hajója.”

Hatalmas falak magasodtak óvón fölé, mégis hidegebb volt, mint odakint. Persze a cement nyirkosságát érezte, a hideg cement illatát szívta be, ha nagy levegőt vett. Az oltár közelében, vagy azon a helyen, ahol majd az oltár lesz, két ember nagyságú homokhegy meg egy kisebb téglarakás volt, mellettük pedig a keverőgép. A kapu egyik oldalán kövek, gerendák, aztán még több kő, és még több gerenda. És állványok, állványok mindenfelé, egy nagy, egyetlen darabból álló szörnyeteg, amely végigfutott a hajón, és egészen az üvegezetlen ablakokig emelkedett. És ott bent mintha elvesztette volna a színérzékelés képességét. Fekete és szürke volt minden. És csend volt, olyan tökéletes csend, hogy Gabriel lemondott róla, hogy egy kiáltással kipróbálja, van-e visszhang egy épülő templomhajóban. „Jól éreztem magam”, mesélte később. „Először éreztem megnyugvást azokban a napokban. Úgy éreztem magam, mintha vak és süket lennék, és ez valahogy derűvel töltött el, mintha bocsánatot nyertem volna.” Szeretett volna leülni, de nedves volt a föld, vödrök és vakolókanalak hevertek mindenfelé, bekeveretlen cement és homok, az egyik sarokból pedig vizeletszag áradt. Így állva maradt. És abban a pillanatban eszébe jutott a pandeyuca [maniókalisztből készült péksütemény], előhúzta, levett róla pár szöszt, amely a zsebe mélyén tapadt rá, és beleharapott.

Persze hideg volt már a tészta, de jóízű. Gabriel lassan evett, kicsiket harapott, kedvetlenül, és minden erejét összeszedte, hogy ne az öreg Konrad halálára gondoljon, hanem valami másra, akármire, a pandeyucára például, vagy a katedrális cementszagára, hogy hol helyezik majd el a székeket, amikor majd székek is lesznek benne, hol lesz a szószék meg a pap, mennyi idő lehet hátra az építkezésből, ilyesmikre gondolt, meg a szállodára, és rám, hogy mennyire szeret, meg apámra, Villarealra, Bolívarra, a Pantano de Vargas-i csatára, a tér nevére, a Felszabadítókra, ezek a dolgok jártak a fejében, amikor felbukkant a két pasas. Olyan sötét volt, hogy Gabrielnek nem sikerült kivenni az arcukat a sombrerók alatt, nem tudta, kettőjük közül melyik kérdezte meg, hogy ő-e a bogotái Santoro. Talán az, amelyik megkérdezte, az húzta elő elsőként a machetéjét, legalábbis így lenne logikus. Kérdés, válasz, machete. A katedrális kapuján mentek be, jobban mondva a kapunak kihagyott üres helyen, úgyhogy Gabrielnek az oltár irányába kellett futnia, abban bízva, hogy az építkezés hátsó részén keresztül kijut. Megcsúszott a kőzúzalékon, de nem esett el, továbbrohant az állványok szerteszét heverő deszkáinak a tetején, de ahogy át kellett volna haladnia egy oszlop és a homokhegy között, belelépett a homokba, megcsúszott a cipője, és a földre zuhant. Maga elé emelte a jobb kezét, így próbált védekezni a machete-csapás ellen, de amikor látta maga felé közeledni a pengét, becsukta a szemét, és nem is nyitotta ki többé.

Juan Gabriel Vásquez

Már feltálalták az ételt az ebédlőben, amikor María Rosa megkereste anyámat, és megkérdezte, mit csináljon don Gabriel vacsorájával, megvárjuk-e, vagy már nem jön vissza. Anyám feljött a szobámba, és pontosan ugyanezt a kérdést tette fel nekem. Én azt sem tudtam, hogy Gabriel elment, azt hittem, még mindig a szobájában van. „Két órája ment el, és María Rosának azt mondta, nem marad sokáig. Vegyél föl valamit, és kérd meg María Rosát, hogy kísérjen el.” María Rosa már felvett egy poncsót, mire leértem, és mondta, hogy apám már elment. „Talán elütötte egy autó, Sara kisasszony”, mondta nekem. Pontosan ettől tartottam én is, és egyáltalán nem örültem, hogy neki is az eszébe jutott. María Rosa a tér felé indult el, én pedig az ellenkező irányba, arra, amerre a tóhoz szoktunk menni kocsival. Tettem egy kört, megkérdeztem azt a néhány embert, akivel találkoztam, de azt se tudtam, mit keresek, merre keressem, soha nem voltam még ilyen helyzetben. Ráadásul féltem is. Duitamában mindenki tudta, ki vagyok, ha ahhoz lett volna kedvem, hajnali négykor is elmehettem volna hazulról, akkor este mégis elfogott a félelem. Így hát egy idő után visszafordultam a szállodába. Anyám a hideg ellenére az udvar egyik padján ült, és ahogy beléptem, elmondta, hogy María Rosa a templom közelében talált rá Gabrielre. „Megtámadták”, mondta, „és megsebesítették. Apád elvitte Tunjába, vele van, ne aggódj.”

Azt azonban nem mondta el, hogy négy ujját levágták machetével. Se azt, hogy majdnem elvérzett. Mindezt Gabrieltől tudtam meg másnap, amikor apám visszahozta a hotelba. Elmagyarázta a vérmérgezés tüneteit is. „Nagyon kell vigyáznunk”, figyelmeztetett. De mindezt csak akkor, amikor már jobban lett, amikor újra magához tért a többórás eszméletvesztés után. Eljött a duitamai orvos, megvizsgálta a sebet, hangsúlyozta, mekkora szerencsénk volt, én pedig örültem, hogy többes számot használ, hogy egy családnak tekint mindannyiunkat. Mert legalábbis abban a pillanatban úgy éreztem, mintha nekem is levágták volna a kezem. Gabriel keze be volt kötözve, de elég volt egy pillantást vetnem a kötés formájára, vagy pontosabban a kötés alatt lévő formára, hogy tudjam, mennyire komoly az ügy. „Ki tette ezt veled?”, kérdeztem. Az a fajta kérdés volt, tudod, amit csak úgy, minden ok nélkül, megszokásból tesz fel az ember, és tulajdonképpen választ se vár rá. De rögtön meg is bántam, elfogott a pánik, mert azonnal láttam, hogy Gabriel tudja, ki tette, sőt, azt is, hogy miért. „Nem, ne mondd meg”, kértem, de már belekezdett. „Enrique küldte őket. A barátom. De ne aggódj, megérdemlem. Ezt, és mást is. Én öltem meg az öreget, Sara. Én basztam el az életüket. Én tehetek mindenről.”

Imrei Andrea fordítása