Breviárium | Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

Írta: Bedő J. István

Nagyon szeretném hinni, hogy mindenki ismeri Örkény egypercesét a paprikakoszorúról, még pontosabban az élet értelméről (az írás címe is ez). Hogy kellően unalmas legyek: a paprika és a madzag viszonylatában találjuk meg az élet értelmét, és Örkény a záró mondattal még rá is segít: »Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.« De hogy kerül ide Örkény?

Azt tudjuk, hogy mióta a Bibliát sikerült kanonizálni, minden történetét példaként foghatjuk fel, csupán tovább kell gondolni a leírtakat. A példabeszédek további prédikációknak, okos gondolatmenetnek lettek alapjai, azok meg újabb elméket termékenyítettek meg. Vagyis bárhonnan eljuthatunk egy elmés következtetéshez, míg meg nem unjuk. De úgy is fölfogható, hogy az égvilágon mindenből tanulhatunk – okos tetteinkből és balgaságainkból egyaránt.

A brazil szerző könyvei világsikerek. Hogy a lendület viszi-é előre őket, vagy mond-e mindig valami újat – állandó vita tárgya. Alaposabb elemzői között rajongók ugyanúgy vannak, mint epébe mártott tollú bírálók. De a siker önmagában nem minden, még ha boldogít is. Tudjuk, hogy az utókor ítéletét az élők ritkán érik meg.

Coelho új kötete mintha párlata lenne a korábbiaknak. (Ezért is nevezném breviáriumnak, holott az csupán szent szövegek kivonata volna.) Új félpercesei és hárompercesei a lehető leggazdaságosabb módon kerültek egy kötetbe. A százegynéhány „napok hordaléka” jórészt vendégszöveg. Mástól hallott, valahol olvasott történetek, a szerzővel megesett pillanatok, amelyekhez Coelho visszatekintve fűz megjegyzést. Némelyik csak éppen e megjegyzés újdonsága révén lesz érdekessé, másokat a megmerevített pillanat különössége emelt a kötetbe, olykor pedig (mint Esterházy Péter novellája, amit Danilo Kištől elorzott, mert annyira magénak érezte, és csupán a lábjegyzettel emlékeztetett arra, hogy a mű szó szerinti idézet) válogatott idézetcsomag, kommentárok nélkül, mint A kard művészete. Tehát Coelho megosztja saját olvasóival a másutt olvasott művet. Sajátjaként. Még ha meg is jelöli, hogy honnan van. Mondjuk így: a szerkesztőnek jogosan járó honoráriumot veheti fel érte.

Egy darabig berzenkedtem az író megoldása ellen. De aztán egynéhány írásban éppen azt láttam viszont, hogy miképpen oldják meg egy-egy anekdota hősei a konfliktussal fenyegető helyzetet – békével, barátságosan, a másféle gondolkodást eltűrő, olykor megbocsátó vagy elfogadó módon. És elkezdett tetszeni a megoldás. Pontosabban: megértő, eltűrő lettem. Amilyen egyébként is vagyok. Nem kényszerítek senkit arra, hogy hozzám hasonlóan gondolkodjon. De ő is hagyja meg nekem is a másképpen gondolkodás szabadságát.

Ahol én szerencsés vagy szerencsétlen véletleneket látok, ott Coelho az isteni kegyelmet, a spirituális támogatást veszi észre. Lehet, hogy neki van igaza, lehet, hogy nekem. De nem is fontos, hogy én hogyan olvasom. Akik fogékonyak az ő gondolataira, minden bizonnyal ezt a kötetet is rajongásig fogják szeretni: mert nemcsak kicsiny, zsebbe való darab, hanem még arra is ösztökél, hogy gondolkodjon az olvasó. Ez szép dolog. Szövege, mint egy kis Chopin-etűd, egyszerű. Gondolatmenete is majdnem mindig az, az olvasója megmoccanó lélekkel áll meg olvasás közben: „Milyen igaza van!”.

Aki tehát hozzá hasonlóan bolyong a saját szelleme, gondolatai útvesztőiben, Örkény végkövetkeztetésére jut: „nagy igazságoknak jöhet a nyomára”.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó – megvásárolható a Polc.hu webáruházban.

• Olvass bele!
• Fülszöveg

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

Athenaeum Kiadó, 2012