Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme (részlet)

Posted on 2012. május 25. péntek Szerző:

0


A bölcs ember félelme - borítóElőszó | A háromszólamú csend

Hajnalodott. Csend honolt a Jelkő fogadóban, és ez a csend három szólamból épült föl.

A legjobban hallható szólam az az üres, visszhangzó némaság volt, amely a dolgok hiányából ered. Ha vihar lett volna, esőcseppek doboltak és kopogtattak volna a fogadó mögött a selasindákon. Mennydörgés morgott és morajlott volna, hullott őszi levélként kergetve maga előtt a csendet az úton. Ha utazók mocorogtak volna szobáikban, nyújtózkodásuk, mordulásaik elijesztik a csendet, mint a felejtéstől foszló álmokat. Ha lett volna muzsika… de természetesen az sem volt. Semmi nem volt, így hát maradt a csend.

A Jelkőben egy sötét hajú férfi óvatosan becsukta maga mögött a hátsó ajtót. Vaksötétben osont át a konyhán, az ivón, azután le a pincelépcsőn. A hosszú tapasztalat könnyedségével kerülte ki a meglazult deszkákat, amelyek nyöghettek vagy sóhajthattak volna a súlya alatt. A lassú lépések alig adtak hangot a padlón. Így járult hozzá a férfi a maga kis lopakodó csendjével a nagyobb, siketebb némasághoz. Beleolvasztotta a saját csendjét, ellenpontot adott neki.

A harmadik csöndet nem volt könnyű észrevenni. Aki elég sokáig hallgatózott, megérezhette az ablaküveg hidegében, a fogadós szobájának simára vakolt falaiban. Benne volt a sötét ládában, amely egy kemény, keskeny ágy lábánál állt. És benne volt az ember kezében, aki mozdulatlanul fekve várta a virradat első, halvány fényét. Ennek az embernek igazi vörös haja volt, olyan rőt, akár a láng. Sötét, egykedvű szeme volt, és annak a lemondásával feküdt az ágyban, aki régen feladta az alvás reményét. Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá. Ez volt a legnagyobb csend, amely magába temette a másik kettőt. Mély és széles volt, akár az ősz elmúlása. Súlyos, mint simára csiszolt kő a folyóban. Olyan csendje volt, mint a vágott virágnak. Az hallgat így, aki halni készül.

Első fejezet | Alma és bodza

Bast unottan tehénkedett a hosszú mahagónipultra. Körülnézett az üres ivóban, sóhajtott, és addig kotorászott, amíg talált egy tiszta konyharuhát. Kedveszegetten törölgetni kezdte a pultot.

Egy idő után előrehajolt, és hunyorogva nézett egy alig látható pöttyöt. Megkaparta és elkomorodott, mert sikerült összemaszatolnia a fát. Közelebb hajolt, rálehelt a pultra, fürgén dörgölni kezdte. Abbahagyta, még egyszer, ezúttal teli tüdőből rálehelt a deszkára, és egy trágár szót írt a párába.

Félredobta a törlőt, odament az üres asztalok és székek között a fogadó széles ablakához. Hosszú percekig ácsorgott, és nézte a mezővárost kettészelő földutat. Ismét sóhajtott, és járkálni kezdett az ivóban. Egy táncos könnyed kecsességével és egy macska tökéletes hanyagságával mozgott, de amikor beletúrt sötét hajába, a mozdulat elárulta nyugtalanságát. Kék szeme egyfolytában fürkészte az ivót, mintha kiutat keresne. Mintha olyasmit kutatna, amit nem látott már legalább százszor.

De semmi új nem bukkant elő. Üres asztalok, székek. Üres bárszékek a pultnál. Két hatalmas hordó gömbölyödött a pult mögötti állványon, az egyikben whisky, a másikban sör. A hordók fölött a mindenféle színű, formájú palackok arzenálja, a palackok fölött egy kard.

Tekintete megállapodott a palackokon. Egy hosszú, méla pillanatig bámulta őket, aztán bement a pult mögé, és elővett egy súlyos cserépkupát.

Mély lélegzetet vett, ujjával rábökött az alsó sorban az első palackra, és kántálni kezdte a kiolvasóst:

Ördögcérna,
Meskete,
Bodzabogyó
Kék leve.

Tömzsi, zöld üvegre esett az utolsó szó. Bast kidugaszolta, óvatosan belekóstolt, pofát vágott és megborzongott. Gyorsan visszatette a helyére a palackot, és inkább egy hasas, piros üveget választott. Ebbe is belekóstolt, elmélyülten cuppantott, aztán bólintott, és töltött egy derekas adagot a kupába.

Rámutatott a következő palackra, és megint kántálni kezdett:

Gyapjú, banya,
Holdvilág.
Fűzfa, ablak,
Gyertyaláng.

Most egy átlátszó palackra esett a választás. Bast kidugaszolta, bőségesen töltött a halványsárga szeszből, nem is bajlódva a kóstolással. Félretette a palackot, fölemelte a kupát, színpadias mozdulattal megforgatta az elegyet, kortyolt. Szemkápráztatóan mosolygott, megpöckölte az új üveget, amitől az halkan megcsendült, csak utána folytatta egyhangú kántálását:

Hordó, árpa,
Kő és bot,
Szélvész, vízár…

Megnyikkant a padló. Bast vidám mosollyal fölnézett. – Jó reggelt, Reshi!

A rőt hajú kocsmáros állt a lépcső alján. Hosszú ujjú kezével végigsimított a tiszta kötényen és ingének ujján. – Vendégünk már felébredt?

Bast a fejét rázta. – Nem hallottam, nem láttam.

– Nehéz napok vannak mögötte – mondta Kote. – Valószínűleg most igyekszik pótolni az alvást. – Habozott, aztán fölemelte a fejét, és szimatolni kezdett. – Ittál? – a kérdés inkább kíváncsi volt, mint rosszalló.

– Nem – felelte Bast.
A fogadós felvonta a szemöldökét.
– Kóstolgattam – nyomta meg a szót Bast. – Ivás előtt kóstolni kell.

– Aha – felelte a fogadós. – Szóval most készülsz inni?

– Igen, az apró istenekre! – felelte Bast. – Nagy a kísértés. Meg mi az ördögöt lehet még csinálni? – Fölvette a kupát a pultról, belenézett. – Reméltem, hogy van bodza, de csak valami dinnyefélét találtam. – Tűnődve forgatta a kupát. – Meg valami fűszereset. – Ismét ivott egy kortyot, elgondolkodva hunyorgott. – Fahéj? – kérdezte, és a palackok soraira nézett. – Egyáltalán van még bodzánk?

– Van valahol – felelte a fogadós, de rá se pillantott a palackokra. – Állj le egy pillanatra, Bast, és figyelj! Meg kell beszélnünk azt, amit az este csináltál.

Bast nagyon csöndes lett. – Mit csináltam, Reshi?

– Megállítottad azt a bőrtáncoltatót – mondta Kote.

– Ó! – Bast megnyugodott, legyintett. – Csak lelassítottam, Reshi. Kote a fejét csóválta. – Tudtad, hogy nem közönséges bolond. Figyelmeztetni próbáltál minket. Ha nem vagy olyan fürge…

Bast elkomorodott. – Nem voltam olyan fürge, Reshi. Elkapta Shepet. – Nézte a tisztára sikált padlót a pult közelében. – Kedveltem Shepet.

– Mindenki más azt hiszi majd, hogy a kovácsinas mentett meg minket – mondta Kote. – És valószínűleg így a legjobb. De én tudom, mi az igazság. Ha nem vagy itt, mindenkit lemészárolt volna.

– Ó, Reshi, ez nem igaz! – felelte Bast. – Levágtad volna, mint egy csirkét. Csak véletlenül megelőztelek.

A fogadós vállat vont. – Elgondolkoztatott ez az esti dolog – mondta. – Azon törtem a fejemet, mit tehetnénk, hogy kicsit biztonságosabb legyen az élet errefelé. Hallottad már a Fehér lovasok vadászatát?

Bast elmosolyodott. – Ez a mi dalunk volt, mielőtt a tied lett, Reshi. – Mély lélegzetet vett, és kellemes tenorján rázendített:

Ménjeiknek színe hófehér,
Ezüst a kard, íjuk fehér szaru,
S ami homlokukon körbeér,
Zöld és vérpiros a koszorú.

A fogadós biccentett. – Pontosan erre a versre gondoltam. Elintéznéd, amíg én itt összekészülök?

Bast lelkesen bólintott, és a szó szoros értelmében elrobogott. Csak az ajtóban állt meg. – Ugye, nem kezded el nélkülem? – kérdezte aggodalmasan.

– Akkor kezdjük, amikor vendégünk evett és készen áll – felelte Kote. Ránézett tanítványa arcára, és megenyhült. – Mindent beleszámítva lesz, azt hiszem, egy-két órád.

Bast kikukkantott az ajtón, aztán visszanézett.

Mosoly suhant át a fogadós arcán. – Hívni foglak, mielőtt elkezdenénk! – Hessegető mozdulatot tett a kezével. – Most eredj!

* * *

A férfi, aki Kote-nak nevezte magát, elvégezte a Jelzőkő fogadó szokásos reggeli munkálatait. Úgy mozgott, mint egy óramű, mint egy szekér, amely a jó mély kerékvágásban halad.

A kenyérrel kezdte. Lisztet, cukrot és sót kevert össze. Méréssel nem bajlódott. A kamrai cserépcsuporból hozzáadott egy adag kovászt, megdagasztotta a tésztát, kiszaggatta a kenyereket, és odatette őket kelni. Kihamuzott a kemencéből, és tüzet rakott.

Utána átment a nagyterembe, tüzet rakott a fekete kőkandallóban, kihamuzott az északi falhoz épített, hatalmas tűzhelyből. Vizet húzott, kezet mosott, felhozott a pincéből egy darab ürühúst. Gyújtóst hasogatott, tűzifát hozott, megpaskolta a kelő kenyereket, közelebb húzta őket a bemelegedett kemencéhez.

És ekkor hirtelen nem maradt dolga. Mindennel elkészült. Mindenütt rend volt és tisztaság. A vörös hajú férfi megállt a pult mögött, szórakozott tekintete lassan visszatért arról a távoli helyről az ittbe és a mostba, a fogadóba.

Pillantása megpihent a palackok fölött függő kardon. Nem volt különösebben szép kard, nem díszítették ki, nem vonzotta a tekintetet. Valamiképpen mégis fenyegetőnek tűnt. Ugyanúgy, mint egy meredek szikla. Szürke volt, makulátlan, hideg és éles, akár a törött üveg. A kardot tartó alaplap fekete fájába egyetlen szót véstek: Oktalanság.

Léptek dübörögtek a tornác deszkáján. A zár zajosan zörgött, valaki azt kurjantotta, hallóóó!, aztán dörömbölt.

– Egy pillanat! – kiáltott Kote. A bejárathoz sietett, elfordította a nehéz kulcsot a csillogó rézzárban.

Graham éppen fölemelte vaskos kezét, mintha ismét kopogtatni akarna. Cserzett arca vigyorra húzódott, amikor meglátta a fogadóst. – Ma reggel is Bast nyitott ki helyetted? – kérdezte.

Kote türelmesen mosolygott.

– Jó fiú az – mondta Graham. – Csak egy kicsit hebrencs. Aszittem, ma nem nyitsz ki. – Krákogott, lesütötte a szemét. – Nem lettem volna meglepve, tekintettel a környülállásra.

Kote zsebre vágta a kulcsot. – Nyitva vagyok, mint mindig. Miben segíthetek?

Graham kilépett az utcára, és egy közeli társzekér felé biccentett, amelyen három hordó állt. Világos, fényezett fából készült, ragyogó abroncsú, vadonatúj hordók voltak. – Tudtam, hogy egész éjjel nem bírok majd aludni, így az utolsót is összeütöttem neked. Mellesleg hallottam, hogy Bentonék ma jönnek a kései almával.

– Méltányolom.

– Szépek és szorosak, kibírják a telet. – Graham odament a szekérhez, és büszkén megkocogtatta a hordó oldalát. – Semmi sem veri el olyan jól az éhséget, mint a téli alma. – Csillogó szemmel fölnézett, ismét megkopogtatta a hordó oldalát. – Hallod? Dong a donga!

Kote halkan felnyögött, és megdörgölte az arcát.

Graham csendesen kuncogott, és végighúzta a kezét az egyik fényes abroncson. – Még sosem készítettem rézzel pántolt hordót, de kiderült, hogy pont olyan szép, mint reméltem. Szóljál, ha nem tart eléggé. Teszek róla.

– Örülök, hogy nem okozott túl sok gondot – mondta a fogadós. – Vizesedik a pince. Aggódom, hogy a vas néhány év alatt berozsdállik.

Graham bólintott. – Okosan – felelte. – Nem mindenki gondolkozik ennyire előre. – Összedörgölte a két kezét. – Segítenél? Nem szeretném leejteni valaméket, és tönkretenni a padlódat.

Munkához láttak. Két rézabroncsú hordó a pincébe került, a harmadikat bemanőverezték a pult mögé, majd a konyhán keresztül a kamrába.

Ezután visszamentek a pult mellett az ivóba. Percnyi csend következett, amíg Graham körülnézett az üres helyiségben. Kettővel kevesebb szék állt a pult mellett, és a teremben volt egy üres folt, ahol előzőleg asztal állt. Rögtön feltűntek az akkurátus rendben tartott ivóban, mint a foghíjak.

Graham elszakította a tekintetét a tisztára sikált foltról a pult mellett. A zsebébe nyúlt, és elővett két fénytelen vaskrajcárt. Szinte nem is reszketett a keze. – Adnál egy kis sört, Kote? – kérdezte rekedten. – Tudom, hogy korán van, de hosszú nap áll előttem. Segítek Murrionéknak behordani a gabonájukat.

A fogadós némán csapolt, és odaadta az italt. Graham egyetlen húzásra kiitta a felét. Vöröses volt a szeme fehérje. – Csúnya esténk volt – mondta, és ivott még egy kortyot, miközben nem nézett Kote-ra.

Az bólintott. Csúnya esténk volt. Könnyen lehet, hogy Graham ennyivel intézi el olyasvalakinek a halálát, akit egész életében ismert. Ezek az emberek mindent tudtak a halálról. Maguk ölték le a jószágaikat. Elvitte őket a forróláz egy eséstől vagy egy elfertőződött lábtöréstől. A halál olyan volt nekik, mint egy rossz szomszéd, akit nem emlegetünk, mert meghallhatja, és átjöhet látogatóba.

Leszámítva persze a meséket. A mesék, amik megmérgezett királyokról, párbajokról, régi háborúkról szólnak, azok jók. Idegen ruhákba öltöztetik a halált, és messzire küldik az ajtónktól. A kéménytűz vagy a szamárköhögés ijesztő. De Gibea pere vagy Enfast ostroma egészen más. Olyanok, akár az imák vagy a varázsigék, amelyeket késő éjjel motyog az ember, amikor egyedül megy a sötétben. A mesék olyanok, mint a filléres amulettek, amelyeket biztonság okáért vásárolunk a házalótól.

– Mennyi ideig marad itt az írnok? – kérdezte Graham egy idő múlva. A korsó visszaverte a hangját. – Alkalomadtán íratnék vele valamit. – Kissé elkomorodott. – Tatám mindig pakszusnak hítta ezeket. Nem emlékszek, mi a valódi nevük. – Ha csak a vagyonodra vonatkoznak, akkor rendelkezés – mondta a fogadós tárgyilagosan. – Ha másról van szó, akkor meghagyás.

Graham felvont szemöldökkel nézett rá.

– Mindenesetre én így hallottam – mondta a fogadós. Lesütötte a szemét, és egy tiszta fehér ronggyal fényesíteni kezdte a pultot. – Az írnok említett valami hasonlót.

– Meghagyás… – mormolta Graham a korsójába. – Asszem, kérek tőle nehány pakszust, ő aztán olyan hivatalosra írja, amilyenre akarja. – A fogadósra pillantott. – Mások is akarhatnak ilyesmit, amilyen idők járnak.

Egy pillanatig úgy rémlett, mintha a fogadós bosszúsan ráncolná a szemöldökét. Pedig semmi ilyen nem történt. Állt a pult mögött, és ugyanolyan derűs és nyájas volt, mint mindig. Hanyagul bólintott. – Említette, hogy déltájt kezd dolgozni – mondta. – Kissé felzaklatta az este. Attól tartok, azoknak, akik korábban jönnek, csalódniuk kell.

Graham vállat vont. – Nem baj. Az egész helységben nincs tíz ember, aki déltájt idehaza lenne. – Ismét meghúzta a sörét, és kinézett az ablakon. – Dolognap van.

A fogadós mintha megnyugodott volna. – Holnap is itt lesz. Így nem szükséges mindenkinek ma iderohanni. Abbot’s Fordnál ellopták a lovát, most próbál újat keríteni.

Graham sajnálattal szívta a fogát. – Szegény ördög. Nem talál lovat sem pénzért, sem szép szóért aratás derekán. Még Carter sem tudta pótolni Nellyt, azután, hogy az a pókféle megtámadta az Öreg Kőhídnál. – A fejét csóválta. – Rossz dolog ez, hogy ilyesmi történjék kétmérföldnyire az ember portájától. Bezzeg régen – Elhallgatott. – Az árgyélusát, úgy beszélek, mint az öregem! – Leszegte az állát, és dohogva folytatta: – Bezzeg az én fiúkoromban még az idő is más vót! A molnár nem csalt a mérésnél, és a népek nem ártották bele magukat a mások dolgába.

Szomorkás mosoly jelent meg a fogadós arcán. – Az én apám meg azt mondta, hogy jobb volt a sör, az utakon pedig kevesebb a kátyú.

Graham is mosolygott, de ez nem tartott soká. A földet bámulta, mintha feszélyezné, amit mondani készül. – Tudom, hogy nem vagy idevalósi, Kote. Nem könnyű ez. Némelyek azt tartják, hogy egy idegen azt se tudja, hány hét a világ. – Mély lélegzetet vett, és még mindig nem nézett a fogadós szemébe. – De én úgy vélem, hogy olyasmiket tudsz, amit mások nem. Te valahogy tágabbra látsz. – Felnézett, a tekintete komoly és fáradt volt, szeme körül az álmatlanság karikái sötétlettek. – Tényleg olyan cudar a helyzet, mint ahogy mostanában látszik? Az utak nagyon veszélyesek. Az embert kirabolják és… – Nyilvánvaló erőfeszítésébe került, hogy ne nézzen a padlón az üres foltra. – Egyre csavarják az adóprést. A Grayden fiúk elveszíthetik a tanyájukat. És ez a pókféle. – Ismét ivott egy korty sört. – Tényleg olyan rossz az élet, amilyennek látszik? Vagy csak megöregedtem, mint apámuram, és minden keserűbbnek tűnik, mint legénykoromban?

Kote sokáig törölgette a pultot, mintha nem szívesen válaszolna. – Azt hiszem, hogy általában rossz valamiért az élet – mondta. – Bár lehet, hogy csak mi, idősebbek látjuk így.

Graham bólogatni kezdett, aztán összevonta a szemöldökét. – De hát te még nem vagy öreg! Gyakorta megfeledkezem róla. – Végigmérte a rőt hajú férfit. – Mármint öregesen mozogsz, öregesen beszélsz, mégsem vagy öreg. Lefogadnám, hogy feleannyi vagy, mint én. – Kacsintott. – Egyáltalán hány éves vagy?

A fogadós fáradtan elmosolyodott. – Elég idős ahhoz, hogy öregnek érezzem magam.

Graham felhorkant. – Túl fiatal ahhoz, hogy öregesen beszélj. Odakint kéne duhajkodnod meg a fehérnépet hajkurásznod. Hagyd meg nekünk, vénségeknek, hadd panaszkodjunk, hogy esik szét a világ.

Az öreg bodnár ellökte magát a pulttól, megfordult, és elindult az ajtóhoz. – Ma, amikor leállunk ebédelni, visszajövök, hogy beszéljek az írnokkal. És nem én leszek az egyetlen. Sokan vannak, akik hivatalosan is el akarnak intézni dolgokat, ha már egyszer lehet.

A fogadós mély lélegzetet vett, és lassan kifújta a levegőt. – Graham!

A bodnár megfordult, kezével a kilincsen.

– Nem csak te gondolod így – mondta Kote. – A dolgok valóban rosszul állnak, és a kisujjam azt súgja, hogy még rosszabbra fordulnak. Nem árt, ha felkészül az ember a kemény télre. És talán arra is, hogy megvédje magát, ha kell. – Vállat vont. – Legalábbis ezt súgja a kisujjam.

Ezután vigyort kényszerített az arcára, és felgyűrte az ingujját, miközben az ajtó felé fordult. – De azért – folytatta –, a szénát addig kell lekaszálni, amíg süt a nap.

* * *

Patrick Rothfuss

Patrick Rothfuss

Nem sokkal később Bentonék megálltak egy rakomány kései almával. A fogadós megvette a felét, és a következő órát azzal töltötte, hogy szétválogatta és elrakta a gyümölcsöt.

A legzöldebbek és a legkeményebbek a pincébe vitt hordókba mentek. Kote gyengéd óvatossággal berakosgatta őket, fűrészport szórt rájuk, végül leszögezte a hordókat. A majdnem érettek a kamrába kerültek, az ütődöttek, foltosak a léalmák közt végezték. Kote felnégyelte és egy nagy cinteknőbe dobálta őket.

A vörös hajú férfi elégedettnek látszott válogatás-rakosgatás közben. De ha valaki alaposabban megnézi, láthatta volna rajta, hogy a keze szorgalmasan jár, de a tekintete hűvös. Az arca fegyelmezett volt, sőt nyájas, de örömtelen. Munka közben nem dudorászott, nem fütyült és nem is énekelt.

Amikor az utolsó alma is a helyére került, kivitte a bádogteknőt a konyhán át a hátsó udvarba. Hűvös őszi reggel volt, a fogadó mögött zárt kiskert bújt meg a fák között. Kote belezúdította a negyed almákat a présbe, és addig csavarta a srófot, amíg meg nem akadt a fedél.

Könyékig feltűrte inge ujját, azután megmarkolta hosszú, finom kezével a prés karját, és meghúzta. A prés először összenyomta az almákat, majd szétzúzta őket. Csavar, húz. Csavar, húz. Ha valaki figyeli, észrevette volna, hogy Kote karja nem emlékeztet a kocsmárosok tésztás karjára. Amikor meghúzta a prést, alkarján kidudorodtak az izmok, és olyan feszesek voltak, akár a kötél. Régi forradások cikcakkoztak a bőrén, zömmel halványak és vékonyak, mint a repedések a téli jégen. De volt olyan, ami dühösen vöröslött a fehér bőrön.

A fogadós csavart és húzott, csavart és húzott. Csak a fa ütemes nyikorgása és a prés alatt elhelyezett dézsába csurgó must lassú csöpögése hallatszott, amiben volt ritmus, de nem volt zene. A fogadós egykedvű, örömtelen szeme olyan sápadtzöld volt, hogy már-már szürkének tetszett.

(Bihari György fordítása)

Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme

Gabo Kiadó, 2011