Lélekben vörös | Ljudmila Ulickaja: Rövid / Thália Színház

Posted on 2012. március 18. vasárnap Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

Már a kiinduló pillanat is képtelenségnek tűnik. Egy orosz asszony felkerekedik, és elmegy New Yorkba, hogy meglátogassa a barátnőjét. Nem csupán azért, mert az ilyen egyéni turistautak óriási felkészülést, vízumot, ilyesmiket igényelnek, hanem mert vannak dolgok, amiket évtizedekkel a rendszerek változása után sem tudunk mindennapinak elfogadni. (Pedig épp száz évvel ezelőtt sem volt lehetetlen az ilyesmi, lásd a Hegedűs a háztetőn záró jeleneteit…)

A hatalmas, ám igen vedlett asztal körül az első percektől kezdve izzik a feszültség. Mindkét asszony – az évek óta itt élő, férjétől végre elvált Margo és a frissen betoppant Emma – iszonyú sérelmeket hordoz magában. Kicsi dolgokat, amelyek a sok ezer kilométernyi távolságtól nőttek meg, és szinte helyreállíthatatlanná teszik a megrepedezett barátságot. Mindkettő a saját párjának szinte folyamatos piálásától szenvedett, és az a benyomásunk támad, hogy ettől szakítva próbálnak új, önálló életet faragni maguknak. De ide várják még Verát is, aki szintén kitelepült orosz, és amint berobban, ordenáréságával szétfeszíti egy pillanat alatt a fagyos hangulatot – legfőképp azzal, hogy Emma látogatása örömére rögtön előkerül egy sor vodkás palack, és villámgyorsan terülj-terülj asztalkám lesz a lepusztult bútordarabból.

Ahogy hihetetlenül gyors ütemben ürülnek a poharak, óhatatlanul beindul a lelki sztriptíz. A három asszony sorsát gyenge jellemű férfiak határozták meg és tették tönkre. Vera ötvenes, egy ideje már megözvegyült, de ő is – akárcsak a másik kettő – ingadozik a sírdogálós nosztalgiázás és a masszív átkozódás között. Emma pasija másnak a férje, művészlélek, a családot nem hagyja el, szóval csak az elutazás előtti nagy szakítás (persze oltári nagy szeretkezéssel körítve) tűnt lehetséges jó megoldásnak.

És zabálás és piálás. Kupicásból, vizespohárból, üvegből. Ahogy a kaja-pia fogy, egyre inkább meglátszik, hogy mindhárman álomvilágban élnek. (Talán még a csehovi három nővér is földerenghet tömény [de többértelmű ez a szó itt!] tehetetlenségük hallatán.) Hogy a rossz döntéseket kellett kompenzálni, vagy a létezést kellett feltétlenül fölvidítani, vagy a reménytelenséget lehetett elviselni a vodka rátöltésével, a végeredményt tekintve egyre megy. Margo elvált erőszakos, iszákos férjétől, és szemrehányásokat tesz Emmának. A barátnő, Vera eltemette a párját, aki szintén csak a szeszgyárak bukszáját vastagította. Emma meg, aki józanul még sosem látta az istenített művészlelket, maga is döntögeti kegyetlenül az 50 grammokat (orosz fogyasztási mértékegység). Aztán pocsolyarészeg, kábult alvás, egészen a drámai villámcsapásig.

Ha csak önmagában a lelki sztriptízt nézzük, az remek. Ulickajának Az orosz falvak asszonyai című novellája volt a nyersanyag, amiből Garai Judit dramaturg és – rendezőként – Hidvégi Nóra formált színpadi művet. Igen erőset. A beilleszkedés korlátainak fájdalma, a gyökértelenség már az első pillanatokat áthatja. A kis mindenes szekrényen egymás mellett egy feszület és egy menóra… Emma oroszországi és zsidó, de mindig némi tanácstalanságot érez, hogy hova is tartozik. A zavarodottság Vera harsány betoppanásával csak növekszik. („Tudod Emma – magyarázza Vera, akinek néhai férje, a katona volt zsidó –, itt Amerikában, az oroszországi zsidókat orosznak nevezik, ugyanakkor az oroszok, mint én is, kétségbeesetten zsidóznak.”)

Györgyi Anna külsődleges eszközök nélkül idéz fel egy mára (csaknem) elfelejtett figurát Veraként, a hennázott vörös hajú, aranyfogú kisvárosi, falusi szovjet turistanőt, aki teljes magyarországi üdülése alatt (korai hetvenes évek) ingadozott az óvatos visszafogottság (Vajon ki és mit jelent a csoportból?) és a horkolósra zsibbadt részegség között. Györgyi erőltetett vidámsága, hatalmas russzkaja dúsája (orosz lélek), gyors szétesése: fantasztikus színpadi produkció. Az ő Misája a változatosság kedvéért nemcsak piált, hanem minden szóba jöhető nőt is megdöntött, még a halála előtt a kórházban is…

Bartsch Kata, a látogató Emmaként tűnik a legkönnyedebbnek, de amint elkezd asztrológiai és számmisztikai magyarázatokat találni élete szerencsés fordulataira, az egész figura a boldogtalanságtól kezd szaglani. Pedig van neki egy csodálatos művésze. („Nagyszerű férfi, mindegy, hogy részeg vagy józan. Ő pontosan az, akire minden nőnek szüksége van.”) Csak hát a művész is hib.kop.pecs. (hibás-kopott-pecsétes = minősítés a Patyolat vállalási céduláján). Szar, szar, de ez az egyetlen emberi kapcsolata. Ha albérleti, hát olyan, de legalább maradjon meg…, s végül már az első New York-i estén felhívja, hogy a szakítás törölve – mert imádja. Szegénykém.

A házigazda, Margo (Horváth Erika) tíz éve él itt. Elvált, de még így is jobb, mint hogy a férje részegen megerőszakolja, és nyilván ez csak egy csepp a (vodkás) pohárban. Ő a vodkában tartósított Szent Johanna, aki mindent föláldoz gyermekeiért. Jól­fésült­séggel, kiskosztümmel, szigorú szemüveggel próbálja egyben tartani magát. Ahogy a feszessége feloldódik a szeszben, kiderül minden a múltból és a félmúltból, és hogy nemcsak a teste, hanem a lelke is csupa félig gyógyult seb. Róla csak az utolsó pillanatokban tudjuk meg, hogy végül is befutott, sikeres, nagyon jó munkája van, klinikai orvos – de ez sem javít szerencsétlen életén.

A három nő kiábrándultan – vagy reménykedve – énekli: Rövid az élet. (Fülöp Kálmán 1967-es Táncdalfesztivál-győztes, szerelmes dalának szövege itt ironikusan és elszomorítóan hitelesen hangzik fel.) Az élet tényleg rövid. Mint a szoknya és az ital.

Az egyetlen, nagyon praktikus helyszín – Opra Szabó Zsófia díszlete – az eredetileg is tömör novella ideális terepe. (Ő tervezte be biodíszletnek, néma szereplőnek Bognár Bencét is.) Finom utalás, hogy Pirityi Emese jelmezei mind előhozzák a vörös árnyalatait. Azt sugallják, bár a lányok (asszonyok persze) el is jöttek Oroszországból, lelkükben magukkal hurcolják a Szovjetuniót, a Vörös Hadsereget, a társbérletes kényszer-igénytelenséget, és soha nem lesznek képesek gyökeret verni.

Ljudmila Ulickaja: Rövid / Thália Színház

Vera: Györgyi Anna
Margo: Horváth Erika
Emma: Bartsch Kata
Férfi: Bognár Bence

Színpadra alkalmazta: Garai Judit
Rendező: Hidvégi Nóra
Díszlet: Opra Szabó Zsófia
Jelmez: Pirityi Emese

Posted in: NÉZŐ, Színház