Óvatos honfoglalás | Mikroszkóp Színpad: Maguk akarták

Posted on 2012. március 10. szombat Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

Varga Ferenc József, Aradi Tibor

Varga Ferenc József, Aradi Tibor

A Mikroszkópot új csapat lakja be, és mint minden új – szervezet, intézmény, egyház vagy párt –, a múlt tagadásával, vagy legalábbis megszüntetve megőrzésével igyekszik legitimálni magát. Így tehát érthető, ha a közvetlen elődtől távolodva, de azért ami a Sas-kabarékban működött, azt nem eltörölve kreálnak újnak mondott kabarét. Mégpedig, ahogy a beharangozóban a rendező Nádas György írja: »A produkció a Mikroszkóp Színpad aktuális kabaréinak sorába illeszkedik, hétről hétre reagálva a világ eseményeire és kis hazánk turbulens valóságára.«

A jó kabaré a világot tükrözi. Ha oda mégy, légy felkészült, tudd, miről írnak a lapok (mindkét oldalon), miről beszélnek a televíziók (mindkét oldalon), hogy nevetni tudj. Mert a kabaré összekacsint veled, megmutatja a minket körülvevő világ igaznak hazudott vagy örökké mulatságos alakjait.

Ha az elveket nézzük, az új műsor, a Maguk akarták, alcíme szerint »nem kívánságműsor« megfelel a koncepciónak. Igyekszik megtartani azt a közönséget, amelyik akar egy jót nevetni azon, hogy mások milyen hülyék. Erre épül a műsor első fele. Van benne átdíszletezési időhúzás: a hajnali tévézés paródiája, a Korai öröm. Ebbe a blokkba került a fodrászüzletes jelenet, melyben Varga Ferenc József nagyon jó életunt fodrásznő és Aradi Tibor remekül hozza a jégbarlangmélyen ostoba recepciós csajt (»Lányok! Névelő: egy betű, mi az?«).

VFJ még lenyomott egy nagy kövér mama figurát, aki nem engedi se önállósodni, se felnőni harminc fölötti anyucika-kincse-fiacskáját – ez utóbbi is Aradi volt, tegyük hozzá, sokadszor adta a szűkagyú, mindentől elmaradott kis butát, akinek az alvórongyi hiányzik…

Aztán jött egy közepesen kínos jelenet, ami Gundel Takács egyébként nézhető műsorára (Maradj talpon!) utalt, és a műsorvezető genyasága volt a humorforrás, melynek megjelenése, hogy a rollerre, a járókeretre és a festőlétrára támaszkodó részeg fazonok alól kirúgja a támasztékot. Isten bizony, már csak a farbarúgást vártam, és azt, hogy vajon röhögés lesz-e.

Igaz, remekül megoldott panelek jöttek le a színpadról, a tajtrészeg, a bunkó, a hadarós vidéki-zember, a gonosz műsorvezető, a többit lásd feljebb, de azért mégiscsak panelek. Burszán Vera (előbb ő is benne volt a fodrász jelenetben, közepesen butácska macaként) dalra fakadt. Egy dumaszínházi sikerét (Úgy kellett, káposztába hús kellett) emelték át ide. Csakhogy ott remekül hatott, rezzenéstelen arccal recitálva a kitűnő – mert meglepő – szövegeket, míg itt, vörös selyemnadrágban eltáncolva nem jobb lett, inkább önmaga ellen fordult.

És közben szomorkodtam. Úgy éreztem, a rendező ígérete, a hétköznapjaink tükrözéséről szóló, valahol elsikkadhatott. Az idősebb generáció, amelyik a hatvanas években még a rádiós kabarékon szocializálódott, ezt sommásan Patyolat-humornak nevezte, ugyanis (fiatalok kedvéért mondom) közembert, politikust, pártfunkcionáriust, minisztert, igazgatót, főosztályvezetőt nem lehetett bírálni, kinevettetni. Ami marad: nem végzi jól munkáját a vízvezeték-szerelő, a Patyolat (tisztító, mosoda), a Gelka embere (tévészerelő) és társaik.

Aztán visszavontam fanyalgásaim egy részét. A második részben megmutatkozik valami. A Politikus (tökmindegy, kicsoda) mögött manapság biodíszletként állnak azok, akik döntéseit (legyenek bármily átgondolatlanok vagy esztelenek) kimondják, »kom­mu­ni­kál­ják«. Ők e jelenet főszereplői. Megismerjük, valójában mit gondolnak, amíg a szónok mögött végighallgatják (először, másodszor, sokadszor) ugyanazokat a zöldségeket. Ez a jelenet jelöli ki a legmagasabb pontot a műsorban. Folytatása, amikor a P. a sajtótájékoztatón a súgásra is elképesztő marhaságokat mond, – még ha sikeres is – csupán parafrázis az iskolai félreértett súgásra. Aztán jön megint egy eltérő stílusú pozitív kakukktojás: Burszán falusi legényke alakjában népdalt énekel. Gyönyörűen és velőtrázóan frappáns szöveggel. Az egyik versszak végén van egy rémült tekintete, mintha a szöveget elfelejtette volna, vagy átírni kellene – ott a színész szikrázik fel a szórakoztató (entertainer) dumaszínházas szemében. Nagyon remélem, hogy nem csak »token womannek« (a női nem reprezentánsának) került bele a hímcsapatba.

Az »alkotmánybíró az óvodában« kiváló karakteralakítást kínál Vida Péternek (öntetszelgő AB) és a gyerekeknek (Burszán, Aradi, VFJ), de sok. Hosszú. Egy párperces jelenetben tíz fölösleges vagy röhögtetős másodperc is bekapcsol(hat)ja a néző vészvillogóját. Volt ebben a második csomagban még egy emlékezetesnek szánt néhány perc. A korábbi és az aktuális kormányfő összefut a miskolci panelházban, ahol önfényezési vetélkedővé alakul a spontánnak tervezett látogatás. A jelenet egyrészt hálás téma, a Szeszélyes évszakok-beli »két szomszédvár« aktualizálása és újrapergetése (ahol a B–N páros nyomta), de nyilván sokaknak lehet új. Másrészt itt is megcsillan a gyöngy a kagylóban. Amikor a házigazda már kizuhant az erkélyről, nem zavarja a két politikust, egymáshoz közelebb ülnek a kanapén. Még ha gonosz is a feltételezés, hogy bármiben is szót értenének, de rengeteget mond el a politika – és a kommunikációs, imázsjavítónak szánt gesztusok – természetéről.

Nádas György a bemutatón Marton Frigyes szobra felé tett egy tisztelgő gesztust, hogy azt a fajta kabarét szeretné feltámasztani, amit példaképe művelt. Kétségtelen, hogy a Dumaszínház, az aktuális rádiókabaré jó erőit toborozta össze. Ez azt is jelenti, hogy új generáció, harmincasok-negyvenesek készülnek megszólítani a saját korosztályukat. A náluk fiatalabbak ritkán értik az intellektuálisabb humor összekacsintásait, a náluk idősebbeknek vagy ritkán van kedvük nevetni, vagy a szakma hatvan-hetven közötti játékosait kedvelik, mert megszokták őket, a játékukat, a poénjaikat. A fiatalok honfoglalása még meglehetősen óvatos. Mintha nem tudnák, mit szabad. Pedig MA MÉG mindent szabad. Talán ezért nem jelenik meg az összekacsintás. Az összenézés. A hatalom kicselezése. Ami minden kabaré sava-borsa.

Litkai Gergely mint a Mikroszkóp művészeti vezetője okosan választotta rendezőnek Nádast, aki számtalan, páros jelenetben szerzett tapasztalatát tudta színre vinni. A rádiós múltúak közül Kovács András Péter volt a bemutató műsorvezetője. Standupos is, könyvszerző is, jól sztorizik, bár még biztonsági focit játszott. Nem távolodott el túlzottan a bevált dumaszínházas szövegektől. Talán később. (A nagyüzemben majd Aranyosi Péter és Hadházi László is beleugrik ebbe a szerepkörbe.)

Talán méltatlan dolog nem beszélni valamennyi jelenetről (amelyekben Jank­lo­vics Péter és Jeges Krisztián is részt vett), sem a (felejthető) záró ének-táncról. De tekintsük ezt inkább a reménynek. Hogy a hetenkénti frissítéssel közelebb kerülünk a mindennapok dolgaihoz. Akkor majd még többet nevetünk keservesen magunkon, meg az országon, ahol élünk.

A világ, ami körülvesz, tömény nem-kívánság műsor. Az alcím bármikor teljesíthető.

Mikroszkóp Színpad | Maguk akarták – nem-kívánságműsor

Rendező: Nádas György

Posted in: NÉZŐ, Színház