Chris Cleave: Méhecske (részlet)

1.

Sokszor azt kívánom, bárcsak inkább egy brit egyfontos érme lehetnék, semmint afrikai lány. Mindenki örülne, ha lát. Talán a hétvégén beugorhatnék hozzád, aztán – én már csak ilyen csélcsap vagyok – mégis inkább a sarki boltoshoz ugranék be, te azonban rá se rántanál, mert a fahéjas csiga majszolása és a dobozos kóla szürcsölése annyira lefoglalna, hogy eszedbe sem jutnék többet. Boldogok lennénk, mint azok, akik egy nyaraláson egymásba habarodtak, de a másik nevét már rég elfelejtették.

Egy pénzérme oda mehet, ahol a legnagyobb biztonságban van. Átkelhet a sivatagon, az óceánon, maga mögött hagyhatja a puskaropogást, az égő nád keserű szagát. Amikor biztonságos helyre ér, megfordul és úgy mosolyog rád, ahogy Nkiruka nő­vérem mosolygott a falunkbéli férfiakra azon a nyáron, amikor már nem volt lány, de még felnőtt nő sem, de jóval azelőtt, hogy anyánk félrevonta és komolyan elbeszélgetett vele.

Egy egyfontos érme is lehet komoly dolog: hatalom vagy sze­génység álcája – ha olyan lány vagy, akinek egyikből sem jut ki, az nagyon komoly dolog. Kapdosol utána, hogy megfogd és a zsebedbe rejtsd, nehogy elillanjon egy biztonságos országba – nélküled. Igen ám, de az egyfontos kész varázsló: ha üldözőbe veszik, ledobja a farkát, akár egy gyík, és elillan – a kezedben pedig csak néhány fillér marad. Úgy döntesz, most végre elka­pod, és akkor a brit egyfontos – ez a legnagyobb varázslat az egészben – zöldhasú bankóvá alakul, és a puszta levegőt mar­kolod. Én mondom.

Pedig de szeretnék egyfontos lenni! Az érme mindig biztos helyre tart – mi meg csak nézzük, hová igyekszik. Emberi dicső­ség, más néven globalizáció. A magamfajta lányok fennakadnak a bevándorlási tisztek előtt, míg az egyfontos átugrik a forgókaros beléptetőkapun, kicselezi a nagydarab, egyensapkás férfiakat, és beugrik a reptéri droszton várakozó taxiba. Hová megyünk, uram? A nyugati civilizációba, drága barátom, méghozzá íziben!

Ilyen kedvesen beszél a brit egyfontos. Hangja, akár II. Er­zsébet királynőé, hiszen rajta is van az arcképe: ha jobban szem­ügyre veszem, látom, hogy mozog az ajka. Vajon mit mond? A fülemhez szorítom az érmét. Azonnal tegyél le, kislány, vagy hívom az őrséget!

Márpedig ha a Királynő ezt mondja, muszáj engedelmesked­ni. Olvastam valahol, hogy a környezetében még a királyok és a miniszterelnökök is azon kapják magukat, hogy a testük anél­kül is engedelmeskedik az ő utasításainak, hogy azok eljutottak volna az agyukig. Hadd áruljam el, hogy ez nem a korona vagy a jogar miatt van. Én hiába tűznék tiarát a rövid bongyor ha­jamba, hiába emelném magasra a jogart, a rendőrök ugyanúgy odalépnének hozzám a hatalmas cipőikben azzal, hogy nagyon csinos ez a szerelés, asszonyom, de láthatnánk a papírjait? Nem a királynő koronája meg jogara uralkodik nálatok az országban, hanem az általa beszélt nyelv és a hangja. Ezért az a jó, ha te is úgy beszélsz, mint ő, mert így, a Cullinan-gyémánthoz fogható tisztasággal a hangodban, azt mondhatod a rendőrnek: Szent ég, hogy merészeli?

Csak azért vagyok életben, mert a brit angolon belül is az úgy­nevezett oxfordi angolt tanultam. Úgy akartam beszélni, mint a Királynő. Most azt gondolod, hogy mi ebben a pláne? Nigériában úgyis az angol a hivatalos nyelv, és én nigériai vagyok. Ez igaz, a baj csak az, hogy otthon mi sokkal jobban beszélünk angolul, mint az angolok. Hogy úgy beszéljek, mint az angol királynő, el kellett felejtenem a saját anyanyelvemet. A királynő például soha nem mondaná azt, hogy volt egy kis entyem-pentyem, és a lány feldobta a farát, és behálózta a kedvenc fiamat, pedig jó, hogy ki nem bökte mindkettőnek a szemét, hogy erre még ráfaragnak. Nem, a Királynő ezt mondaná: A menyemet a női bájainak köszönhetően eljegyezte a trónörökös, ám előre lehetett látni, hogy mindez aligha vezet jóra. Ugye, milyen kár?

„Oxfordi angolsággal megtanulni olyan, mint amikor buli után másnap a vörös körömlakkot le kell kapargatni a lábkörmökről: rettenetesen hosszan tart, és soha nem lesz tökéletes, mert a sarokból sosem jön le rendesen a piros. Legalább emlékeztet arra, hogy egy jót buliztál. Láthatod, nekem se könnyen fért a fejembe. Viszont időm, mint a tenger. Merthogy az oxfordi angolt a délkelet-angliai Essexben, az idegenrendészeti fogdában sajátítottam el, ahol két évig tartottak bezárva. Időm, mint a tenger.

De miért vettem magamnak a fáradságot? Ahogy az egyik idősebb lány mondta nekem, ha életben akarsz maradni, jól kell kinézned vagy jól beszélned. Mert a csúnyák és a halkszavúak papírjai valahogy sohasem rendeződnek. „Kiutasították őket.” Magyarán: hazazavarták őket. Mintha Anglia egy születésna­pi zsúr lenne, szép-szép, de nem tart örökké. Csak a csinosak­nak, meg akiknek felvágták a nyelvét: mi maradhatunk. Máris szebbnek és élhetőbbnek tűnik a hazád.

Elmondom, mi történt, amikor kiengedtek. A fogdaőr a ke­zembe nyomott egy taxijegyet és azt mondta, hívjak egy taxit. Köszönöm szépen, uram, az Isten fizesse meg az ön jóságát, sok örö­met és boldogságot kívánok önnek és az egész családjának, mond­tam neki. Mire a tiszt a plafont bámulta, pedig nem is volt rajta semmi néznivaló, és annyit mondott: Jézus. Aztán a folyosóra bökött és azt mondta, ott a telefon.

A telefonnál sorba kellett állni. Ezzel a hálálkodással most tényleg elvetettem a sulykot, gondoltam. A Királynő maximum azt mondta volna ennek az őrnek, hogy köszönöm, aztán el is van rendezve. Vagy még inkább azt, hogy hívjon taxit maga, vagy agyonlövetem, lefejeztetem, aztán karóba húzatom a londoni Towerrel szemben. Rá kellett jönnöm, hogy egy dolog könyvekből és új­ságokból tanulni a királynő által beszélt nyelvváltozatot a zár­kámban, és megint más beszélni azon a nyelven az angolokkal. Dühös lettem. Mondtam is magamnak: Kislány, még egyszer nem eshetsz ebbe a hibába! Ha úgy beszélsz angolul, mint vala­mi suttyó, aki a hajón szedte fel a nyelvet, azt azonnal kiszúrják, és rögtön hazazavarnak. Ezt gondoltam akkor.

Három lány állt előttem a sorban. Mindet aznap, pénteken, egy napsütéses májusi péntek reggel engedték ki. A folyosó mocskos volt, de tisztaságszagú. Hipó! Ki van ez találva!

A fogdaőr az íróasztalánál ült: nem figyelt ránk, mert újsá­got olvasott. Kiteregette az újságot az asztalon. De nem olyan újság volt, amilyenből én tanultam a nyelvet, nem a Times vagy a Telegraph, nem is a Guardian. De nem ám: mi, ugye, nem is olvasunk ilyen lapokat. Egy fénykép volt az újságban: egy lány toplessben. Ugye, érted, mire gondolok? Végtére is angolul mon­dom. Ha én ezt otthon a nővéremnek, Nkirukának vagy a falu­béli lányoknak elmesélném, akkor itt meg kéne állnom, hogy elmondjam, mi is az a topless.

– Hát a felül semmi! Az a lány félig pucér volt. Értitek már?

– Mi? Nem volt rajt’ melltartó sem?

– Az sem.

– Hűha!

Újra belekezdenék, de a falumbéli lányok végig sutyorog­nák a történetet. A szájuk elé kapott kézzel vihognának. Épp belekezdenék a történetbe, hogyan engedtek ki aznap reggel az idegenrendészeti fogdából, amikor a lányok félbeszakítanának. Nkiruka rájuk szólna:

– Hallgassatok mán! Hallgassatok! Csak hogy értsük. A csaj az újságban. Lotyó volt, ugye? Éjszakai pillangó? Szégyellte magát, le­sütötte a szemét?

– Dehogyis sütötte le a szemét! Egyenesen belenézett a fényképe­zőgép lencséjébe, és mosolygott.

– Hogy? Benne van az újságban?

– Igen.

– A britek nem szégyellik magukat a cickójukat mutogatni?

– Nem. Nem szégyen. A fiúknak tetszik, nincs mit szégyellni rajta. Ha lenne, az a csaj sem mosolyogna úgy az újságban, érted?

– Az összes csaj így mutogatja magát? Ringó cicikkel mászkálnak az utcán, mennek templomba vagy vásárolni?

– Nem, csak az újságban mutogatják.

– De ha egyszer a fiúknak tetszik, és nincs mit szégyellni rajta, miért nem járnak mind így?

– Nem tudom.

– Hiszen két éve ott élsz, te kis világutazó! Hogyhogy nem tudod?

– Ez van. Az egész életem egy nagy fölfordulás volt. Néha már arra gondoltam, talán maguk a britek se tudják a választ az ilyen kérdésekre.

– Hűha!

Látod, hiába is próbálnám meg otthon a lányoknak töviről hegyire elmesélni a dolgokat, lépten-nyomon félbeszakítanának. Hogy mi az a linóleum, vagy a hipó, vagy a szoftpornó, vagy hogy mi mindenné változhat egy brit egyfontos érme? Mintha ez a sok hétköznapi dolog megannyi csodás rejtély lenne. Az én történetem csak egy csepp lenne a csodák tengerében és könnyen olybá tűnne, mintha az egész ország a Bűvös Csodák Szövetsége lenne, ahol az én kis történetemben nincsen semmi különös. De neked sokkal könnyebb az egészet elmesélni, mert neked mondhatom azt, hogy aznap reggel, amikor elengedtek minket, a menekülttáborban az ügyeletes fogdaőr egyre csak bámulta azt a félmeztelen lányt az újságban. Mert te rögtön ér­ted, miről van szó. Hát ezért töltöttem két évet azzal, hogy úgy megtanuljak angolul, mint a Királynő, hogy mi ketten nyugodtan beszélgethessünk.

Az őr, aki a félmeztelen lány képét nézegette, alacsony ember volt, kesehajú. Keddenként konzerv gombalevest kaptunk, annak volt ilyen színe. Vékony csuklója az asztalon mint valami fehér műanyag szigetelésű kábel. Lötyögött rajta az egyenruha. Felhúzta a vállát, amitől úgy állt rajta a zubbony, mintha a feje mellett mindkét oldalt egy-egy púp nőtt volna, vagy mintha valami kisállat vackolta volna oda magát a zubbonya alá. Amikor este levette a zubbonyát, biztos azoknak az állatkáknak a szeme szikrázott a fényben, gondoltam, meg azt is, hogy uram, a feleséged helyében én ugyan le nem vetném a melltartóm!

Mondd, uram, miért azt a lányt nézegeted az újságban, és nem minket itt a sorban? Mi lenne, ha elszöknénk, gondoltam, de rögtön eszembe jutott, hogy úgyis elengednek minket. Ez nehe­zen fért a fejembe. Ennyi idő után! Két évig voltam őrizetben! Tizennégy évesen érkeztem ebbe az országba, papírok nélkül, így nem tudtam igazolni, hogy még kiskorú vagyok, ezért a felnőttek közé kerültem. A baj csak az, hogy a fogdában férfi­ak-nők vegyesen élnek, csak éjszakára különítették el a férfiakat egy másik szárnyba. Amikor beesteledett, bezárták őket, mint a farkasokat. Nappal azonban ott járkáltak közöttünk és ették, amit mi ettünk. Mégis ki voltak éhezve. Sóvárgó tekintettel bámultak minket. Akkor az idősebb lányok megsúgták, hogy ha életben akarok maradni, jól kell kinéznem és jól kell beszélnem, de én úgy gondoltam, a beszéddel mégiscsak nagyobb biztonságban leszek, mint ha csinos vagyok.

Elcsúfítottam magam. Nem mosakodtam, zsíros volt a bőröm, a mellem pedig leszorítottam a ruha alatt, hogy kicsinek és laposnak tűnjék. A ruhaadományokból a többi lányok igyekeztek csinos ruhákat-cipőket válogatni, amelyek jól álltak nekik, csak én túrtam végig a dobozokat olyan holmik után, amelyekben nem látszik az alakom. Bő farmert hordtam hawaii mintás férfiinggel, hozzá acélbetétes fekete bakancsot. Az orra lyukas volt, kilátszott a fémbetét. A nővért megkértem, hogy orvosi ollóval egészen csutkára nyírja le a hajamat. Két évig nem mosolyogtam, sőt, egy férfinak sem néztem a szemébe. Rettegtem. Csak éjjel könnyebbültem meg, amikor a férfiakat elzárták, és a zárkámban letekertem a mellemet leszorító rongyot. Levettem a nehéz bakancsot, felhúztam a térdem, és ráhajtottam a fejem. Hetente egyszer a matracon ülve kifestettem a lábamon a körmöm. A ruhaadományos doboz mélyén találtam ugyanis egy kis körömlakkot. Még rajta volt az árcédula is. Ha egyszer megtalálom azt, aki adta, megmondom neki, hogy azzal az 1 font 99 pennyvel az életemet mentette meg. Mert egyedül ez emlékeztetett még arra, hogy élek. Az acélbetétes bakancs alatt a vörösre lakkozott körmöm. Amikor levettem a bakancsot, volt, hogy alig tudtam visszafojtani a könnyeimet, csak ringattam magam és reszkettem a hidegtől.

A száraz évszakban a nővérem, Nkiruka az afrikai nap alatt nővé érett: hogy is lehetne hibáztatni, hogy a nagy vörös forró­ságban megszédült és kihívóan viselkedett? Ki ne vetné a hátát az ajtófélfához és nézné elégedett mosollyal, ahogy az anyám leülteti és elbeszélget vele: Nkiruka, kislányom, nem szabad így mosolyogni az idősebb fiúkra!

Én a fehér neoncsövek alatt, idegenrendészeti őrizetben, a fogda föld alatti helyiségében értem nővé, Londontól 60 kilo­méterre keletre. Itt nem voltak évszakok, csak hideg, hideg, hi­deg, és nem volt kire mosolyognom. Azok az évek belém fagytak. Az afrikai lány, akit fogdába zártak, szegénykém, soha nem menekült meg onnan igazán. A lelkem mélyén még mindig be vagyok oda zárva, örökre be vagyok zárva, és csak fekszem a neoncsövek alatt a zöld linóleumon, államig felhúzott térddel. Ez a nő, akit kiengedtek a fogdából, ez a lány, aki én vagyok, más ember lett. Nincs bennem semmi természetes. A fogságban születtem, helyesebben születtem újjá. Újságokból tanultam a nyelvet, mások levetett ruháit hordom, és a te pénzed fájóan hiányzik az én zsebemből.

Képzelj magad elé egy fiatal nőt, aki egy gyermekjóléti alapítvány prospektusából kivágott képről mosolyog vissza rád, a környékbeli szupermarket parkolójában álló szelektív kukából guberált, elnyűtt rózsaszín ruhát visel, de úgy beszél angolul, ahogy a Times vezércikkében írnak! Én, ha meglátnám magam, biztos átmennék az utca túloldalára. Komolyan, ebben az egy dologban teljes az egyetértés a te hazád meg az én hazám között. Ők azt mondják: Az a menekült lány nem közülünk való. Nem hozzánk tartozik. Félszerzet, babó, természetellenes nászban fogant ivadék, a Hold ismeretlen arca.

Igen, menekült vagyok, és nagyon magányos. Tehetek én arról, ha nem úgy nézek ki, mint az angolok, és nem úgy beszé­lek, mint a nigériaiak? Miért, egy angol lánynak feltétlen fehér bőrűnek kell lennie, fehérnek, mint a nyári égen szálló bárány­felhő? És egy nigériai lánynak muszáj törnie az angolt, mintha az angol és az igbo valahol a légkörben összekeveredett volna és záporesőként hullott volna alá, egyenesen a szájába, hogy fulladjon belé és édes meséket köhögjön föl tőle, meséket az afrikai színkavalkádról és a kisütött főzőbanán ízéről? Nem, korántsem egy mesemondóra emlékeztet, hanem egy árvízkárosultra, aki gyarmati vizet köhög föl a tüdejéből.

Nagyon sajnálom, de rendesen megtanultam a nyelvetek. Egy igaz történetet akarok elmesélni. Nem azért jöttem, hogy a színes Afrikáról regéljek. A fejlődő világ szült, de itt újjászü­lettem, és be akarom bizonyítani, hogy az életem szürkeség. És ha mégis kiderülne, hogy szeretem a főzőbanánt, akkor az maradjon köztünk és szépen kérlek, ne mondd el senkinek! Jó?

Bővebben a könyvről: Semmi személyes

Adatok: A könyv fülszövege

Chris Cleave: Méhecske – Egy kislány hazát keres

Athenaeum Kiadó, 2011