PL_AKÁTOK – Lengyel plakátművészet | Tomasz Bogusławski

»A színházi plakát tervezésekor – be kell valljam – úgy érzem magam, akár a rendező, aki együtt kell működjék színészeivel ahhoz, hogy közösen létrehozzák a művet, és át tudják adni a ’dráma’ lényegi mondanivalóját. A plakát ugyan kapcsolódik magához az előadáshoz, mégis önálló létre jogosult. Igyekszem tehát a plakátjaim által a drámának egyfajta grafikai metaforát, saját értelmezést teremteni. Tehát végeredményben a plakát az előadás visszhangja, de egy olyan visszhang, mely nem kevésbé érdekes, mint az a hang, amely előidézi őt.« – Tomasz Bogusławski

A plakátnak tétje, ereje, üzenete van. Ezt a nagy lengyel plakátiskola mesterei is felismerték, így válhatott Lengyelország a műfaj legkiválóbb művelőjévé. A hatvanas évek stílusteremtő alkotói, mint Henryk Tomaszewski, Jan Lenica, vagy Jan Młodożeniec (hogy csak néhányat említsünk a neves mesterek sorából) eredetiségükkel, frissességükkel nemcsak hatalmas lendületet adtak a műfaj fejlődésének, de nekik köszönhetően a „lengyel plakátiskola” önálló fogalommá lett, mely sajátos árnyalataival, intellektuális humorával, játékosságával szerte a világon a minőségi művészetet jelentette, és jelenti mind a mai napig. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy e nagy mesterek munkái nemcsak a legnagyobb plakátgyűjtemények ékességei, de sokszor hollywoodi filmek közkedvelt kulisszái is. Hadd tegyük hozzá, hasonló pályán volt a magyar plakátművészet is, nagyszerű festők, grafikusok – Konecsni György, Reich Károly, Kemény György, Kass János – tették hozzá a maguk részét.

A rendszerváltozás megváltozott gazdasági viszonyaival azonban komoly krízishelyzetet teremtett e korábban virágzó, igazi nemzeti unikumnak számító műfaj számára. Megjelentek a költséghatékonyabb, ám jóval ötlettelenebb technikák, a művészi értékeket, rejtett tartalmakat mellőző, vagy azokat a kommersz igényeknek teljességgel alárendelő nyomatok. (Erről bővebben szól Krzysztof Dydo: Az utca művészete című rövidebb írásában.) Ennek a hanyatlásnak, valamint a művészi plakát átmentésének jegyében teltek a kilencvenes évek. A válsághelyzetből való kilábalásban hatalmas szerepet vállalt a gdański Képzőművészeti Akadémia, melynek professzora és hat éven át rektora is volt a Lengyel Intézetben most kiállító művész Tomasz Bogusławski, valamint a Trójmiasto (Hármasváros), Gdańsk, Sopot és Gdynia városaival kapcsolatban álló olyan művészek, mint Jacek Staniszewski, Maciej Szupica.

»Abban az időszakban nőttem fel, mikor a „lengyel plakátiskola” kulturális jelenségnek számított – meséli Tomasz Bogusławski. – Volt szerencsém megismerni magukat az alkotókat is, hisz ennek a körnek kiváló grafikusai voltak mestereim. Bizonyára fontos impulzus volt ez számomra, abban, hogy a plakátban a művészi kifejezés egy különlegesen izgalmas eszközét lássam. A plakát más művészeti ágakhoz képest sokkal inkább a befogadóhoz szól, világos, tömör, precíz üzenetet kell közvetítenie neki. Ez a műfaj vitathatatlan előnye, mely azonban –a szerző szemszögéből – hatalmas kihívást jelent. Az első plakátom szinte a véletlen műve – melyet Łajming professzornak köszönhetek, akit felkértek, hogy készítsen plakátot a szczecini Kortárs Színház (Teatr Współczesny) Stanisław Hebanowski rendezte Godot-ra várva előadásához. Úgy gondolta, jobb, ha rám bízza a feladatot. És így kezdődött hosszú együttműködésem a szczecini színházzal, de a gdyniai Gombrowicz Színháznak is éveken át terveztem plakátokat.«

Bogusławski azóta is hű maradt a színházi plakáthoz. A művésznek sajátos, felismerhető és markáns stílusa van. Visszatérő elemei ennek a hétköznapi használati tárgyak, melyek – ahogy maga a szerző fogalmazott – egyfajta ágensként, színészként funkcionálnak. De ugyancsak fontos szereplői plakátjainak a betűk, a síkok, az anyag és a szín, sajátos jelentéshálót alkotva, mely csak akkor engedi magát megfejteni, ha figyelembe vesszük a kompozíció egységét.

»Bogusławskinak ösztönös érzéke van ahhoz, hogy a láthatatlan dolgokat jelekké alakítsa. Képes arra, hogy egy ’irodalmi dolgot’ olyan tömören meséljen el és egészítsen ki, hogy azt egyszerre értsük és lássuk. A jelentés és a jel közötti határokat – irodalmi paradoxonnal élve – a jelentések összességéig tágítja. És szerintem éppen ez az irodalmon túli anekdotának szánt paradox gondolattömörítés e sztereotípiák ellen lázadó grafikus munkájának a tartalma.« – írta róla Jacek Kotlica.

A kiállítást február 24-én, pénteken, 18.00-kor, Bakos Katalin művészettörténész nyitja meg.

Helyszín: Lengyel Intézet (1065 Budapest, Nagymező utca 15.), 2012. február 24.– április 27.