Vladimir Nabokov: Király, dáma, bubi (részlet)

Posted on 2012. január 17. kedd Szerző:

0


Király, dáma, bubi - címlapJellegtelen, komor kiskocsma abban az utcában, ahol Franz lakik. Három férfi némán veri a blattot. Egy terhes asszony, az egyikük felesége, sápadt, mint a kiklopfolt bárányszelet, álmosan figyeli a játékot. Egy csúnyácska, rángatózó arcú lány unottan lapozgat egy ősrégi képes újságot, és megáll a keresztrejtvénynél, melyet valaki már kivakarhatatlanul teleirkált. Egy vakondprém bundás nő (nagyot nézett a kocsmárosné, amikor meglátta) meg egy teknőckeretes szemüveget viselő fiatalember cseresznyelikőrt szopogat és közben egymás szemébe néznek. Egy munkanélkülinek látszó sapkás részeg ütögeti a vastag üveget, amely mögött kolbász formába állnak össze a bedobált érmék – azok vesztesége, akik betoltak egy pfenniget a nyílásba, majd egy kar segítségével rángatták a kis bádog zsonglőrt, miközben a labdácskák összevissza tekeregtek a kacskaringós járatokban. A pulton halszerűen csillog a rászáradt sörhab. A kocsmárosné, a melle akár egy futball-labda, ásítozva nézi, hogy egy sötét sarokban, egy spanyolfaltól félig takarva, hogyan eszik a pincér egy púpozott tányér tört krumplit. Az asszony háta mögött, a falon kakukkos óra, fölötte rénszarvasagancs, mellette pedig színes olajnyomat: Bismarck és III. Napóleon találkozása. A kártyazaj egyre halkul. Majd teljesen megszűnik.
– Jó helyet választottál, itt biztosan nem lát meg minket senki.
A fiú megsimogatta a nő kezét:
– De nincs még késő, kedvesem, nem kéne már menni?
– A nagybátyád csak éjfél körül jön haza, vagy még később.
– Ne haragudj, hogy egy ilyen koszfészekbe hoztalak.
– Ugyan már, dehogy. Mondtam már, hogy nagyon jól választottál. Most képzeld el, hogy egy heidelbergi diák vagy. Milyen aranyosan néznél ki az egyensapkában.
– Te meg hercegnő inkognitóban? De jó lenne pezsgőt inni, körülöttünk szerelmespárok táncolnak, andalító magyar zenére…
A nő az asztalra könyökölt, öklét az arcába mélyesztette. Hallgattak.
– Mondd csak, ettél már ma? Mintha most még soványabb lennél.
– Ugyan, mit számít? Egész életemben boldogtalan voltam. És most itt vagy velem.
A kártyások mozdulatlanul bámulták a lapjaikat. A dagadt nő fáradtan a férje vállára hajtotta a fejét. A lány gondolataiba merült, s már nem rángatózott az arca. A képes újság lapjai ernyedten lógtak a botról, mint szélcsendben a zászló. Csend. Dermedtség.
Martha mozdult meg először. Franz is próbálta lerázni magáról a furcsa kábultságot; hunyorgott, megrángatta a zakója szárnyait.
– Szeretem, de szegény – próbált Martha viccelni. Hirtelen elváltozott az arca. Elképzelte, hogy neki sincs egy vasa sem, akárcsak Franznak, és itt ülnek kettesben, ebben a nyomorúságos kisvendéglőben, álmos munkásokkal, részegekkel, ócska kurvákkal, ahol csak a falióra ketyegése hallatszik a fülseketítő csendben, valami vacak lőrét isznak, és így ütik el a szombat estéiket. Elszörnyülködve gondolt bele, hogy ez az ágrólszakadt kedves fiú valóban a férje, ifjú férjecskéje, akit semmi pénzért nem adna oda senkinek. Stoppolt zokni, két rend ruha, csorba fésű, egyetlen szoba félig vak tükörrel, mosástól-főzéstől kivörösödött kéz, meg ez a kocsma, ahol már egy márkáért királyi módon be lehet rúgni…
Annyira megrettent, hogy belemélyesztette körmét a fiú kézfejébe.
– Mi történt? Kedvesem, nem értem.
– Állj fel! – mondta Martha. – Fizess, és menjünk. Fullasztó ez a hely, nem kapok levegőt.
De amikor nagyot szippantott a hideg november éjszakai levegőből, mindjárt megint meggazdagodott, hozzásimult Franzhoz, gyorsan lépést váltott, hogy egyszerre lépjenek, és a vakondprém bunda alatt megkereste a fiú meleg kezét.
Másnap reggel, az ágyban, a napfényes hálószobájában mosolyogva gondolt vissza ostoba riadalmára. „Nézzük józanul a dolgokat – nyugtatta magát. – Egész egyszerűen van egy szeretőm. Az pedig arra való, hogy feldíszítse az életet, nem arra, hogy elbonyolítsa. Igen, az egy dísz, kellemes dísz. És ha mondjuk…”

Vladimir Nabokov

Vladimir Nabokov

De különös módon semerre sem tudta irányítani a gondolatait: Franz utcája zsákban végződött, s gondolatai is mindig ebben a zsákban rekedtek meg. Sehogy sem tudta elképzelni magának, hogy Franz nincs, hogy valaki más csodálója bukkan elő a ködből rózsával a kezében, mert ahogy közelebb jött, mindig Franz volt az. Ezt a napot, mint minden más napot is a Franz iránti szerelme lengte át. Próbálta felidézni a múltat, azokat a képtelen éveket, amikor még nem ismerte Franzot, de nem a saját múltja jelent meg előtte, hanem a fiúé: a kisváros, ahol egyszer leszálltak a vonatról, s amit akkor meg se nézett igazán magának, s a ködből felsejlett egy zöld tetős fehér ház, melyet ténylegesen sosem látott, de Franz oly érzékletesen írta le – és az utcasarkon a vörös téglás iskola, és a sovány, szemüveges fiúcska.

(Fordította: Vargyas Zoltán)

Bővebben a könyvről: Halálos játékosok

Adatok: A könyv fülszövege

Vladimir Nabokov: Király, dáma, bubi

Európa Könyvkiadó, 2011