Semmi személyes | Chris Cleave: Méhecske

Írta: Hudácskó Brigitta

Mit adnál azért, hogy jobb legyen azoknak az élete, akik egy távoli országban, tőled sokkal rosszabb körülmények között élnek? A pénzedet? Az aláírásodat? A szabadidődet? Szóval bármit, amire nincs igazán szükséged?

Veszélyes belegondolni, hogyan viszonyulunk a nálunk szerencsétlenebb sorsú emberekhez: hirtelen nagyon jónak érezzük magunkat, ha átutalunk némi pénzt az Unicefnek, rettentő tájékozottak vagyunk az Afrikát érintő legfrissebb politikai kérdésekben, támogatjuk a méltányos kereskedelmet, megnézzük a tévében a Live 8 koncertet, és aláírunk minden aláírnivalót. Mi mindent megtettünk, amit megtehettünk. Azonban mindezt biztonságos távolságból cselekedtük meg, az otthonunk nyugalmában vagy egy olyan országban, ami nincs a Külügyminisztérium által nem javasolt üdülési célpontok között.

Sokkal nehezebb azonban jó embernek lenni, amikor nincs több ezer kilométer köztünk és azok között, akik a segítségünkre szorulnak. Akkor mit teszünk? Ezzel a kérdéssel kell szembenéznie egy brit házaspárnak Chris Cleave regényében, amikor egy nigériai nyaralás során megismert lány, Méhecske, bukkan fel a küszöbükön.

Chris Cleave a regény igencsak találó mottójául egy olyan mondatot választott, ami az Egyesült Királyság belügyminisztériuma által kiadott tájékoztatóban szerepel: „Az Egyesült Királyság büszke arra, hogy mindig is menedéket nyújtott azoknak, akik az üldöztetések és a konfliktusok elől hozzánk sodródtak [sic].”

A regény főszereplője, Méhecske is üldöztetés és konfliktusok elől sodródott az Egyesült Királyság egyik menekültek számára fenntartott fogdájába – kérdés azonban, hogy erre az ország mennyire lehet büszke. Mennyire lehet büszke arra az okra, amiért a lánynak el kellett hagynia a hazáját, mennyire lehet büszke arra, hogy Méhecske a brit földön eltöltött első két évét fogdában töltötte, és mennyire lehet büszke arra az Egyesült Királyság, hogy úgy engedett szabadon több menekültet, hogy egy adminisztrációs gikszer folytán dokumentumok és papírok nélkül lökött ki embereket egy számukra ismeretlen országba – ahol egyébként már évek óta tartózkodnak.

Méhecske azonban még így is szerencsésnek mondhatja magát. Ő legalább ismer valakit az országban: egy brit házaspárt, akivel még odahaza, Nigériában találkozott. Azonban Andrew-nak és Sarah-nak is megvan a maga baja, és arra vágynak a legkevésbé, hogy egy szép napon egy régen halottnak hitt lány és egy jó mélyre eltemetett történet csengessen be hozzájuk. És ki hibáztatná őket? Hiszen mindenkinek elég gondot jelent megoldani a saját életének kontextusában elképesztően fontosnak tűnő problémákat, így kinek van arra kapacitása, hogy még a más életét is ő rendezze el? Hiszen letudtuk az éves jó cselekedetünket, amikor küldtünk egy kis pénzt az Unicefnek. Hát mit akarnak még tőlünk? Mégis mit tehetnénk még?

És egyáltalán miért tegyünk bármit is? Ahogy a köztisztviselő Lawrence, Sarah barátja találóan megfogalmazza, a menekültek kérdésével senki nem foglalkozik, ugyanis senkit nem érint személyesen. Valóban: amíg mi magunk érintetté nem válunk ebben a kérdésben, addig megnyugtathatjuk magunkat azzal, hogy valaki biztosan gondoskodik a menekültekről. Ott van például az Egyesült Királyság, na, ők például kifejezetten tárt karokkal várják őket. Örülnek nekik. Mit kell még erről beszélni?

Méhecske története azt mutatja, hogy nagyon is kell erről a témáról beszélni. El kell felejtenünk azt a tévképzetet, hogy az üldöztetés, konfliktusok vagy bármilyen más okok miatt hányatott sorsú emberek tőlünk távol élnek, egy olyan országban, amelyet elsőre talán meg sem tudnánk mutatni a térképen, és az, hogy mi történik velünk, minket a legkevésbé sem érint. Hiszen a menekültek köztünk élnek (vagy legalább szeretnének) és valós problémáik vannak, amelyekre akkor is megoldást kell találni, ha nekünk is valós problémáink vannak. Ennek pedig az első lépése az, hogy egyáltalán beszélünk a dologról. Hajrá Chris Cleave, hajrá Méhecske.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Athenaeum Kiadó, 2011