Regény a szenvedélyről | Irvin D. Yalom: Amikor Nietzsche sírt

Posted on 2012. április 21. szombat Szerző:

0


Írta: Mózes Kitty

Amikor Nietzsche sírt - borítóKötelességem felhívni a figyelmet arra, hogy ez a könyv zseniális. Briliánsra csiszolt mestermű. Yalom olyan izgalomba hozza az olvasót, hogy az alig képes önmérsékletre inteni magát: Csak lassan, csak óvatosan, nehogy a nagy igyekezetben – hogy mielőbb megtudjuk, megértsük a következő gondolatot, fény derüljön a nagy talányra – kihagyjunk valami fontosat, valami ízleteset! Két vágy harcol az emberben, egyfelől, hogy legyen már vége, másfelől lehetőleg sose legyen vége (de legalábbis tartson pár száz oldallal tovább az élmény).

Meggyőződésem, hogy az egészséges lelkületű, fejlett igazságérzetű emberek mind szeretik azokat a történeteket, amikor a leplezetlenül jó szándékú, szelíd szereplő találkozik a – kérges, tüskés kültakaró alatt meleg, lüktető szívet rejtegető – mizantróppal. Olyan izgalmas, vajon hogyan boldogulnak e játszmában. Vajon sikerül-e a szelídnek előcsalogatni a zordonnak azt az igényét, hogy ő is tartozzon valahová? Hogy szerethessen és szeretve legyen, fenntartások nélkül, igazán. Hogy képes legyen elhinni, se egyetlen, se három korty romlott tej nem jelenti azt, hogy a világ összes tejesüvege, de még a mélán kérődző tehenek tőgye is poshadt levet tárol.

Josef Breuernek mindene megvolt. Mondhatnánk, mindene, amire egy orvos vágyhat bármelyik században. Ragyogó karrier, népszerűség, hírnév, gyönyörű feleség, gyerekek és igaz barátok, vagyon. Férjnek kijáró háborítatlanság a dolgozószobában, sakkparti konyakkal, fantasztikus kóser étkek.

Emellett apró széljegyzet csupán – gondolhatnánk – a gyerekes vonzalom egy hisztérikus beteg iránt, és a némi álmatlanság meg a szorongás az öregedés miatt, hát az nyugodtan felírható a kapuzárási pánik kontójára. Ki tudja. Talán a mi Breuer doktorunk is eléldegélne ezekkel nap nap után, ha fel nem bukkanna velencei vakációján a lehengerlő Lou Salomé. A Nő, akinek nem lehet nemet mondani.

Az úgy esett, hogy Lou szerelmi háromszögbe keveredett Nietzschével meg annak igaz barátjával, Paul Rée-vel. A dolgok előre haladása tragédiát sejtet. Az egyébként is borzalmas migrénes rohamoktól szenvedő Nietzsche szellemi és testi épsége, a német filozófia jövője komoly veszélybe kerül. Az eltökélt Lou az Anna O. nevű páciensén alkalmazott beszélgetős terápiájáról is híres Breuer doktorban látja az egyetlen potenciális megmentőt.

Nietzsche (1882)A feladat: rábírni Nietzschét, hogy kérjen segítséget gyötrelmes migrénje kikúrálásához a doktortól, aki majd alattomosan beszélgetős terápiába szövi és meggyógyítja őt. Sejtjük, hogy a dolog akkor sem lesz egyszerű, ha a doktort végül Lou mágikus meggyőző képessége, vagy Richard Wagner, esetleg maga Nietzsche karizmája ráveszi, hogy vágjon bele a kísérletbe. A doktor által patronált, fiatal Sigmund Freud néha dilettáns, néha meglepően innovatív ötleteivel szintén lelkes támogatója a próbának. De mit kezd Josef Breuer az együttműködést elutasító, gyöngeségét végletekig tagadó, megtámadhatatlannak látszó igazolásokkal felvértezett professzorral? Lehetséges-e egy mizantróp közelébe férkőzni anélkül, hogy az hatalmi törekvést sejtene a legjobb szándék mögött? És akkor, gyötrelmes és izgalmas események hatására megszületik Az alku.

A professzor, filozófiájával fogja gyógyítani a doktort, akit már-már az öngyilkosság szélére taszított a kétségbeesés, amit gyorsan múló élete fölött érez. A kezelések színhelye pedig egy neves bécsi szanatórium lesz, ahol a doktor felügyelete alatt a professzor migrénjét veszik kezelésbe.

Nagyszerű terv, a doktor nyíltan vallhat szenvedéseiről, megromlott házasságáról, alapjaiban elhibázott életéről – kissé eltúlozva az arányokat, persze –, az ezen felbuzdult professzor pedig cserébe kiszolgáltatja magát, így a kezelése elől elhárulnak az akadályok.

Ám a személyiségek egymásra hatásának előre nem látható következményeként mindenki rosszabbul lesz, önveszélyes állapotba kerülnek. Eközben kétségtelenül közelít egymáshoz a doktor és a professzor. A jellemek lassan lemeztelenednek, de jaj, mi lesz, ha kiderülnek a kezdeti motivációk? Ha Nietzsche rájön, hogy ismét tőrbe csalták, kijátszották, a bolondját járatták vele? S a végén egyáltalán van-e igény a jóra? Nagy belső és külső drámák, hipnózis és viharos eszmefuttatások után kiderül.

Josef Breuer (1910)A pszichiáter Yalom elképesztően járatos a szereplők dolgaiban. (Akárcsak a Schopenhauer terápia című kötetében.) A szellemesen kidolgozott párbeszédekhez nemcsak Nietzsche és Josef Breuer életrajzát és életművét kellett kitűnően ismernie, de a hozzájuk kapcsolódó összes történetet, anekdotát és azok szereplőit. (Megjegyzendő, hogy azért mégiscsak fikcióról van szó: Nietzsche és Josef Breuer sosem találkoztak.) Fantasztikus beosztással adagolja az olvasónak az orvosi, pszichológiai és pszichiátriai tartalmakat, továbbá a legmagasabb szintű filozófiai fejtegetéseket. S mindezt olyan minőségben, hogy értelmezésüket kellő kihívásként fogjuk fel, de semmiképpen ne érezzük magunkat kívülállónak. Olyasvalakinek, aki ezt az egészet mégiscsak túl magasnak, esetleg száraznak, unásig részletezettnek véli.

A kérdések lényegünkbe vájnak. A válaszok olykor sokkolók, akár képesek meg is változtatni korábbi gondolatainkat az élet értelmének legfontosabb tételeiről. És ha a történet lezárása egy kis csalódottságot is keltene (muszáj volt szentimentális amerikai finálét akasztani a végére?), ne hagyjuk, hogy ez lerombolja az eddigi élményt.

Lapozzunk vissza, mondjuk, néhány izgalmas gondolathoz, „és hagyjuk, ez a gondolat birtokba vegyen belülről”.

„Nem úgy van-e, hogy mi itt, ebben a percben, azaz minden percben, örök visszatérésben vagyunk? (…) hogy az idő korlátlan, az erő (az univerzum ősanyaga) pedig korlátos. Ha a világ lehetséges állapotainak száma korlátos, az idő pedig, ami telik, korlátlan, abból Nietzsche szerint az következik, hogy minden lehetséges állapot előfordult már, és hogy a jelen állapot is ismétlés kell hogy legyen, amint az a pillanat is, ami a jelenleginek életet adott, és az is ami a jelenlegiből születik, és így tovább, visszafelé a múltba, és előre a jövőbe. Mondjunk ennyit egyszerűen: lehetséges. Ez elég. Nyilvánvalóan inkább lehetséges és valószínű, mint az örök kárhozat tündérmeséje!”

De mit is jelent az örök visszatérés egy ember életére vetítve? A karmát? Sorsot, amit magunknak teremtünk az ok–okozati láncolatok létrehozásával?

Irvin D. Yalom

Irvin D. Yalom

„Az örök visszatérés azt jelenti, hogy minden alkalommal, amikor döntést hoz, és megtesz valamit, olyan szándékkal kell cselekednie, hogy az örökkévalóságnak választ. És ez igaz mindarra is, amit nem tesz meg, minden elvetélt gondolatra, minden döntésre, ami alól kibújt. És minden meg nem élt élet ott gyűlik, magában belül, meg nem élve egy örökkévalóságon át. S a lelkiismeret figyelembe nem vett szava egy örökkévalóságon át panaszkodik majd magának.”

Ezért aztán nincsen fontosabb, mindenekelőtt és minden dolog következményeként nincsen fontosabb elv, mint az Amor fati: Válaszd a sorsod. Szeresd a sorsod.

A kötet beszerezhető a Polc.hu webáruházban.

Irvin D. Yalom: Amikor Nietzsche sírt

Park Könyvkiadó, 2012