A tündérek lázadása | AgiVega: Második Atlantisz

Posted on 2012. február 21. kedd Szerző:

0


Írta: Dalnoki Fanni

Második Atlantisz - borítóA tündérek mostanában legalább annyira népszerűek, mint a vámpírok. Őket választotta a Második Atlantisz című könyve főhőséül Lilian H. AgiVega, az ismert fanfiction szerző is, aki nemcsak egy regény, hanem rögtön egy trilógia megírására vállalkozott. A könyv szerint a tündérek Atlantiszról menekültek Írországba, amikor a sziget a tenger fenekére süllyedt. Az öregek meséiből kiderül: valaha a már elsüllyedt szigeten éltek az atlantisziak rabszolgáiként. De aztán visszanyerték elorzott varázshatalmukat, lerázták az igát, fellázadtak, és a mélybe taszították a szigetet. A lakossággal együtt. A király megtalálta a módját, hogy megmentse népét a pusztulástól, sellővé változtatta őket. Ezek a sellők azóta a tenger fenekén laknak, és már nagyon régen nem emlékeznek a múltra.

És bár élénk fantáziára utal a két mondakör összeolvasztása, kreativitásra pedig a mód, ahogyan sor került rá, a könyv megfogalmazásában olyan, mint egy kamasz novella, egy rajongói írás. Egy fanfiction.

Az alaptörténet mellett az egész egy hosszú, párbeszédekkel tarkított leírása egy kamaszszerelem kialakulásának. A jellemeken látszik, hogy az író valamennyi kedvenc karaktertípusát összeszedte, és felruházta a szereplőket az adott személyiségre jellemző összes jeggyel.

Ott van például a vicces főhős, aki laza és jó fej, de a jellemfejlődés miatt (!) megkomolyodik. Vagy a kamaszlány, aki már annyira kamasz, hogy olyan nincs is. Minden karakter sarkított, amolyan tipikus jellem. Sematikusak. Nincs bennük élet. Olyanok, mintha be lennének programozva, és a történet csak véletlenül követné a tetteiket. A szerző azonban tudta, hogy a jellemeket árnyalni kell, ezért igyekezett lelki mélységet alkotni mögéjük, amellyel megindokolja, miért olyanok, amilyenek.

A baj csak az, hogy mindezt az adott szereplők szájával megszólalva teszi. A tündérek hercegétől megkérdezi a legjobb barátja, hogy tulajdonképpen miért olyan vad, miért csinál mindenből viccet, miért nem veszi komolyan népe hagyományait? Erre a herceg mindentudóan kifejti, hogy ő azért ilyen, mert kicsi gyermekkorában a szülei nem foglalkoztak vele, és úgy érezte, fel kell hívni magára a figyelmet. Vagyis felmondja saját pszichológiai profilját olyasvalakinek, aki ráadásul már legalább ezer éve a barátja.

Kisebb-nagyobb mértékben ez történik minden szereplővel. Valamennyi főhős boncolgatja saját lelkét, de tökéletesen nyilvánvalónak látszik, hogy mindezt csak azért teszi, hogy mi, buta olvasók megismerjük valódi személyiségét. Mert azt így kell csinálni.

Az embernek olyan érzése támad, hogy az író egyszerűen kapkod. Nem akar időt hagyni az olvasónak arra, hogy saját maga fedezze föl a karaktereket, saját maga döntse el, kit kedvel, kit nem, és miért. A szánkba van rágva, hogy ez itten a vicces karakter, őt szeretni kell, az a másik meg aljas kis áruló, őt utálni kell. Mintha AgiVega nem bízna az olvasóban, hogy ezt képes eldönteni. Ránk tukmálja, hogy találjuk szimpatikusnak azokat a karaktereket, amelyek neki kedvesek. Ez végül is érthető; biztosan minden író szereti, ha kedvenceit az olvasó is megkedveli. De ebben a könyvben ez nem folyamat, hanem erőszak.

Lilian H. AgiVega, azaz Hartman Ágnes a fanfiction műfajban ünnepelt egyéniség, akinek munkáit több nyelvre is lefordították, ő maga pedig sokat írt eleve angolul. Mindez egyelőre arról tanúskodik, hogy talán csak túl korán fogott regényírásba.

Adatok: A könyv fülszövege

Lilian H. AngiVega: Második Atlantisz

Aba Kiadó, 2010