Laure Charpentier: Gigola (részlet)

Posted on 2011. december 26. hétfő Szerző:

0


Gigola - címlapAz első három évem az orvosin szánalmas bukással végződött. Emlékszem a ragyogó júniusi napra, az utcai zöldség- és gyümölcsárusokra, akik dicsérgették primőrjeiket a tűző napon, a derűs égre, melyen foszladoztak a felhők. Sokáig mentem, sodródtam a bámészkodók áradatában, újra és újra átsétáltam a Szajna két partját összekötő, hol aranylóan napos, hol árnyékba boruló hídon.

Folytassam? Menjek el a szeptemberi vizsgákra, vagy hagyjam? Hagyjam… ez a szó dobolt a halántékomon. Hirtelen cél nélkül futni kezdtem. Aztán kilátástalanul zuhantam. A hideg bárpultra könyökölve meleg és szeszes álomba merültem.

Hazamentem, megrészegülten a fáradtságtól és az undortól, szomorúan tántorogva a szánalmas kollégiumi szobába vezető lépcsőn. Hiányzott a kényelem; a tulajdonosok valószínűleg azt gondolták, hogy az egyetemistáknak nincs igényük a komfortra és a tisztaságra. Értelmiségiek, tehát szegények, tehát piszkosak… A sikeres vizsgák végén, kalapjukat megemelve, ajkuk újra megtanult mosolyogni, mintegy varázsütésre megszületett a tisztelet, és a pénz reménye, ami minden hónap végén csordogál, az ex-hallgatót és a polgárt öntudatlan szövetségessé téve. Le kell mondanom mindörökre ennek a világnak a hangulatáról, a bársonynadrágról, a minden alkalomra megfelelő garbó pulóverekről, a hangapipáról és a vastag teknőcszemüvegről? A végtelen éjszakákról a Contrescarpe téren, a füstölgő gyertyák és a felbontva sorakozó palackok körül? Ezentúl másképpen kell élnem, egy intellektuálisan kevésbé gazdag, de anyagilag kényelmesebb életet?

Ledobtam magam a mexikói pléddel letakart ágyra, melynek gyászos csikorgása rímelt lelkem keserűségére.

Azonnal ájult alvásba merültem, amelyben a szájat betölti az undor és a gyorsan felhajtott alkohol…

Amikor a telefon csengése felébresztett, vacogva keltem fel, jeges verítékben úszva, bizonytalan kezekkel. Egyetemi barátnőm volt az, a híres Daphné, a boncolások és morbid tréfák kedvelője.

A Monge utca végén vár a Bouchon de Liège-ben, minél előbb, annál jobb. Még nehezen forgott a nyelvem, amikor felkeltem, rávetettem magam az egyetlen mosdó csapjára, és nem gondolkodtam azon, mibe mentem bele.

A fejem nehéz volt, fájt, alig álltam a lábamon. Gyorsan felkaptam a lila inget, amit nagyon szerettem, és begomboltam a nadrágom. Rövidre vágott hajam nem ismerte a fésűt; sminkelni csak sokkal később kezdtem magam.

Lerohantam hat emeletet, forgószélként érkeztem meg a Bouchonba. A vidám, kibontott hajú Daphné szemüvege az asztalon, fesztelenül elnyúlva várt a hatalmas, bordás kötésű pulóverben, mely nem tudta elrejteni feltűnő alakját.

Leültem mellé, émelyegve a negyed liter vörös látványától, amit szemérmetlenül ivott. Mészáros lánya volt, határtalanul gazdag, és maximálisan kihasználta, amit a fiatalsága adott neki. Daphné, a túlságosan gömbölyded alakjával nemigen tetszett nekem. Leginkább talán alkoholmámorban úszó kicsapongásaiért szerettem.

Forró csókkal fogadott, amitől megfagyott a vért az ereimben. Ettől és a vörösbortól majdnem elájultam a Bouchon teraszán.

– Szóval, öreglány, minden oké?

– Talált… süllyedt.

Hirtelen hálás lettem az érdeklődéséért ennek a kipirult arcú lánynak, aki láthatóan jól érzi magát a bőrében. Egy pillanatra még a fejfájásomról is elfeledkeztem a combjait nézve; a farmernadrágja rendetlenül ráncolódott össze a szemérme tájékán. Vörös körmű, piszkos lábát az asztal lába köré csavarta. Semmi vonzó vagy megkapó nem volt benne, kivéve a hosszú, enyhén hullámos, vörhenyesbarna haját, mely a fenekéig omlott le.

Nem nézegettem tovább. Semmihez nem volt kedvem… De tulajdonképpen miért is jöttem?

– Hát én is, képzeld el… de fütyülök rá… szeptemberben újra nekivágok. Előttem a hosszú szünidő! De sokat nevettünk az idén! Minden nem sikerülhet az életben, elvégre csak egyszer vagyunk fiatalok, azzal töltsük ezt az időt, hogy tespedünk az előadótermekben és a könyvtárakban?
– Daphné, Aspirint akarok, és egy negyed liter Vittelt. Aztán beszélgetünk.

Ujjaival csettintve odahívta a bárpincért. Két perccel később mohón ittam a hideg ásványvizet, fantasztikusnak éreztem az ízét.

– Mit akarsz csinálni ma este? Megünnepeljük az év végét? Mi lenne, ha elmennénk a Cage-ba? Vagy Jean-Bernard-hoz?

Sem az egyikért, sem a másikért nem voltam oda. A Cage elég piszkos hely, rácsokkal, és vörös függönyökkel, ahol egész éjszaka gyertya ég. Semmit nem lehet látni, annyira tele van füsttel…

A Jean-Bernard bisztró kihagyhatatlan konyháját hirdette elegáns, bíborszínű környezetben, ahol valódi koponyák ragyognak a félhomályban. Ezen felül, Oliver is ott lesz, nézhetjük a két ölelkező fiatalember jelenetét összefonódó ujjaikkal, elaléló arckifejezésükkel. Amennyire lenyűgöztek először, amikor észrevettem őket a kávéház mélyén, most annyira untatott a bisztró a cigányzenés lemezeivel, vodka-narancsával, a töröknek nevezett kellemetlen cigarettával és a rettenetesen súlyos falikárpittal. Szegény fejem, hazaérve, ezzel volt tele.

– Nem, Daphné, ezekhez nincs hangulatom. Torkig vagyok a műsorukkal. Valami újhoz lenne kedvem.

– És ha mennénk egy kört a kabrióval? Nálam van Lola tragacsa…

Erre nem mondhatok nemet. Remek ötlet. A fejfájás kezdett csökkenni, és a hűvös estében a 150-es tempó az autópályán…

– O.K., Daphné, hol parkoltál?

– A Maubert téren, öreglány. Pont szemben a házzal, ahol lakom, így mindenkit megehet az irigység.

Akaratom ellenére rámosolyogtam, és anélkül, hogy megkérdeztem volna, nála vannak-e az autó papírjai, követtem, elvakítva az előttünk lenyugvó naptól. A haja enyhén libbent, szinte szépnek találtam az aranyló napfénnyel övezve. Az emberek kíváncsian vagy rosszallóan fordultak felénk. A vállát óvón átöleltem, ő szerelmes nőstényként hozzám simult. Nem szóltam semmit, de a már rég kialudtnak hitt vágyat éreztem ismét. Daphné az Ambre solaire parfüm és izzadság szagát árasztotta.

Amikor beszálltunk a Triumphba boldogan kacagott, ahogy még soha nem hallottam. Célba ért, és tudta ezt. Daphné három éve várt rám elfojtott szerelmével, és soha nem adta fel.

Olyan remegő kézzel dugta be a slusszkulcsot, hogy szinte megindító volt. Magamhoz húztam, egy pillanatig hagyta örömmel sóhajtva fel.

A csavargók elkezdtek éjszakára berendezkedni a Maubert téren, amely hemzsegett a kosárral a kezükben hazafelé siető, komoly háziasszonyoktól. Daphnéval mezítláb, farmerban voltunk, a külvilágtól a Triumph forró karosszériája védett. Néztük, hogy járkálnak a szoros kontyú spinék, cekkerrel az oldalukon; egy pillanatra sem gondolnák, hogy egy napon majd mi is csatlakozunk a nyájhoz.

Szinte boldogok voltunk abban a tudatban, hogy mi többek vagyunk, legalább is közéjük nem olvadó mások, még ha meg is húztak minket néhány órával korábban… Daphné vadul indult, anélkül, hogy elvette volna a fejét a vállamról; óvatosan én húzódtam el.

A rádió a Platterséket adta, a felejthetetlen Only yout. Jól éreztem magam, szinte a semmiben, mintha nem is autóban ülnék, amit Daphné biztos kézzel vezetett, lába görcsösen a gázpedálon. Nem húztam el a karom, éreztem a tenyeremben a gömbölyű és nyirkos vállát, amit a pulóver fedetlenül hagyott.

A szél lebegtette a haját, mosolyogva néztem a bacchánsnőt egy pokoli gép volánjánál.

A Déli autópályán a szél szemből ért. Hátradőltem az ülésemen, átadva magam a lázas izgalomnak, amitől a lélegzetem is elfúlt. A szívem hevesebben vert, forróság ömlött szét a hasam táján. Az ingem mini ejtőernyőként megduzzadt, és nagy szélpofonok dermesztették a bőrömet…

Daphné felhangosította a rádiót, a Teenagers váltotta fel a Platterst. Egy pillanat alatt elmerültünk az őrületben. Láttam, a kilométeróra mutatója 150 körül rezeg. Az út hátrasuhant a kerekek alatt. A Triumph veszélyesen táncra perdült. Csodáltam Daphné ösztönös határozottságát a volánnál, őrült szemmel vezetett, mint egy versenyautóban…

Fokozatosan lassított, letértünk az autópályáról, befordultunk egy autóútra, amely talán egy faluhoz vezetett. Messze voltunk Párizstól, a házak ritkultak, ameddig a szem ellát, helyet adtak a sűrű, zöld növényzetnek. Rám sem pillantva, Daphné letért egy keskenyebb útra, majd egy mohás ösvényre, melyen a gyér fű vékony, poros vonalként húzódott.

Leszállt a hűvös éjszaka, semmire nem gondoltam.

Laure Charpentier

Laure Charpentier

Daphne megállt, de a motort halkan búgni hagyta. Kikapcsoltam a rádiót anélkül, hogy a karomat arrébb mozdítottam volna. Finoman megsimogattam gömbölyű és puha vállát, melyről már eltűnt a nedvesség.

– Laure… olyan jól érzem magam… szeretlek…

A sötétség ellenére éreztem, hogy mereven néz. Szótlanul közelebb húztam. A mészáros lánya már nem volt ott, semmi abból, ami korábban taszított. Erős illat csapott fel pulóvere széles nyakkivágásából. Simogatni kezdtem az arcát. Mohón felnyögött. Nem mozdultam. Még nem volt kedvem felkínált ajkaira. Csak arra vágytam, hogy finoman, ügyesen simogassam.

Bővebben a könyvről: A szerelmes természetű strici története

Adatok: A könyv fülszövege

Laure Charpentier: Gigola

K.u.K. Kiadó, 2011