Nincs a földön szebb lány nálad | Ronald Harwood: A nagy négyes

Írta: Bedő J. István

Az írás eredetileg 2011. június 3-án jelent meg az olvassbele.hu oldalon

Randa egy mesterség, amiből az ember testi ereje teljében kiöregedhet. Ettől szenvednek az élsportolók, a balett-táncosok, a tűzoltók, még a rendőrök is. De annál is rosszabb, amikor a reflektor fénye már nemcsak, hogy másra vetődik, hanem belülről érezzük a fény hiányát.

Bizony, az énekesekre gondolok. A színész el-elvállalhat egy szerepet idősen, néha még halála küszöbén is. Filmes alakítás őrzi meg – akár kilencvenedik éve fölött – az otthonába visszahúzódott művész utolsó szikrázását – de bizony ritka az operista, aki nagyon idősen is színpadra képes (vagy mer) lépni.

Aki belülről ismeri ezt a világot, kegyetlen tükröt tud tartani a valamikor csillogó művészek elé. Ronald Harwood történetesen nagyon is ismeri. Minden tiszteletem az operistáké, de bizony volt nem is egy évtized, amikor a hazai énekespiacon tölgyfaderekú, tüdőbajos Mimiket hordóhasú, éhező Rodolphe-ok ölelgettek. De hát elmúlt, spongyát rá. A nagy négyes figurái még ebből a korból valók. Valamikori operacsillagok, akik sok évtizede már legfeljebb csak észak-angliai művházak színpadán engedték ki hangjukat – illetve amennyi még kijött belőlük. Aztán deszkák, reflektorok és sminkek-parókák nélkül tengődtek, míg végre bevonulhattak egy öregotthonba.

Jaj, ne mondjátok, hogy az öregotthon olyan szép, mint a prospektusain. Az öregotthonban, még ha sokat fizetnek is a bentlakásért, nincs mindig orvos, csak belátogat, az asztali tilalmakat betartatja a diétás nővér, a koszt sem túl remek, és egy hosszú folyosóra jó, ha jut két nővér. És egy angol Napsugár Otthon sem jobb egy itteninél. Talán csak abban, hogy ott csak lepukkant énekesek, táncosok, kóristák, zingi-zongorakísérők öregszenek, felejtenek, kóborolnak.

Az elmúlt egy év sodorta össze az egykori nagy négyes három tagját: akik a történelmi messzeségben külön-külön is sikeresek voltak, a Rigolettóban szétverte a közönség értük a házat. De ma már csak Alzheimertől sújtott, aggkori gyűlölködésüket a semmibe kikiabáló árnyékok. Az egykor csillogó tenor, Reginald (Reggie) csak Wagner életrajzát olvasgatja, és írja a magáét. A falstaffi hasat eresztett bariton, Wilfred minden szóba kerülő nőnemű példányt ágyba akar sodorni magával – ámbár hogy miért, arra már nemigen emlékszik. És óh, a monumentális derékméretű egykori mezzo, Cecily (Cissy) még őrzi hajdani fehérmájúságának patináját, habár valójában csak szemléli az erősebb nem képviselőit, feltéve ha kellően izzadtak és szaglanak.

Ekkor érkezik egyszer csak egy új lakó: az egykori négyes fogatból a szoprán, a valamikor Gildát alakító Jean Horton. A magyar dalszínházat egy időszakában az Állami Viperaháznak nevezték, közismerten édesszavú és gyengédlelkű művésznői miatt. Jean ennek a társulatnak lehetne méltó tagja. Áldott rossz perszóna, mindenkihez van egy gonosz szava. Vagy több is. És ami még szörnyűbb, valamikor Reginald felesége is volt. Az éppen csak kialakult egyensúlyt felborítja, porrá zúzza a szoprán, aki legalább ötven éve egy leheletnyit sem énekelt.

De betoppanása ötletet ad az otthon nyughatatlan szervező egyéniségeinek, akik nem hagyják teljesen bezápulni a vén művészeket. Az állóvízben tapicskáló, unatkozó, önmaguk múltjába merülő énekesek felkérést kapnak: adják elő a Rigoletto híres négyesét (3. felvonás), a Verdi születésnapját megünnepelő estélyen.

Innentől kezdve a nézőtér (a valódi, a mienk) iszonyúan kezd drukkolni a hangjuk vesztett őskövületeknek (Jean szerint: Összesen 410 évesek vagyunk!), hogy valamit sikerüljön összehozniuk, amivel nem égnek le. Miközben meg vagyunk győződve, hogy csak kudarc lehet a vége.

De nem. A feladat mindenkit megtáltosít. Előkerülnek a kopott jelmezek, és az örökifjúságára büszke Wilfred és Cissy még a saját – egyébként igen terjedelmes – árnyékát is hajlandó lenne átugrani. A házi színpadi fellépésnek vadul ellenálló Jean és a minden kandúrra felfigyelő Cissy a közös feladat varázsában megnyílik egymás előtt, akárcsak a korábban hiperhisztérikus Reggie és a valójában (majdnem)hűségszobra Wilf.

És a híres Rigoletto-kvartett csodás előadásban hangzik fel. Bella figlia dell’amore – énekli a mantuai herceg Maddalenának, vagy ahogy mifelénk játszották sokszor: Nincs a Földön szebb lány nálad. És a néző elhiszi Reggie/Hercegnek (Szacsvay László), hogy Cissy/Maddalenánál (Molnár Piroska) tényleg nincsen szebb, karcsúbb, bájosabb lény, és tényleg „csókra csábít édes szája”. Wilfred (Benedek Miklós) pedig valóban megtört Rigoletto, aki szinte előre sejti, hogy imádott lányát, Gildát (Jean – Vári Éva) nem tudja megvédeni a kéjsóvár hercegtől. Sokat adnak hozzá Tordai Hajnal civil és színpadi jelmezei. (Vári Éva lila belépő ruhája önmagában kész jellemzése az önhitt szopránviperának!)

Nagyon pontosan megírt darab A nagy négyes. A csipkelődések, gonoszkodások és valódi gonosz oldalvágások nagyszerűen ülnek, Zöldi Gergely fordítása könnyed, gördülékeny, poénos. Khell Zsolt praktikus díszlete kevés eszközzel képes felidézni egy visszafogott eleganciájú öregotthont. Gálffi László ültette színpadra ezt a jutalomjáték mókát, és úgy tűnik, mintha semmit nem is kellett volna hozzáadni a rendezőnek, annyira frappáns, kézenfekvő helyzetekkel, kiválóan megrajzolt jellemekkel operál a szerző. De hát nagy profiról van szó. Ronald Harwood nevéhez fűződik Az öltöztető (ezért Oscarra jelölték), illetve A zongorista (Polanski/Adrien Brody), amelynek forgatókönyvéért meg is kapta az Oscar-díjat.

A művészetnek semmi értelme, ha nem kelt érzelmeket – valami ilyesmit olvas Reginald a Wagner-életrajzból. Ahogy a négy hajdani csillag a kvartett néhány percére ismét Scala-képes szólistává, Hanggá válik – na igen, ez a művészet értelme, csodája.

Ronald Harwood A nagy négyes | Orlai Produkció
Belvárosi Színház. Bemutató: 2011. június 2.
Szereplők: Molnár Piroska, Vári Éva, Szacsvay László, Benedek Miklós. Rendező: Gálffi László.
(Fotók: Kállai-Tóth Anett)