Számoljunk egyet! | J. C. Chandor filmje: Margin Call / Krízispont

Írta: Jeges-Varga Ferenc

Az a szó, hogy válság beleírta magát a hétköznapjainkba. Ma már nincs olyan nap, hogy ne hallanánk felőle. Az egyszerű halandó kénytelen-kelletlen feszült figyelemmel kíséri a pénzügyi híreket. A jelentős többség azonban egyáltalán nem érti, tulajdonképpen mi történik körülötte, csak azt tapasztalja, hogy a nagy közös kalapból egyre kevesebb jut neki, és a kedvezőtlen világgazdasági folyamatoknak leginkább ő issza meg a levét.

Mára szinte mindenki hallott már a New York-i székhelyű Lehman Brothers nevű nagybank csődjéről, ami 2008-ban világraszóló bizalmi válságot indított el az egész pénzügyi világban. Természetesen senki sem állítja, hogy egyedül a Lehman Brothers felelős a gazdaság romba döntésért, akár egy másik cég is kiboríthatta volna a bilit. Bizonyossá vált azonban, hogy az eddig túlköltekező, a tényleges gazdasági teljesítménytől elszakadt jóléti modell a továbbiakban nem tartható fenn.

J. C. Chandor első egész estés rendezése kísérletet tesz a 2008 szeptemberi események modellezésére. A Margin Call nem tipikus brókerfilm, nem próbálja kielemezni a válság mélyén szunnyadó, kiváltó okokat sem. A piac összeomlásának nulladik napját követi nyomon, egy közelebbről meg nem nevezett cég irodaházában. Megpróbálja leleplezni a globális gazdaság működéséért felelős intézmények lépéseinek mozgatórugóit. Abba láthatunk bele, hogy mi történik egy süllyedő hajó fedélzetén.

Egy befektetési bank csökkenti munkatársainak létszámát. A munkatársak körében vérfürdőként emlegetett akciónak áldozatul esik a kockázatelemző csoport egyik vezetője, Eric Dale (Stanley Tucci) is. A kirúgás azonnali, arra sincs ideje, hogy befejezze legutolsó munkáját. Hiába magyarázza, hogy nagyon fontos dolgokra bukkant, elutasító a válasz: ez már ne legyen az ő gondja.

Távozásakor egy adathordozót nyom fiatal beosztottja, Peter Sullivan (Zachaey Quinto) kezébe, akit arra kér, hogy nézze át az anyagot, de legyen nagyon óvatos. Miután közvetlen kollégái a munka végével belevetik magukat az éjszakába, az ifjú kockázatelemző bent marad az irodában, hogy tanulmányozza az egykori főnökétől kapott anyagot. Hosszas számítások után arra a következtetésre jut, hogy a bank portfoliójában lévő, nem fizető jelzáloghitelek összértéke jócskán meghaladja a cég piaci értékét. Ennek a fele sem tréfa!

A hír hallatára az éjszaka folyamán mindenkit berendelnek a céghez, még a legnagyobb fejesek is megjelennek. Napkeltéig tart a válságtanácskozás és a bukás elkerülését célzó hadművelet stratégiai előkészítése. Egy dolog biztos: a csúcsvezetők a saját pénzüket szeretnék kimenteni, és nem igazán érdekli őket, hogy milyen árat fizet ezért a piac. A tulajdonos pedig meghozza a döntést, amely aztán az egész világgazdaságra kihatással lesz.

A címben szereplő Margin Call a tőzsdézésben használatos kifejezés: a bróker további letét elhelyezésre szólítja fel partnereit. Erre általában akkor kerül sor, mikor a kedvezőtlen árfolyammozgások miatt a befektető számláján jelentős veszteség keletkezik. Kínaiul hangzik, ugye? Amúgy sem egyszerű megérteni azt a bonyolult manőverezést, amikor nem létező pénzeszközökkel dobálóznak. És a mutatvány rosszul is elsülhet.

Egészen nyilvánvaló, hogy az alkotók nem olcsó népszerűségre hajtottak. A Margin Call egyértelműen rétegfilm, hiszen a pénzügyi folyamatokból a laikus közönség vajmi keveset ért, ezért sosem fog nézőszám rekordot dönteni. Szerencsénkre azonban olyan ügyesen ültetik át (örömünkre: cseppet sem szájbarágósan) konyhanyelvre a lefordíthatatlan szakzsargont, hogy még a közgazdaságtanban járatlanok is felfogják a lényeget.

Folyamatosan pénzről beszélnek, számokban gondolkoznak. Még a beszélgetőpartner vagy másik tárgyaló fél megítélésében is döntő szempont, hogy hány éves az illető, és mennyi jövedelemre tett szert az adott évben. Hátborzongató látvány az emberi egyedek ilyetén kiüresedése. A történetben nincs helye a szerelemnek, de még egészséges emberi érzelem sem születhet meg ebben a környezetben.

A Margin Call cselekménye beszorul az irodaházba. Amikor a szereplők kimennek a „szabad levegőre”, akkor is maximum az épület elé, tetejére vagy a céges autók belsejébe követhetjük őket. Chandor filmje ettől egy rideg kékes neonfényébe zárt sokszereplős kamaradráma, amely rendszerint két vagy három emberre korlátozódó diskurzusokból építkezik.

Az efféle szövegelős mozi azért tud működni, mert egy nagyszerű szereplőgárdát sikerült összehozni. Az egyik kulcsfigura a Kevin Spacey által megformált karakter, Sam Rogers, akit erősen ironikus vonásokkal megrajzolva ismerünk meg. Éppen haldokló kutyáját siratja, miközben az alkalmazottak felét egy tollvonással kilapátolják a cégtől. Aztán mégis ő lesz az, akinek leginkább felkavarodik a gyomra a vezetés önmentő terveitől. Pálfordulásra számítunk, de nem. Beáll végül a sorba és levezényli a világméretű katasztrófát beindító tőzsdei tranzakciót.

Zseniális Jeremy Irons alakítása a végtelenül hideg főfőnök szerepében. (A figura neve – John Tuld – erősen beszédes, ha figyelembe vesszük, hogy a Lehman Brothers utolsó vezérigazgatóját Dick Fuldnak hívták.) Vagy ott van a Paul Bettany által eljátszott cinikus Emerson, aki látja a rendszer hibáit, de továbbra is élvezni akarja előnyeit, és mindig mindent túlél. Zachary Quinto elemzője a feltörekvő korosztályt képviseli, aki úgy írja át a közismert mondást, hogy jókor volt a rossz helyen. Már rakétafejlesztőként is a számokkal foglalkozott, de a brókerségben mégiscsak több pénz van. Külön említést érdemel Demi Moore és a Mentalista című sorozat főszereplőjeként ismert Simon Baker szereplése is.

Sajátos, hogy nincs egyértelmű főszereplő. A hangsúly megoszlik az egyes karaktereken. Először Sullivan alakjára fókuszálnak, aztán a kereskedelmi vezető kerül a középpontba, de a vezér és a mások is fontos pillanatokat uralnak. Viszonyrendszereket kapunk emberi sorsok helyett, Chandor meg sem próbál ilyesmit belevinni a történetbe. A különböző függőségi kapcsolathalmazok elkerülhetetlenül vezetnek a cég által tudatosan előidézett válsághelyzethez.

Akik a nagy mutatványban aktívan részt vettek, többségükben elveszítik munkájukat. Ők csak azért dolgoztak, hogy a bank a lehető legkisebb veszteséggel élje túl a krízist. Persze egy kis pulykapénzt azért kapnak útravalóul. Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy a konklúzió demagóg módon úgy hangzik: mindenki rosszul jár, kivéve a nagykutyákat, elhangzik egy-két megfontolandó, kendőzetlen gondolat is.

Folyamatosan mutogatunk a pénzügyi mogulok mohóságára, eközben hitelből vásárolt javak valóságára építjük az életünket. Vagy másképpen: ha mi nem így működnénk, ők sem csinálhatnák így. Persze ördögi kör ez, és ember legyen a talpán, aki kiismeri magát az útvesztőben. Nehéz tudomásul venni, hogy mi, akik ráharaptunk a könnyű és kellemes hitelekre – mi is felelősek vagyunk, hogy idáig jutottunk. Szóval előbb a saját fejünkben kellene rendet teremteni.

Ilyesmire mondják: „Ez most fájdalmas lesz”.

J. C. Chandor: Krízispont (Margin Call), 2011.

Magyarországi bemutató dátuma: 2012. március 8. (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)

Rendező, forgatókönyv: J. C. Chandor
Zene: Nathan Larson
Operatőr: Frank G. DeMarco

Szereplők:

Kevin Spacey (Sam Rogers)
Paul Bettany (Will Emerson)
Jeremy Irons (John Tuld)
Zachary Quinto (Peter Sullivan)
Penn Badgley (Seth Bregman)
Simon Baker (Jared Cohen)
Mary McDonnell (Mary Rogers)
Demi Moore (Sarah Robertson)