Németh Kriszta: Sikágó

Posted on 2012. május 13. vasárnap Szerző:

0


Az Angyal néni, az a Békés Pálnál még nem volt benne a Sikágóban. Az Angyal nénit én írom hozzá, én írom bele – belém –, a kilencvenes években. Arctalan volt a gangon az Angyal néni a tökfőzelék szagú nájlonotthonkában, a sokdioptriás bagolynézése mögött az arca nem is volt neki, csak a hallatlanul kockázatos és nehéz küldetése, az olyasmi, mint a rendszer védeleme és ellenfeleinek üldözése. Egyenes kontaktja volt a felsővezetéshez, és tudta a szamizdatot is az Angyal néni, eléggé tudta akkor még, amit mi már nem.

Olyan házmesterfélén volt benne a küldetéstudata: váratlanul ajtókibaszósan-ráripakodósan. Tudom ám én azt, kisfiaim, hogy maguk itten szektáznak minden este, figyelem ám én magukat – így. Pedig minket csak úgy csatolmányosan figyelt, igazából a Pét tartotta szemmel, akivel együtt színházaztunk, meg azt a humán értelmiségű urát, azt a Jánost – így mondogatta az Angyal néni, a rosszmájú-biggyedős hangsúllyal –, a szamizdat miatt. Meg az is volt még, hogy ezek amolyan vadházasságban éltek ott, a Pé meg a János, a Péterffyben, ez sehogy se fért az Angyal néni bögyébe, meg hogy az a János az apja lehetne annak a nőnek.

Na, a színház, az mindent összezavart. A William becsvágya miatt volt az egész, persze, az csapta hozzánk; hogy hát nem lett se világhírű matematikus, se világhírű fizikus, se világhírű semmi se lett a William. Arra kitalálta, hogy akkor színész lesz. Mondjuk az se lett, csak könyvelő, de amíg a könyvelő lett belőle, addig is – mondom – hozzánk csapódott, pontosabban a színházhoz. Londonból jött, Londonból lökte egyenesen a ‘Sikágóba a becsvágya a Williamet, a hanyatló Nyugat ópiumának e gyönge hajtását – ami miatt máskülönben a színházban komoly respektje volt. A respektje mellett volt még egy autója is, egy öreg Opel Aszkóna – ez nekünk, filléreskedő növendéknárciszoknak eléggé úri dolog volt. Különben azt, hogy pont Aszkóna, az Angyal néni jóvoltából tudtuk meg, abból lett tudniillik a citáció. Merthogy amikor a becsapódó kapu miatt az Angyal néni szanaszéjjel ordítozta az egész lépcsőházat, a William szelíd és jóindulatú szerénységgel biztosította, hogy azért ő, a William nadzson sajnos. Akkor és ott az Angyal néni rögtön tudta, hogy Stirlitz hibázott, és összekombinálta a Williamnek a titkosügynökséget, hogy hát azért jár ide Péhez és ahhoz az imperialista bérenc tollnok Jánoshoz, fölforgatni. Ott mindjárt szemet szúrt neki az autó. Másnap már kinn voltak a rendőrök. Firtatták a külföldi rendszámú kocsit. Aszkóna, mondták. Kié az az Aszkóna. Pé a vállát rángatta, az Aszkónát nem tudta ő se. A külföldi rendszámból esett le neki, hogy talán a Williamé lehet. William, mondták a rendőrök. Kicsoda az a William. Mondta arra a Pé, hogy: együtt színházazunk, tudják uraim. Színházaznak. Színházazunk.

A szamizdatot éppen nem kérdezték. Csak mondták, hogy ezekkel a külföldi állampolgárokkal nem kéne ez a fenenagy spanoskodás. Nem így mondták, de ezt. Nem fenyegetőleg, csak tényközlőleg megemlítették azt is, hogy van nekik itt a házban egy rendes káderük. Esetleg jó lesz vigyázni. Nem zajoskodni, nem gyülekezni. Így mondták. Meg hogy aviszontlátásra. Na, és annak onnantól egy ilyen folyamatos jelenidejűsége lett ott, a századvégen, érted, mire gondolok.

Az új század elején aztán, mikor a szamizdat már csak nagypályás történelem volt, a külföldi állampolgárokkal való spanoskodás meg még csak a kispályás kezdet, Pé meg az a János átköltözött Budára.

Mielőtt a Péterffy Sándor utcai kapu egy utolsó vaskos döngéssel végérvényesen becsapódott mögöttük, Pé még becsengetett a gangon az Angyal néni arctalan, tökfőzelékszagú nájlonotthonába, hogy csókolom, csak jöttem bejelenteni – ha esetleg még Angyal néni nem tetszene tudni róla –, hogy mi most innen elköltözünk, de úgy éreztem, tartozom még azzal, hogy megmondjam: tessék szíves lenni elmenni Angyal néninek a pokolba, nacsókolom.

Posted in: OLVASÓ, Próza