A bosszú kapujában | Karin Alvtegen: Árulás

Posted on 2012. január 4. szerda Szerző:

0


Írta: Boros Ágota

Árulás - címlap„Amikor a bosszú útjára lépsz, azzal kezdd, hogy két sírt ásol: egyet az ellenségednek, egyet pedig magadnak.” A kínai közmondás akár a mottója is lehetne ennek a kitűnő skandináv pszichokriminek, mely a szó igazi értelmében nem is krimi, sokkal inkább lélektani dráma.

Eva és Henrik tizenöt éve élnek együtt, a kívülállók számára irigylésre méltó körülmények között. Nincsenek anyagi gondjaik, népszerűek, kiterjedt a baráti körük, és szemük fénye, a hatéves Axel is szép, okos kisfiú. Mi a baj mégis? Eva régóta érzi, hogy valami nem stimmel: férje kerüli, behúzódik a szobájába, alig vesz részt a mindennapokban. A családban a nő hordja a nadrágot, ő keres többet, ő intéz mindent, ő dönt. Nemcsak a fontosabb dolgokban, de lassan már az apró-cseprő ügyekben sem kéri ki Henrik véleményét.

Észre sem veszi, hogy ezzel megfosztja párját a férfiasságától, kvázi kasztrálja. Azt persze sejti, hogy előbb-utóbb lépnie kell, nem hagyhatja figyelmen kívül a szaporodó jeleket, a csöndet, a szexuális élet, a gyöngédség teljes hiányát, a közömbösséget. Ha rendbe akarja hozni házasságát, muszáj lesz leülniük beszélgetni. Arra azonban álmában sem gondol, hogy a férfi már csak fizikai valójában van jelen a házban, a szíve, a lelke rég másé.

Henrik egy veszekedésben felesége képébe vágja, hogy „nekik már nem izgalmas együtt”. És bár tagadja, hogy lenne valakije, közönyével, szavaival porig alázza Evát. A nő pedig kutatni kezd. És mint tudjuk, aki keres, az talál. Egy fülbevaló, a gyerek csacsogása kedves, aranyos óvó nénijéről, akit a papa is kedvel… és az asszony képzeletében már össze is állt a kép.

Eldobták, semmibe vették, elárulták, megcsalták. Sértett önérzetében, hiúságában pusztítani akar: nem egyszerűen elégtételt venni, hanem megsemmisíteni a másikat, egzisztenciálisan és lelkileg lehetetlenné tenni. Bűnhődjenek az árulók, nincs kegyelem.

Előtte még azonban szüksége van arra, hogy valaki megerősítse nőiségében, hogy érezze, valaki még kívánhatja őt.

Eközben egy magányos fiú gyöngéden, hatalmas odaadással ápolja több mint két éve kómában fekvő barátnőjét. Hiába mondják az orvosok, engedje el, nincs remény, Jonas rendületlenül beszél hozzá, tornáztatja, masszírozza. Semmi másra nem vágyik, mint hogy Anna felébredjen, hogy szeressék, elfogadják, hogy kényszerbetegségét – melynek gyökerei gyerekkorába nyúlnak vissza – az igaz szerelem, a hűség segítségével legyőzhesse.

A sebzett Eva és a boldogtalan Jonas a sors szeszélye folytán egy éjszaka erejéig egymásban lelnek vigaszt. A történet azonban nem várt fordulatot vesz. A szereplők élete hirtelen rémálommá válik.

Karin Alvtegen végig képes fenntartani a feszültséget, karakterei hús-vér figurák, akár a szomszédaink is lehetnének. A regény azért is vérfagyasztó, mert hihető, logikus, lélektanilag megalapozott. Kiváló dramaturgiai érzékkel csöpögteti az információkat a szerző, ugyanazt az eseményt a három főszereplő más-más szemszögéből elmesélve. Azonosulni, szimpatizálni nem tudunk ugyan velük, de megdöbbentő, ahogy – A vihar kapujában című műhöz hasonlóan – minden résztvevő egy másik történetet él meg, másképp értelmez egy cselekedetet, egy szót, egy gesztust.

Karin Alvtegen

Karin Alvtegen

Szöllősi Adrienne gördülékeny fordításának is köszönhetően izgalmas, bár nyomasztó hangulatú a könyv. És hogy a címbeli árulást ki követte el, milyen következményekkel jár Eva konspirációja, ki kinek esik áldozatául… nem is olyan könnyű megválaszolni.

Mert bosszút állni egyszerű. Együtt élni a tettünkkel, sodródni az akaratlanul elindított lavinával, már lényegesen nehezebb. Tehát megismétlem: „Amikor a bosszú útjára lépsz, azzal kezdd, hogy két sírt ásol: egyet az ellenségednek, egyet pedig magadnak.”

Adatok: A könyv fülszövege

Karin Alvtegen: Árulás

Animus Kiadó, 2010