A rendező apró kavicsokat szór el | Interjú Jean Beckerrel

Posted on 2012. április 26. csütörtök Szerző:

0


Az interjú eredetileg 2011. március 25-én jelent meg az olvassbele.hu-n.

Írta: Árvay Alícia és Erdélyi Z. Ágnes

Jean Becker

Jean Becker

Gerard Depardieu rajongói nem tudnak betelni a színész új filmjével. A Nem beszélek zöldségeket világa elég különös: két emberről szól, akik naponta találkoznak a parkban, és számolják a galambokat. A valószínűtlen pár egy törékeny, tündökletes öreg hölgy, Margueritte (Gisèle Casadesus) és egy egyszerű gondolkodású bugris, Germain (Gerard Depardieu).

A szívhez szóló, mégsem érzelgős filmet a 77 éves Jean Becker forgatta. Egyidős az újhullámosokkal. Apja, Jacques Becker az ötvenes évek legsikeresebb filmrendezője volt. A fiú nem fordult szembe „a papa mozijával”, mint újhullámos társai, Truffaut vagy Godard. Ígéretes pályakezdés után azonban 1966-ban eltűnt a porondról, és csaknem húsz év múlva, 1983-ban tért vissza.

Az édesapja legendás alakja volt a francia filmművészetnek, de ön is készített legendás filmeket. Például az Aranycsempészt Belmondóval és Jean Seberggel, a Kifulladásig jól bevált párosával.
Apámnak köszönhető minden, ő kezdte, ő folytatta, és én, a testvérem, de még a fiaim is az ő köpönyegéből bújtunk elő. Apám egy napon Cézanne fiánál találkozott Jean Renoirral, és egy életre a film rabjává vált. Volt bátorsága – nagyapám akaratával szembeszállva – megvalósítani az álmait, és beállt első asszisztensnek Renoir mellé. Apám valóban nagyszerű filmeket készített, amelyek azóta a klasszikusok között szerepelnek. Nekem egyszerűen csak az volt a szerencsém, hogy művei közül négyben az asszisztense lehettem, jelen voltam a forgatáson, amikor Jean Gabin volt a főszereplő.

Gabin, Belmondo, most pedig (meg korábban is) Depardieu. Három olyan francia sztárral is dolgozott, akik minden bizonnyal a legnagyobbak.
Ne feledkezzünk meg Raimu-ről, Michel Simonról, akik szintén tehetségesek és ismertek voltak. Igaz, valóban több filmem volt Jean-Paullal, de egy ponton túl nem akartam, hogy úgy kezeljen a szakma, mint Belmondo rendezőjét. Igazi jó barátok vagyunk azóta is, de a közös munka akkor abbamaradt. Megismertem más kitűnő színészeket, velük is forgattam.

Nem beszélek zöldségeket! - jelenet

Gérard Depardieu és Gisèle Casadesus

Volt egy hosszú szünet is a pályáján. Miért?
Hogy a reklámfilmekkel pénzt is keressek… Na, jó, ez így nem teljesen igaz. Eleinte sokat dolgoztam a tévének, aztán valóban egyre több hirdetést vállaltam.

És nem hiányoztak a játékfilmek?
Dehogynem! Visszatekintve most már kicsit bánom, hogy ennyire hosszúra nyúlt a reklámfilmes időszak. De hát végül is ez van. Azt viszont nem sajnálom, hogy pusztán hiúságból nem vállaltam be rossz filmeket. Így elmondhatom magamról, hogy a munkáimból mindenképpen fennmarad egy-két jó is, és ezzel teljesen elégedett vagyok.

A Nem beszélek zöldségeket Marie-Sabine Roger könyvének adaptációja. Hogyan találkozott a regénnyel?
Nem látok jól, ezért van néhány segítőm, akik felolvasnak számomra. Egyikük talált rá. Az irodalom nagyszerű nyersanyag, még akkor is, ha sok mindent megváltoztatunk egy-egy regényben, hogy filmre alkalmazhassuk. Mint ahogy ebben is sok mindent változtattunk, máshová helyeztünk hangsúlyokat. Ez mindig így megy az adaptációknál. „Ellopjuk” az írók tehetségét, képzelőerejét. Ha már nekem nem jutott annyi, mint nekik.

Gérard Depardieu újra színészi teljesítményt nyújt. Ez az elmúlt években, sokunk bánatára nem volt rá jellemző.
Ne legyünk igazságtalanok: ő minden filmjében jó és hiteles, csak egyszerűen túl sokat vállal. Akár orvosi nyelven is leírható: Depardieu szerep-bulimiás, már 170 filmnél tart! Erre a filmre Depardieu az ügynökünk választása volt, nem az enyém, de tőlem tényleg olyan szerepet kapott, amilyenben mostanában nem láthattuk. Ez igazi főszerep, az egész film rá épül, egy nagyon is hozzáillő figura alakjában, akivel szinte teljesen azonosulni tudott. Mindent beleadott a szerepformálásba, mert ifjúkori önmagát teremtette újra; ugyanígy kezdhette, tudatlan falusi fiúként, akit aztán elragadott a művészet világa.

És hogy találta meg Margueritte alakítóját?
Gisèle Casadesus-t nem kellett megtalálni, ő egész életében színész volt, igaz, elsősorban színházi, és nagyon jó karakterszínész. Harminc évig játszott a Comédie Française-ben és más színházakban is.

Nem beszélek zöldségeket - Gisèle Casadesus

Gisèle Casadesus

Kegyetlennek tűnhet a kérdés, de Gisèle Casadesus 95 éves volt a forgatás idején – nem félt attól, hogy nem lesz képes befejezni vele a filmet?
Az egyik kollégám azt mondta, hogy „a forgatás alatt nem tanácsos meghalni”. Komolyan: a felvételek előtt veszekedni kellett vele, hogy ne bringázzon mindennap…! De bíztam az életerejében. Előkészítettük az összes jelenetét, két hét alatt mindet leforgattuk. Gisèle most 97 éves, és olyan élénk, mint mindig is volt.

Páratlanul gyengéd film ez egy családról, amelyben még vasvillát is ragadnak a másik védelmében, mégsem tudják kifejezni egymás iránti szeretetüket. A film azt sugallja, hogy a gyengédségünket csak idegenek iránt tudjuk kimutatni. Tanulhatunk-e belőle, le tudjuk-e küzdeni a gátlásainkat, hogy megmondjuk szeretteinknek, mennyire fontosak számunkra?
Tapasztalatom szerint vannak olyan helyzetek az életben, mikor fontos lenne, hogy kimondjuk, és mi csak egyszerűen nem vagyunk rá képesek. Talán mert attól tartunk, hogy a másik ember nem fogadja el a szeretetünket. Bátorság kell az adott pillanatban, de sokszor kihagyjuk épp azt a pillanatot, mert nem merjük megkockáztatni a visszautasítást. Az érzelmek nyelve nagyon összetett, nehéz beszélni.

Vasvilla, galambok, patkányok – a film a szimbólumok nyelvén beszél?
Aki filmet ír, tudja, hogy minden apróságot egymáshoz kell kötni, hogy új jelentésárnyalattal gazdagítsa a történetet. A vígjáték hármas szabálya szerint először egy jelenettel meg kell nevettetned a közönséget. Aztán egy másikkal, és a harmadik mókás pillanatnak utalnia kell az előző két esetre. Ez emlékekből és hivatkozásokból épülő hálózatot hoz létre. Így haladunk lépésről lépésre az úton, melyen a rendező apró kavicsokat szór el itt-ott, ami jelzi a nézőnek, merre kell haladnia.

Jean Becker munka közbenMit próbált elérni a filmmel? Mi volt a célja?
Azt akartam, hogy a közönség ne ugyanolyan érzelmi állapotban hagyja el a mozitermet, ahogy bejött. A filmben Margueritte olvassa Camus szövegét Germainnek, hogy „mi csak áttűnünk az életünkön” – igen, ez a mi valódi állapotunk. És ahogy Margueritte egy könyvet ad – A pestist – Germainnek, ezzel a filmmel én is akartam adni valamit. Ez minden.

És folytatja a filmkészítést?
Igen, újra nagy kedvem támadt hozzá. Még legalább egy vagy két filmet szeretnék leforgatni. Vagy legalábbis megpróbálom.

Továbbra is Depardieu-vel?
Nem, ez most jó volt, de elég volt. Ki tudja, talán majd húsz év múlva?