Hungarikum személyiségek | Erdélyi Z. Ágnes, Hermann Irén: 33 világhírű magyar

Posted on 2012. július 16. hétfő Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

Pulitzer Józseffel kezdődik és Csupó Gáborral zárul a kötet, és igazán nem panaszkodhatunk, mert a kitűzött célnak valóban eleget tesz, a huszadik század ismert magyarjait sorolja fel.

Újságíró, zeneszerzők, filmcsinálók, színészek, tudósok, festők, szobrászok – a sor folytatható. Szinte lexikoncikk tömörségű, pontos, és a részletekre olykor csak utaló pályaképek, kalandos életutakról. El ne feledjük, ezek az életutak olyan, világhírre jutott magyarokról szólnak, akik a legritkább esetben lettek világszerte ismertek, amíg szülőhazájukban éltek. Vagy elmenni kényszerültek – például a harmincas évek világválsága idején –, vagy menekülniük kellett, vagy elüldözték őket. Vagy csak egyszerűen elszívták előlük a levegőt. Persze sokkal többen voltak, mint harminchárman. Kétszer-háromszor ennyit is könnyű lenne bemutatni. (A kötet amúgy is ikerdarabja a 88 magyar találmány című könyvnek, ahol szintén világhírűvé lett magyarok a főszereplők – mármint a találmány hátterében.)

Az olvasó majd rájön, hogy melyik meghatározás kire vonatkozik, két világhírességet szeretnék azonban kimazsolázni a kötetből. Az egyik Kertész Imre, aki csaknem másfél évtizeden át írt regényével egyfelől ledöntötte azt a hatalmas gátat, amit Adornótól közhelyszerűen idéznek, ti. hogy Auschwitz után verset írni barbárság. A Nobel-díjas író Sorstalansága a lehetetlent tette lehetségessé, amire az irodalom addig nem igazán volt képes. A holokauszt témája nemcsak eltagadhatatlanná, hanem feldolgozhatóvá is vált ugyancsak Kertész polemizáló kijelentése révén: „Auschwitz után már csak Auschwitzról lehet verset írni.”

A másik Charles Simonyi. Közismert a világűrig vezető pályája, amihez a fedezetet a számítógépes programok fejlesztésével teremtette meg. Magyarország akkor kezdett büszke lenni fiára, aki a hatvanas években külföldre ment tanulni. Nekem pedig személyes, de futó élményem, amikor S. Karcsi, a Rákóczi gimnázium magántanulója belátogatott az osztályunkba az utolsó tanítási napon, hogy átvegye bizonyítványát. Sokan akkor láttuk először – és sokáig utoljára. A legtöbbre ő vitte közülünk, pedig az osztály sem volt kutya…

A könyv bár két szerző munkája, vonzóan egységes. Erdélyi Z. Ágnes írta meg, látható élvezettel, mindazok pályáját, akik így vagy úgy a film világában lettek híresek (akár bakfissikoltozásig és zakóletépésig, mint Tony Curtis), Hermann Irénnek vegyesebb „szoborpark” jutott: fotóművészek, írók, muzsikusok, de a tőzsdeguru André Kostolany és persze a száguldó őrnagy, Puskás Ferenc is.

Természetesen egy ilyen tömör cikkekből álló gyűjtemény nem új felfedezésekkel áll a világ elé. A regényes életrajzoktól a lexikoncikkeken át az interneten elérhető tudnivalókig nagyon sok minden szolgáltatott hasznos adalékot megírásukhoz. A kellemesen szórakoztató és nagyon informatív írásokról csak a szakmabeliek tudják, mekkora aprómunka összegyűjtögetni ennyi anyagot. (Az érdeklődő a kötet végén viszont megtalálhatja a forrásokat.) Feltétlenül kiemelendő az egyszerű, de szellemes grafikai terv (Czeizel Balázs), a nagyon jól válogatott képanyag – külön meglepetés, hogy Gábor Zsazsa mai szemmel is szép volt fiatalon. Nem ő tehet róla, hogy a mai olvasó, néző nem a filmjeit, hanem már csak a romjait ismerheti meg…

A világhírű magyarok panteonjában vannak élők is, mint Kertész, Zsigmond Vilmos, Elie Wiesel, Simonyi, Csupó. Világpolgárok. Büszkeségeink. És mind vállalták magyar gyökereiket.

Csak a könyvet letéve tűnődik el az olvasó. Vajon ha nem kényszerülnek hazát váltani, akkor is világhíressé lettek volna? És akik most választanak kényszerűségből új terepet életüknek, ha híressé lesznek, vajon büszkén gondolnak vissza a hazájukra? Vagy elfelejteni igyekeznek?

Erdélyi Z. Ágnes, Hermann Irén: 33 világhírű magyar a XX. századból

Sanoma Budapest Kiadó, 2012