Írta: Hudácskó Brigitta
Szegény nőket még az ág is húzza – ez lehetne az alcíme Denisa Fulmeková szlovák írónő első önálló regényének. Pedig az optimista A remény vonalai címmel jelent meg magyarul. Ha belelapozunk, a folytatás már sokkal kevésbé derűlátó: amikor főszereplőnk, Éva először látja meg a vonalakat a terhességi teszten, első reakciója közelében sem jár a reménységnek és kitörő örömnek. A történtek ismeretében a hír nem is olyan meglepő, hiszen Éva első gyermeke születése előtt veszélyeztetett terhes volt, majd a szülés utáni depresszió sem kímélte, így hamarosan arra az elhatározásra jutott, hogy részéről a családbővítés ott ért véget.
Persze amint Éva túlteszi magát az első sokkon és a hormonok is működésbe lépnek, nagy örömmel várja a második apróságot – hogyisne várná, hiszen időközben két barátnőjéről is kiderült, hogy a közeljövőben rendszeres vásárlók lesznek a bababoltokban. Így a feltehetően amerikai romantikus filmeken szocializálódott Éva lelkesen tervezgeti, milyen remek kismama klubot alakítanak majd ők hárman, hogyan beszélik meg a terhességgel kapcsolatos élményeket, és általában milyen rettentő jól fognak mulatni.
De ezt a történetet nem a Warner Bros. finanszírozza, így a folytatás sokkal kevésbé lelkesítő. Éva hamarosan egy egészen más klub tagja lesz: miután elveszíti a babát, a kórházban megismerkedik két másik nővel, akiknek ugyanezt a tragédiát kellett átélniük. Bár a három, teljesen eltérő társadalmi helyzetű és habitusú asszonyt a közös traumán kívül első pillantásra semmi más nem köti össze, mégis úgy döntenek, később is kapcsolatban maradnak, támogatják egymást a baba-projektben, és reménykednek, hogy hamarosan újra látják az ominózus teszt-vonalkákat. Mindeközben Éva igyekszik legyűrni irigységét legjobb barátnőjével szemben, aki boldogan gyűjtögeti a babakelengyét, és próbálja lebeszélni az abortuszról egyedülálló kolléganőjét, aki pedig gyerekre vágyik a legkevésbé.
Egyes vélekedések szerint, ha az ember kisbabát vár, hirtelen mindenütt észreveszi azokat, akik hasonló cipőben járnak: ez Fulmeková regényére is igaz, ahol az egy oldalra eső kismamák száma jócskán meghaladja az átlagos mennyiséget. A remény vonalai azonban egyúttal a kismama-regények állatorvosi lovaként viselkedik: a szerzőnek sikerült belesűrítenie a regénybeli hat nő életébe a legtöbb olyan dolgot, amely félelemmel tölti el a leendő anyukákat: szülés utáni depresszió, vetélés, abortusz, érzéketlen orvosok, veszélyeztetett terhesség, egyedülálló anyaság – szegény nőket tényleg még az ág is húzza.
Fulmeková igencsak érzékeny, ám nagy érdeklődésre számot tartó témákhoz nyúlt a könyvében, ami alapvetően szerencsés húzás is lehetett volna. Azonban az ötletek kivitelezése már kevésbé biztos kézzel történik: domborodó (avagy kevésbé domborodó) pocakjuk ellenére a karakterek kétdimenziósak maradnak, és nem sok mindent tudunk meg róluk azon kívül, hogy egyikük a szalvétatechnika lelkes híve, a másikuk pedig kiváló kuglófot süt. A főszereplőről pedig még ettől is bizonytalanabb a kép, ami egyúttal azt is megakadályozza, hogy az olvasó különösebben szimpatizáljon Évával.
Az érzékeny témákat az írónak sikerül olyan művi módon bemutatnia, hogy az olvasóban a lehető legkevesebb érzés ébredjen. Bár ez a lépés rendkívüli kíméletességre vall a szerző részéről, azonban a regény nem váltja be a fülszöveg azon ígéretét, hogy „Fulmeková a női lélek olyan intim szférájába engedi betekinteni olvasóját, amit csak azok ismerhetnek, akik átélték meg nem született gyermekük elveszítésének kínjait” – hacsak nem egy homályos pinceablakon tekintünk be abba a bizonyos női lélekbe, és ezért nem látunk semmit.
Ha a történet különösebben nem is kavarja fel az olvasót, annál zavaróbb lehet a magyar fordítás, amely – amellett, hogy magyartalan kifejezésekkel hívja fel magára lépten-nyomon a figyelmet – a szerkesztés jelentős hiányosságairól árulkodik. Pedig ha valaminek, ennek a regénynek szüksége lenne arra, hogy jó benyomást tegyen az olvasóra. Így azonban nem tudunk feltétel nélkül együtt örülni Évával a könyv optimista befejezésekor, mert a regény nem volt több egy mérsékelten kellemes olvasmánynál, a feledhető fajtából.
Adatok: A könyv fülszövege
Denisa Fulmeková: A remény vonalai
K.u.K. Kiadó, 2010
Kriszta
2013. február 19. kedd
Most kezdtem el olvasni a könyvet, és nem értem, hogyan engedték ebben a formában megjelenni. Idézek: “ki fog kelleni kaparni a méhét”, “ki fog kelleni bontania azokat a nagy viaszosvászon táskákat”, a menzeszt “megkapni”, pizzacikk (pizzaszelet helyett) stb.
KedvelésKedvelés