Egy illúzióvesztés története | Bächer Iván: Ököllel a zongorát

Írta: Bedő J. István

Ez a könyvismertető maga lesz a szabályszegés. Amikor az Olvass bele oldalt  létrehoztuk, arról döntöttünk, hogy politikáról nem beszélünk, nem írunk. Viszont a kultúra, a művelődés minden színezetéről bőségesen. De nincs olyan törvény, amit az élet felül ne írna.

Bächer Iván kötetbe gyűjtötte azokat az újságcikkeit, amelyeket nem felkérésre, rendelésre írt, hanem saját indíttatásából. Ha nem ő tette volna, azt mondanám, saját kedvére írta őket. De ez hazugság lenne. Mert ez a könyv nem a kedv könyve. Hacsak nem a rosszkedvé.

A rendszerváltás óta eltelt húsz évből szemezget a publicista, meg az olvasó is, és együtt fogy el a jókedvük. Mert ez a húsz év nem sikertörténet. Az illúzióvesztés története. A mártírok újratemetésétől kezdődik az új korszak. Vagy még előbb, hogy mártíroknak lehet őket nevezni. És rögtön megindul valami, amit ha kémikus lennék, rozsdálódásnak neveznék. Apránként, minden évnegyedre jutóan patinát, oxidréteget kapnak a fényes gondolatok, reve borítja az acélfényűnek tűnt jellemeket.

Előbb az egyik, majd a másik, a harmadik politikai oldal (vagy erő?) bizonyítja be, hogy nem jobb az előzőknél. A komák, barátok, volt kollégák lepik el a sajtót, az államigazgatást, a felügyelő bizottságokat, és egyre gyanúsabb, hogy a hozzáértés megvetendő jellemvonássá válik.

Kedves olvasó – ne hidd, hogy a máról kezdtem írni: a sok évvel ezelőtti történéseket idézem fel. Bächer Iván pedig szorgalmas, fáradhatatlan és egyre keserűbb krónikásként jegyzi fel, miként veszíti el az illúzióit.

Ennél azonban történik szörnyűbb is. Az írásokból kirajzolódik, miként csúszik el Magyarország a következetes demokrácia álláspontjáról a tehetetlenkedés, a halogató, habozó, vagy elbizakodott törvényalkotás – majd törvényalkalmazás – következtében a szélsőjobboldal eltűrőjévé, és ezzel objektíve ösztönzőjévé.

Húsz évvel a szabad választások után a rasszizmus, az antiszemitizmus, az egyes sportpályákon tomboló és megfékezetlen dúlás a harmincas évek daliás Németországát idézi fel. Egyetlen politikai erő sem állította meg. Az sem, amelyik éppen hatalmon volt, az sem, amelyik vágyott a hatalomra.

Bächer Bálint György módjára – és fegyverével – száll szembe az erőszakkal: ír. Nagyon jól. Nagyon fájdalmasan. A vélemények, a vallások, bőrszínek szabadságát hirdeti. Aki kiírja magát a humanizmusból, tőle csak szelíd megtorlásban részesül: Iván nem fog fröccsözni vele egy asztalnál. A baj csak az, hogy a fröccsözésből kizártak nem is fogják fel, hogy vele fröccsözni sokkal nagyobb megbecsülés, mint kormányhivatalt viselni, kormánytűznél sütkérezni. Bármilyen színű a tűz lángja…

A nem múló teszetoszaságra pedig Bächer Ivánnak egy velejéig keserű válasza van: húsz évnyi reménykedés után ököllel vág a zongorába. Amit egyébként – már csak családi okokból is – mérhetetlen tisztelettel övez. Hogy mindenki felfigyeljen rá – legalább egy cikk elolvasásának erejéig.

Az illúzióvesztésről szól a könyv: egy igazi polgár igazi hangja. Aki nem kívül hordja a kokárdát, hogy magyarságát bizonygassa.

Többet tett és tesz a történelmi azonosságtudat erősítéséért, mint mindazok, akik a Kárpát-medencét éneklik tele harcos dalaikkal, vagy gyenge közepes verseikkel.

Aki majd negyven-ötven év múlva e kort meg akarja ismerni, annak ezt a kötet is forgatnia kell. Úgy lesz teljes a kép. Ha valakinek kétsége volna: magyar író magyar műve az Ököllel a zongorát. Nagyon magyar.

Adatok: A könyv fülszövege

Bächer Iván: Ököllel a zongorát

Ab Ovo Kiadó, 2010