Belső Nóra: Utak egymáshoz (részlet)

Beszélgessünk!

Sokszor nagyon kevés dolgon múlik, hogy egy kapcsolat miképpen alakul. Ugyanazzal az energiával lehet építeni és rombolni is. A lényeg a szándék, illetve az elhatározás és az elvek, amelyek mentén létezünk egy kapcsolatban. Én úgy látom, az emberek jó része ennek nincs tudatában.
Igazság szerint mindez sokszor a kapcsolat női szereplőjén múlik. Legtöbbször ugyanis ő van felvértezve azokkal az empatikus készségekkel, amelyek a finom érzelmi jelek vételéhez, a negatív vagy pozitív érzelmek felismeréséhez és a hatékonyabb kommunikációhoz szükségesek. Ezek a készségek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valaki az apró hullámokat elsimítva segítse a másikat a párkapcsolat rendszerének megtartásában és javításában. A férfiak többsége ezzel szemben leginkább arra képes, hogy elemezze, átlássa a rendszert, vagy éppen létrehozza azt. Ehhez pedig rendszerezőképességre, logikára és jó kérdésekre van szükség.
Nem véletlen, hogy a „Mi van?” kérdés gyakrabban hangzik el a férfiak szájából. Ha kapnak rá érdemi feleletet, akkor akár még valami jó is kisülhet belőle, ám sajnos legtöbbször nem ez történik. A nők, ahelyett hogy jól átgondolt, értelmes feleletet adnának, ilyenkor sértődötten és felfortyanva rávágják a klasszikus választ: „Semmi!” Ebből aztán tényleg jól felépíthető egy tartalmas beszélgetés!
A legtöbben aztán csak folytatják a már jól begyakorolt párbeszédet, aminek a végét mindenki ismeri. A kommunikáció csődöt mondott. Persze egy idő után sokan felismerik, hogy az ilyen típusú „beszélgetéseknek” se füle, se farka. Rájövünk lassan, hogy olykor érdemes átgondolni: egyáltalán kezdeményezzünk-e beszélgetést, ha igen, mikor tegyük azt, és ha elkezdtük, mit is mondjunk valójában. A kimondott szó ugyanis hatással van a továbbiakra. Szeretetünket azzal is kifejezhetjük, hogy egyszerűen nem mondjuk ki a lényegtelen és rombolást indító megjegyzéseinket. Kíméljük a másikat, a kapcsolatot, és magunkat is a fájdalomtól, a felesleges bántástól. Van egy kínai közmondás, ami úgy tartja: „a rossz szándékkal kimondott igazság többet árt, mint a jó szándékú hazugság”. Fontoljuk meg!

– Mi van?
– Semmi.
– Akkor miért vagy ilyen?
– Milyen?
– Hát ilyen, amilyen az előbb voltál.
– Miért? Nekem nem lehet rosszkedvem?
– Hát pont ezt kérdezem: mi van?

– Mondtam, hogy semmi, hagyjál békén! Tartalmas párbeszéd, igaz? Azt hiszem, mindenkinek ismerős lehet. Mindenesetre sok emberrel beszélgettem, aki felnevetett, amikor meghallotta, és „tipikusnak” nevezte az effajta dialógust. Ez pedig elgondolkodtatott. Tényleg az lenne? Nézzük a következőt:

– Mi bánt?
– Miből gondolod, hogy bánt valami?
– Olyan ingerülten válaszoltál az előbb, pedig nem adtam rá semmi okot, azt hiszem.
– Tényleg? Hát, lehet, ma nincs túl jó napom, már délelőtt felbosszantottak.
– Oké, csak érdekelt, mi a helyzet.
– A szokásos munkahelyi dolgok. Már megint nem rajtam múlt, hogy valami nem jött össze. Bosszantó.
– Tényleg az lehet. De most már nyugi, itthon vagy, eressz le…

Nos? Nem tetszik jobban? Lehet így is: egymásra figyelve és valódi érdeklődést mutatva. Nagyon sok kapcsolat lazulását az okozza, hogy a két ember nem figyel oda a beszélgetések valódiságára. Nem elég ott lenni: jelen is kell lenni. Én annak idején a Magyar Rádió Gyermekkórusában énekeltem. Imádtam a közös munka és az éneklés élményét – aki énekelt kórusban, az tudja, miről beszélek. A koncerteken sokszor énekeltünk olyan darabokat, amelyek már évek óta a repertoáron voltak, és szinte az összes szólamot tudta már mindenki. Egy ilyen darab előadásánál gyakran az okozta a legnagyobb nehézséget, hogy a rutinéneklés helyett egy valódi előadás hangozzék el, azaz újból és újból éljük meg az egyes részeket, legyünk jelen, különben a darab szétesik. Ezt is meg kellett tanulni. Jelen lenni. Gondolom, a színészmesterségben is valami hasonlót élnek meg a színészek. A rutin megöli a darabot. Ahogy a kapcsolatokat is. De elemezzük csak az iménti párbeszéd első verzióját!
• A férfi látja, hogy a nő duzzog, vagy épp elvonul, tehát valami baja van. Felteszi hát a kérdést: „Mi van?” Jó ez a kérdés? Nem igazán, hiszen sokszor elhangzott már – de legalább megvan a kezdeményezés, az érdeklődés. Mert azt hozzá kell tenni, hogy a pasik sokszor tényleg érdeklődni akarnak, mert látják, hogy valami gáz van, és nem komfortos a helyzet. Csak épp lusták, és nem nagyon tudnak árnyaltan kérdezni. Sokkal használhatóbb lenne a „Mi bánt?”, „Mi dühít?”, „Történt valami rossz veled?”, esetleg merészebbeknek: „Mondtam már, hogy izgató, ha ilyen vagy?”
• A nő tehát az eredeti kérdést általánosnak és provokatívnak ítéli, még dühösebb lesz, és arra gondol, hogy ha a férfit nem érdekli igazán, mi van vele, akkor minek kérdez egyáltalán. A válasz így borítékolható: „Semmi.” A felelet lezáró, semmitmondó, elutasító. Ami használhatóbb lenne: „Jól látod, nincs minden rendben”, „Tényleg érdekel?”, „Nem esik jól, hogy…”, „Bosszant, hogy…”, merészebbeknek: „Szeretethiányom van”, vagy „Unalmasak a napok, jó lenne feldobni…”. Nem folytatom. Talán mindenki látja, hogy mind a két fél rontott. Rossz kérdés rossz választ szült. Tényleg érdekelte a pasit, mi a baj? És a nő tényleg el akarta mondani? Képzeljük el a helyzetet egy munkahelyen! Előfordulhat ott ilyen párbeszéd?

Főnök: – Mi van?
Beosztott: – Semmi, mi lenne?

Muris, ugye? Vagy képzeljük el ugyanezt a fodrásznál, ha éppen látjuk, hogy rossz napja van, esetleg az orvosnál, ha nem úgy szól hozzánk, mint máskor, netán a postán, ha egy unott alkalmazottba botlunk, és még sorolhatnám. Ők több odafigyelést érdemelnek, mint a kedvesünk/párunk/házastársunk? Nekik elnézzük a dolgot, mert az érdekünk úgy kívánja, vagy mert félünk tőlük, esetleg elfogadjuk, hogy éppen olyanok, amilyenek?
„Mi van?” Hányszor hangzik el, nap mint nap ez a sablonos, elcsépelt, értelmetlen és meddő kérdés és a rá adott válasz? Vizsgáljuk csak meg újra, ezúttal egy mindennapi szituációba ágyazva:

Pasi az előszobában a kabátját letéve bepillant a konyhába, ahol a nő a szokásosnál gyorsabb tempóban suvikszol és fel sem néz.
– Mi van? – hangzik a kissé félénk, de őszintén érdeklődő kérdés.
– Semmi – a nő kurtán ránéz, szemei villannak egyet, majd ismét belemerül a konyha sterilizálásába.
– Akkor miért duzzogsz? – folytatja a férfi, miközben néhány lépéssel közelebb jön, leteszi a táskáját, és egy apró mosolyt is ráerőltet az arcára.
– Mondom, hogy nincs semmi – feleli a nő, majd lomha másodpercek következnek. A pasi gondolkodik, folytassa-e a kérdezősködést. Ha folytatja, talán kitör a veszekedés, hiszen reggel puszi nélkül rohant el otthonról, pár perccel később ért haza, mint szokott, ráadásul a napközbeni telefont sem tudta azonnal felvenni. De ha nem kérdez tovább, elfogadva a nő eddigi válaszait, miszerint nincs semmi, akkor is baj lehet, hiszen a múltkor is volt valami, amire nem érzett rá, és ettől érzéketlen szörnyeteg lett belőle.
– Oké, rendben – hangzik végül a nyugtázó, lezáró kijelentés, ami a nőt még jobban felbőszíti. Emberünk azt persze már meg sem meri kérdezni, hogy mi a vacsora, inkább leül, egy újságot kezd lapozgatni vagy a számítógép elé helyezkedik, és vár.

Tőled kérdezem, kedves olvasó: ki, mit tegyen ezek után? A nő – miközben energiáit a házimunkára fordítja – valószínűleg arra fog gondolni: a párját láthatóan nem is érdekli, mi a baja, sőt, talán már ő maga sem. Tehát nem is szereti igazán? Netán van valakije, ezért rohan el, és késik…? Álljunk csak meg – ez már ostobaság. Túl messze mentek a gondolatok, ennek semmi értelme. Pedig sokszor megtörténik, amikor az ilyen helyzetek nincsenek tisztázva.
Szerintem több lehetőség is létezik. Nézzük a férfi oldaláról. Bejön, látja, és érzi, hogy feszültség terjeng a levegőben (a férfiaknak jó érzékük van a fizikai erőterek változásaira). Kérdez.
Rossz kérdés. De mi lenne a jó kérdés, ha már kérdezni akar? Ne felejtsük, hogy a pasik legelőször is feltárnak és elemeznek, ezt pedig kérdésekkel lehet a leggyorsabban elintézni. Mit szólunk ehhez: „Szia, örülsz, hogy megjöttem? Mert én már alig vártam, hogy vége legyen ennek a zűrös napnak!” Tetszik? Esetleg: „Szia, tudom, hogy mérges vagy, de ez a nap nagyon zűrös volt. Azért szeretsz, ugye?” Nagyon jól hangzik. A tapasztalat azonban az, hogy ilyen kérdésekkel csak kevesen előzik meg a balhét. Legtöbbször ugyanis a nő válaszán múlik, hogy kirobban-e konfliktus vagy sem. Tehát a jó válaszon legalább annyi múlik, mint a jó kérdésen. Nézzük csak:

– Mi van?
– Szia, már vártalak, reggel úgy elrohantál.

Mi történt? A nő elmondta a szívfájdalmát, lehetőséget adva a másiknak a magyarázatra. A baj csak az, hogy a tüske benne maradt, és a választól függ, mi lesz a dolog kimenetele. Esetleg:

– Mi van?
– Hát az van, hogy kicsit rosszulesett, hogy reggel úgy elrohantál, még puszit sem kaptam, a telefonomat se vetted fel, most meg késel.

Ebben a válaszban a nő megfogalmazta ugyan saját rossz érzéseit (ezt hívjuk „én-üzenetnek”), ám vélhetően a férfi támadva érzi magát, ezért ismét kétesélyes a helyzet. Mi is a cél? Szerintem alapvetően az, hogy a méreg minél hamarabb elmúljon, tehát veszekedésmentesen kell lerendezni a konfliktust. Például:

– Mi van?
– Szia, fel tudnék robbanni az ilyen napoktól, amikor csak a rohanás van. Remélem, nem lesz mindig így.
– Már amikor beléptem, láttam, hogy valami nem stimmel… De igazad van, zűrös nap volt.
Megpuszilják egymást, és minden rendben. Megnyugodhatnak.

A fenti példával azt szerettem volna érzékeltetni, hogy milyen egyszerűen el lehet kerülni a szokásos csapdákat, ha egy kicsit gondolkodunk, mielőtt megszólalnánk. A hétköznapokban igen kevés energiát szánunk a mondanivalónk átgondolására – pedig megérné! Emberi kapcsolatainkban számos visszatérő, moziszerűen lejátszódó jelenet zajlik, amelyeket szinte észre sem veszünk, csak szembesülünk az eredménnyel, hogy semmivel sem jutottunk előrébb, hogy nem oldódott meg a probléma, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogyan szerettük volna. A kulcs: a jelenlét.
Ahogyan a színész is estéről estére jelen van a szerepében, vagy ahogy színt és érzést adva bele egy kórustag is újra meg újra átéli az énekelt darabot, úgy legyünk jelen mi is a saját színpadunkon!
Legyen minden nap egy új premier, hiszen ma már semmi sem ugyanaz, mint tegnap volt, a holnap pedig ismeretlen dolgokat tartogat.
Akár a sportolókat is fel lehetne hozni példának. Biztosak lehetünk benne, hogy egy profi teniszező pontosan tudja, hogyan kell fogni az ütőt, és miként kell visszaütni a labdát, mégsem teniszezhet rutinból: használnia kell az eszét, figyelnie kell a másikra, és jelen kell lennie, különben nem fog menni a játék. Hasonlóképpen egy kosárcsapat játékosai sem játszhatnak rutinból, ha eredményt akarnak elérni. A szituációk örökösen változnak, és ha ezt nem észlelik, veszít a csapat, nincs eredmény.
Párbeszédeink hasonlítanak ezekhez a helyzetekhez: ha nem vagyunk jelen, ha nem figyelünk oda arra, mit is mond a másik, ha nem gondoljuk át, hogy mi magunk mit is akarunk mondani – akkor eredménytelenül záródnak. Sokszor csak utólag fogalmazzuk meg a jó válaszokat, pláne a jó kérdéseket. Pedig ez utóbbiak talán még fontosabbak. Ne azon morfondírozzunk, hogy mit is kellett volna mondani vagy válaszolni, inkább fogalmazzuk meg és tegyük fel a jó kérdéseket! Akár válasz helyett is.
Súlyos kimondani, de sokan nem tudnak hatékonyan és jól beszélgetni. Nem teszik fel azokat a kérdéseket, amelyeket szeretnének, és nem fogalmazzák meg a jó válaszokat sem. Valamikor az általános iskola negyedik osztálya körül kezdik tanítani a kommunikáció alapjait. Adó, vevő és a kettő közt a kommunikációs csatorna… Rémlik, ugye? Az alapokat valóban megtanítják (ez lenne az?), ám azt, hogy hogyan kell beszélgetni, már nem nagyon. Sőt, egyáltalán nem. Nagyon kevés olyan oktatási program van, amely megtanítaná a kisgyerekeket a beszélgetésre, a gondolatok és érzések szóbeli kifejezésére. A családokban pedig szerencse kérdése, hogy megtanulják-e.

Mi, emberek leggyakrabban a beszédet használjuk az egymás közötti kommunikációban, de ezen kívül természetesen még számos más lehetőségünk van a mondanivalónk kifejezésére. A kommunikációnak egyaránt vannak verbális és nonverbális útjai, emellett pedig számos metakommunikatív tényező is kiegészíti a végleges tartalmat (a fenti jelenetben például a nő suvikszolása vagy mérges tekintete is ilyennek tekinthető). Ha mindezt átgondoljuk, már nem is csodálkozunk azon, hogy csak kevesen képesek minden szintet kihasználva, a leghatékonyabb módon kifejezni önmagukat. Van, amikor a szavakra van szükség, és olyan helyzet is akad bőven, amikor szavak nélkül is értenünk kéne egymást.
A magánéletben ez azért bonyolult, mert az érzelmek teljesen átszínezik a kommunikációt. A felmerülő vagy a saját magunk által gyártott problémák érzelmeket idéznek elő. Harag, szomorúság, félelem, fájdalom: ezek a leggyakrabban megjelenő negatív érzelmeink. De vajon felismerjük-e a megjelenésüket? Legtöbbször nem. Sokszor csak a problémát látjuk és érzékeljük, és az érzelmekkel mit sem törődünk. Pedig az lenne a lényeg. A fenti jelenetre visszatérve: vajon milyen érzelmek jellemezték a nőt? És a férfit? A nő dühös volt. Miért? Mert a férje késett, mert nem hívta vissza, mert reggel sem adott puszit. Mit jelent ez? Mi a probléma? Az, hogy nem úgy viselkedik, ahogy szeretné. De mit szeretne? Azt szeretné érezni, hogy a férje szereti őt.

• A könyvről: Másképp látjuk ugyanazt, de miért?
• Fülszöveg

Belső Nóra: Utak egymáshoz

Jaffa Kiadó, 2011