Daniel Arasse: Festménytalányok (részlet)

A csiga tekintete

Látom már, mivel fog jönni: megint azt mondja majd, hogy túlzok. Hogy jól szórakozom, de túlinterpretálok valamit. Nem vitás, valóban igyekszem jól szórakozni, de hogy túlinterpretálnék – itt Maga az, aki túloz. Az igaz, hogy sok mindent látok ebben a csigában, de végső soron, ha a festő így festette le, biztosan azért tette, hogy lássuk, és rákérdezzünk, mit keres ott. Maga szerint ez normális? Mária fényűző palotájában, az Angyali üdvözlet végtelenül szentséges pillanatában egy kövér csiga halad céltudatosan az angyaltól Szűz Mária felé: magának ehhez nincs hozzáfűznivalója? És ráadásul a kép előterében, teljes premier plánban! Nem sok hiányzik hozzá, hogy még a nyálas vonalat is láthassuk, amit maga után húz. Mária, a Szeplőtelen szűz oly tiszta palotájában ez a nyálas kis állat inkább rendetlenséget csinál, ráadásul egyáltalán nem mondható diszkrét jelenségnek. Ahelyett, hogy elrejtette volna, a festő szándékosan odatette a szemünk elé, hogy ne lehessen nem észrevenni. A végén már csak őt látjuk, csak rá gondolunk, csakis arra, hogy mit keres ott. És ne mondja nekem, hogy ez a festő fantáziájának a terméke. Persze, ez egy capriccio Francesco della Cossától, és ferrarai festőnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki saját különlegességét ilyen paradox formában nyilvánítsa ki. De Maga ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy a szeszély még nem magyaráz meg mindent. Ha ez a csiga nem lenne egyéb, mint a festő vad ötlete, a megrendelő visszautasította volna, letörölte, elfedte volna valamivel. De nem, ott van, nagyon is ott. Tehát biztosan valami nyomós oka van a jelenlétének ezen a helyen és ebben a pillanatban.

Magának van egy megoldása. Már megint ugyanaz: az ikonográfia. Ami újfent lecsendesíti a nyugtalanságát, és válaszol minden kérdésére. Én is olvastam azt a tanulmányt a Journal of the Warburg and Courtauld Institutesban, ahol egy tudós szakértő hölgy közli a szöveget és a képet, amelyek „megmagyarázzák” Cossa csigáját. Végtelenül egyszerű. Ezek a derék itáliai primitívek úgy gondolták, hogy a csigát a harmat termékenyítette meg, és így könnyen válhatott a Szűz szimbólumává, akinek Isten általi megtermékenyítését többek között a föld eső általi megtermékenyítéséhez is szokták hasonlítani. Ahogy a gregorián himnuszban halljuk, Rorate coeli…, „Harmatozzatok, egek, onnan felülről”. A tudós ikonográfus annál biztosabb a dolgában, mert elő is tud állni egy bizonyítékkal: egy képpel, egy rondametszettel, amin e Mária-kultuszhoz kapcsolódó szöveg fölött néhány csiga látható, amint jókora égi cseppek öntözik őket. A Maga számára a dolog el van intézve, a játszmának vége: a csiga a Szüzet ábrázolja az Angyali üdvözlet pillanatában – és mostantól a Journal of the Warburg and Courtauld Institutes rá a garancia. Kopp! Elkelt! Csomagolják be, el van adva!

Én ennek ellenére hezitálok. Kételyeim vannak. Ha olyan jó, annyira természetes lenne ez a szimbólum, akkor több angyali üdvözleti csigát is találnánk. Maga ikonográfus, Maga ismer többet is? Amennyire én tudom, nagyon ritkák.

Hogy egészen őszinte legyek, én ezen kívül csak egyet láttam, és nem is biztos, hogy az volt. Girolamo da Cremona egyik középszerű Angyali üdvözletén, amit a sienai képtárban őriznek: a földön, Gábriel liliomának függőleges vonalában mintha láttam volna két-három kavicsot, ami nagyon homályosan üres kagylóra emlékeztet. Nem, csigákkal a Feltámadás ábrázolásain, vagy a temetési képeken szoktunk találkozni (mert úgy jönnek ki a házukból, mint a holtak az Utolsó Ítéletkor). Túl kevés van belőlük ahhoz, hogy minden további nélkül kijelenthesse, ez egyszerűen Szűz Mária ábrázolása az Inkarnáció pillanatában.

Már megint sikerült elérnie a célját: lapossá tette azt, ami zavarta: banálissá tette a ritkát, ami felébresztette az érdeklődését. Az ikonográfiája betöltötte a szerepét: széttaposta a csigát. Így már nem zavar. Kétségtelen, az ikonográfusok a művészettörténet tűzoltói: azért vannak itt, hogy lecsendesítsék a játékot, kioltsák a tüzet, amit egyik-másik anomália lángra lobbanthat, mert arra kényszerítené Magát, hogy közelebbről is megnézze, amit lát, és konstatálja, hogy nem minden olyan egyszerű és magától értetődő, mint azt szeretné.

Ne legyünk igazságtalanok: a Journal of… tudósa rátalált Cossa bizarr ötletének megvalósulásához szükséges egyik lehetséges feltételre. Ahhoz, hogy a csigát odatehesse az Angyali üdvözletére, az kellett, hogy megbízói és saját maga számára is elfogadható értelmet tudjon adni neki. Dea tudós azt nem magyarázta meg, hogy mit keres itt, pont a szemünk előtt, a kép előterében. És jó okkal, mert ez nem az ikonográfia feladata. Nem az ő dolga megmondani, hogy miért tette erre a helyre a festő, ez már nem az ő kompetenciája. Márpedig ebben a képben pontosan ez a kérdés: mit keres ott ez a csiga?

A válaszadáshoz szerintem először is tudnunk kellene, hogy hol van ez a hely, ahol a képben a csiga el van helyezve. Nem érti, mit akarok mondani? Ez a fajta kérdés Magát hidegen hagyja, és Maga fölöslegesnek tartja. Mire jó a szőrszálhasogatás? Hiszen látjuk, hogy hol van, minek tovább tépelődni. Éppen azért, mert ha evidenciaként fogadja el (ott van, az előtérben, a kép szélén), pont a lényeget kerüli ki, amit a festő láttatni akar. Ezt azért mondom, mert hosszú ideig én is úgy gondoltam, hogy Cossa elképzelésének megértéséhez elég azt mondani, hogy a csiga a kép szélén van. Találtam is egy érdekes magyarázatot – azt is mondhatom, zseniálisat, így magunk között semmi szükség álszerénységre –, de aztán lemondtam róla. Túl befejezetlennek, törékenynek tűnt. Azért mégis elmesélem Magának. Elég mulatságos volt.

Abból indultam ki, hogy a csiga számára fenntartott hely jelentése elválaszthatatlan a perspektíva szerkezetétől. Még most is ezt gondolom, mert ez a mű egy igazi perspektivikus mutatvány, erőfitogtatás. A perspektívavonalak, ahogyan kell, a középpontba tartanak, de olyan jól beleütköznek a méltóságteljes oszlopba, hogy mindkét oldalán megnyílik a tér, Mária egészen közeli szobája, illetve egy város felé, melynek palotái belevesznek a messzeség mélyébe. Röviden, Cossa olyan virtuozitásról tesz tanúbizonyságot, ami elég ritka 1469-ben Itáliában.

(Seláf Levente fordítása)

• Fülszöveg

Daniel Arasse: Festménytalányok

Typotex Elektronikus Kiadó, Képfilozófiák sorozat, 2010