Piotr Rawicz: Az ég vére (részletek)

Posted on 2011. december 8. csütörtök Szerző:

0


Az ég vére - címlap194… július tizenkettedikén azt a parancsot kaptuk, hogy fogjuk a poggyászainkat – fejenként húsz kilót –, hagyjuk nyitva a lakásunk ajtaját, és gyülekezzünk a nagy téren, a folyó mellett. Pislogó cigarettavégek ezrei várakoznak egy ércből készült hamutartón: egy kéz suhan át, pillér formájú lámpaoltót tartva.

Csöndes fájdalom a város, ahol az ember élt, ahol az övéi meghaltak, és amely a szemünk láttára válik Történelemmé. Teljesen egyedül, a készülődő mészárlás közepette, élni fogok tehát. Persze aki még nem jutott el a Tudáshoz, az nem tudja lefesteni a saját halálát. Minden reményük hiúnak bizonyult, gondoltam gonoszul. Valamikor szerettem őket, amikor éltek, de ez nem volt könnyű szeretet. Túl hatalmas volt talán? Éveken, évszázadokon át kapálóztak, hogy elhomályosítsák a szeretetem képét. De nem sikerült nekik. S az irántuk való súlyos szeretetem már előre megsejtette, hogy lesz egy csodálatos korszak, amikor majd könnyűvé válik. Meghaltak mind, s én előre megéreztem ezeknek a halottaknak a szeretetét, amely ettől fogva elnyelt, ahogyan az alkonyi táj egy gyermek távoli árnyékát. Tudtam, hogy a következő pillanat a keserű élettel együtt örökre szóló alibit is kínál majd nekem. És én túlságosan gyönge vagyok, mindig is az voltam – folytatta az ügyfelem – ahhoz, hogy alibi nélkül éljek.

Nos hát, ez a sok ember ott körülöttem mind papírokat tartott a kezében. Nem voltak többé férfiak, sem nők: csak kezek, kezek, mint megannyi kiáltás, kezek erdeje. Kezek sem – papírok, dokumentumok. A legcsodálatosabb dokumentumok, amelyeket egy Birodalom nyújthatott az embereknek. Ezek a menlevelek mind azt bizonyították, hogy az Ezeréves Birodalom nem nyerheti meg a háborút, sőt egyetlen napig sem élhet, ha birtokosuknak akár egyetlen hajszála is meggörbül.

A patikus szép felesége, akire az elmúlt időkben gyakran vetettem gyengéd pillantásokat, ágyúkat gyártott, hogy a harc folytatódhassék. A hatalom, amely bennünket összeterelt, fontosnak, létfontosságúnak tartotta, hogy őt ne háborgassák, még rendkívüli vészhelyzetben sem. Egy tizenhárom éves szőke kislány ócskavas-gyűjtő volt. Ne bántsák – így szólt a menlevele –, a kislány a Gárda legfőbb parancsnokának magas védelme alatt áll. És az öreg Gordon szenátor, Gordon, aki – így mondták a városban – életében nem hált nővel, aki a szépséget visszataszítónak találta, és csak a csúfságot és a nyomorúságot kereste, mert
azt akarta segíteni és fenntartani; aki – ahogy ezt minden szegény tudta a városunkban – száraz kenyéren élt, talán gyökereket és füveket evett, hogy a nyugdíját szétoszthassa a valódi és álkoldusok között…Nemes küldetését elismerte, sőt támogatta a megszálló: kinevezte őt a tartományi szociális önsegélyező szervezet legfőbb vezetőjének. És az öreg szenátor – előkelő cím és feneketlen nyomorúság egy hajlott hátú postás hosszú csontváz-alakjában összezárva –, az öreg szenátor, akit harminc évvel azelőtt tévedésből választottak meg egy országos, messianisztikus lista végéről, vajon mire gondolt? Van a hulláknak „szociális önsegélyező szervezete”? Lehet udvariasan és udvariatlanul rothadni? S a rothadás egy folyamat vagy egy személy, aki nagylelkű alamizsnát osztogat a testvéreimnek? És ha személy, akkor hogyan lehet ábrázolni, milyen színekbe öltöztessem abban az elbeszélésben, amelyet egyszer majd meg kell írnom? Szólás az oszlásról? Ez a közönséges szójáték képes megvédeni magát, vagy nekem kell majd megvédenem, karddal a kezemben?…

Mégis azt vettem észre, hogy a saját gondjaimat vetítem a szenátor csontsovány fejébe. Voltak csinos lányok, akiknek a csípője és melle még épphogy csak kezdett gömbölyödni. Éretlen gyümölcs, melyet az ember leszedni készül. Elfogott a féltékenység, amikor a pusztulásukra gondoltam, a lángra, amely helyettem fogja halálra nyaldosni ezeket a melleket és csípőket. Vadabb féltékenység, mint amilyet az életükben éreztem… Egybegyúrni az összes lányt, egyenként levenni a fátylakat és takarókat, kiinni a fanyar levet; fenékig kiinni… A gondolat bizony részegítőbb volt, mint „Astarót megrontása” – a vers, amelyet évek óta írtam, vagy inkább nem írtam… Ez volt hát a nagy felfedezés: ifjúságom lánykái nemsokára éppolyan ős-alakok lesznek, mint Astarót, és éppolyan isteniek is. A Nagy Üreg, amely hamarosan elnyeli őket, nem marad-e éppúgy rejtve a halandók előtt, mint az Istennő lakhelye?…

Mindenkire rámosolyogtam. Én nem lengettem papírokat. Üres kezem árulás volt, a többiek reményével szemben elkövetett árulás…

Ott volt Sulamit bácsikája, a púpos kisöreg, négyezer év történelmével a csontos arcán. Nem beszélte sem az urak nyelvét, sem a környékbeli parasztokét. A haja őszes fekete volt. Halált hívó szín, míg az én szőkeségem, ha meg nem mentett is, egy fokkal följebb volt a túlélés meredek lépcsőjén. A púpos rabbi sehol a világon nem tudta volna eltitkolni, hogy kicsoda. Ahogyan rám nézett, a pillantása súlyosabb volt minden szónál. Nem kérte tőlem azt a kései tanácsot, amellyel merő kegyetlenségből fordultam hozzá: „Hamis papírokat kell szerezni, elhitetni velük, hogy közülük való…” Ó, tudtam én, hogy nem fogadhatja meg ezt a tanácsot. Tudtam, hogy később, amikor a hajó elment, emlékezni fogok a gonosz szavaimra, az arrogáns, felsőbbrendű arckifejezésre, amelyet a szőke hajam miatt engedhettem meg magamnak, meg azért, mert hibátlan kiejtéssel beszéltem az ellenség nyelvét.

Vonat fütyült. Vagy valami üzem távoli szirénája? „Tegyék a csomagjaikat a tér szélére. Adják át az aranyat, az ékszereket, az ezüstöt. A férfiak balra – ötös sorokban…” Várni, még mindig csak várni. Akár az Úr angyalai, úgy vették körül a sisakos, valószerűtlen katonák a csöndben reszkető teret. Ahogy fölszedték a horgonyt, lassan és ünnepélyesen siklani kezdett a hajó.

(…)

A táj kilométerkövek módjára táncolt. A vére megalvadt, súlyos volt, és fekete. Újra kezdődtek a végtelen vándorlások. Csak az éjszaka hozott olykor pihenést; amikor nagyon mélyre szállt:

„Amikor az álmok serege leszáll a sorsodra,
Testet ölt, és fölfalja a hitetlenséged húsát,
Az életed húsát…”

A túlélésünket fenyegető legnagyobb veszélyt sajátos gesztusaink jelentették, amelyeket az őseinktől sajátítottunk el, és a tiltott városban folytatott életünk hívott újra elő. A jelentéktelen mozdulatok, szemvillanások, amelyek nem eléggé hasonlítottak a bennünket körülvevő emberekéhez, az arcunkra feszülő bőr rándulásai, a szándékunk szerint nyugodt járás, amely egy csöppet túl feltűnően fékezte az ösztönös gyorsaságot, amelyre az örökös félelem késztetett bennünket.

Fürkészni a mások arcát anélkül, hogy észrevennék. Nem akarni, és mégis fürkészni. Titkolni a szörnyű, mohó vágyakozásunkat a táj, a tiszta levegő, a folyók és az ég után. Kitörölni magunkból az azokkal szemben ránk kényszerített alázatot, akiket nem szántak azonnali kiirtásra. Titkolni az ugyanezekkel szemben érzett mérhetetlen gőgöt.

És mindezt városokon, falvakon, vasúti kocsikon, szállodai szobákon át, amelyek vég nélkül vonultak el megvakult szemünk előtt. A hontalanság lett az egyetlen hazánk, egyetlen otthonunk, és nem volt jó ezen a túlságosan tágas vidéken élni. Naponta törtem össze az Örökkévalóság tintatartóját, ahogyan az ember az üvegből öntött, mozdulatlan angyalszárnyakat töri össze. S mindezek a gesztusok, mindezek a szavak azért, hogy közelebb kerüljek az Istenhez, a menekülő Istenhez. Mert a mi Istenünk a menekülés. Nem a menedék.

A legyőzött főváros romos volt és gúnyos, lompos és megalázott. A villamoskalauzok nem fogadták el a jegy árát, mert az a megszállók kincstárát gazdagította volna. A városfalakra festett graffitik vereséget jósoltak a pillanatnyi gazdáknak. Kézzel sokszorosított próféciák keringtek a kabátok alá rejtve, amelyeket a nép hangja egykori nagy embereknek – Sába királynőjének, Paracelsusnak vagy az egyház különböző szentjeinek – tulajdonított, s amelyek a Féreg küszöbönálló megsemmisülését hirdették. A város felszíne alatt az ellenség elleni merényletek tervei szövődtek, amelyek mintha a város déli részét széles karjával körülölelő folyó mélyén születtek volna. A fegyveres ellenállás és a feketepiac ejtette rabul a lelkét ennek a falusi származású, alig urbanizálódott népségnek, amely a zavargásokban és a pártoskodásban találta meg fanyar boldogságának, igazi boldogságának talán egyetlen kulcsát. Ha éhesebb lett, a mártírium kenyerét ette, ha szomjasabb, a hősiesség részegítő italát itta. Szeretet- és gyűlöletigényét egyaránt fejedelmien fedezni tudta.

Csakhogy ez a gyűlölet egyáltalán nem volt kizárólagos: elsősorban kétségtelenül a megszállóra irányult, de azoknak a ritka szerencséseknek is kijutott belőle, akik a mieink közül megmenekültek. Mint a repkény egy oszlopot, úgy vette körül a mozdulatainkat, az arcunkat és a gondolatainkat. Ugyanazok a nők és férfiak, akik dacoltak a halállal az ellenséggel vívott harcban, helyeselték a mi túlélésünk ellen irányuló kíméletlen erőfeszítéseit.

Ennek a nemzetnek a legyőzött és ellenszegülő fővárosában fogtam föl, hogy a csellel meggyilkolt Gerhard csak egy szánalmas vidéki amatőr volt. Mesteri zsarolók valóságos egyesületei, a megszálló önkéntes kollaboránsai állítottak csapdát nekünk, vettek körül bennünket szüntelenül éber figyelemmel.

Vajon hányan lehettünk ebben a több százezer lakosú városban, akik próbáltunk kitérni a fürkésző szemek, a gyilkos kezek elől? Százan vagy ötször százan? Nem tudtam. Olykor összeakadt a tekintetem olyanokéval, akik láthatóan névtelenek, semlegesek igyekeztek lenni, és akik éppen a névtelenségre való törekvés miatt voltak felismerhetők. Olyan tekintetekkel, amelyek abban a pillanatban őrült szeretetet, lehetetlen szeretetet váltottak ki belőlem.

Hányan voltunk? Nem tudom. De ebben a városban, amely a harcával kivívta a világ csodálatát, itt tanultam meg, hogy a széles sugárutak úgy fájhatnak, mint egy beteg szív, hogy egy park ősszel, az itt-ott sétáló emberekkel és a lépteink alatt megzizzenő aranyszínű falevelekkel, a kései napsütés csodájával, hideg és kegyetlen ellenség lehet. Hogy a villamos az áldozatait száz ellenséges szemmel kémlelő szörny.

Néhány távoli ismerős, a valóságos helyzetemről mit sem tudó „barát” révén kineveztettem magam egy színház igazgatójának. Miközben ostoba revüket rendeztem – amelyeket az ellenség a saját bevallása szerint azért tűrt el, hogy züllessze a legyőzött ország lelkét –, alkalmam nyílt megismerkedni énekes- vagy táncosnői munkára jelentkező lányokkal. Nyomasztott a testi hűség Noémi iránt. Nem akkor lesz-e tisztább a cinkosságunk, a lelkünk vérével öntözött egységünk, ha megszabadul ettől a kényszerű és abszurd, óvatosságból és félelemből fenntartott szexuális kizárólagosságtól? Ezt a problémát Noémi nem értette, mert nem volt tisztában az együvé tartozás bürokratizálódásában rejlő veszéllyel, és – igazán megbocsátható tapasztalatlansága folytán – hajlott arra, hogy a test óhatatlanul növekvő közönyét összetévessze valami súlyos erkölcsi fogyatékossággal. Ez ellen a vélt erkölcsi fogyatékosság ellen küzdött, az igazáról meggyőződve, amikor hol egyre mélységesebb bánatba menekült, hol pedig féktelen jelenetekbe, amelyekben néha igazán nagynak mutatkozott.

A testemre és lelkemre szórt átkok, a büntetések, amelyeket minden gondolatomra kiszabott, ha az a kettőnk közös világán kívül született, a kristálytiszta világosság, a következetesség minden matematikánál élesebb és embertelenebb világa, amelyből mindörökre száműzve volt minden öncélúság és minden kísérlet, ez a világ, amelyben minden csíra már a megszületése előtt a saját végeredménye és a saját hullája volt, ez volt az a tér, amelyet Noémi nyitott előttem, hogy a szerelmemet és az árulásomat fogadja.

Körülöttünk ezer éjszaka fojtogatja egymást. Bezárva Noémi monológjába, ebbe a sárga, lihegő lámpásba, amely mindjárt szétrobban, mint egy beteg szív, összehúzom magam, nincs semmi felületem. Mértani pont vagyok, amely lebeg és álmodik. És szenved, mert tudja, hogy amint bejut a nemes húsba, az eleven húsba, amelyet istenít, csak homokszem lehet a szemhéj alatt, csak az lehet, aki sebez. Tudhat egy mértani pont megszűnni, fölolvadni, kitörölve a kerékvágást, a fájdalmas nyomokat, amelyeket a világon áthaladtában hagyott? Az öngyilkosság kegyelme, a megszűnés édes kegyelme nem lehet osztályrésze annak, akit a halhatatlanság kemény masszájából faragtak. Ó, hogy átkoztam ezt a könyörtelen halhatatlanságot, amelyet a Teremtő mint bohócruhát aggatott ránk. A testemben ezt a gyűlöletes reszketést, ami az Isten. Addig is tudtam, tudtam én: mint ragadozó madarak fogtok lecsapni egyszer rám, még el sem gondolt új gondolataim, mindazok a képek, amelyeket még észre sem vettem… De nem kérek belőletek. Ti a jövő vagytok, a jövő pedig az ellenség.

Megtapogattam a láng külső falát. Simogattam végtelenül lágy bőrét. Egyszer vajon belépek majd, szép lassan, a tűz sebzett húsába?

A nekem támaszkodó, komisz Noéminek, aki tőlem csak a legrosszabbat várta, elmondtam egy mesét. Így kezdődött:

„Századokkal ezelőtt egy gyertya lángjának belsejében élt egy aggastyán.”

Noémi a kezemet csókolgatta. Úgy vélte, hogy egyetlen szövetségese a félelem, amely bennünket a karmaiban tart. Nem árul-e el a szövetség testembe vésett jele az első utamba akadó szajha előtt?

A szemek, az ablakok, a lámpások, megannyi fájó kelevény, megannyi mérgezett forrás, amelyből a pusztulásunk vize fakad.

– Mire gondol a svábbogár, amikor azt látja, azt érzi, hogy egy súlyos csizma készül lecsapni rá, hogy összezúzza a páncélját, széttapossa a fehér beleit? Elképzeli a Reccsenést és a Bűzt, a két végterméket, amelyet elszálló élete a földön hagy? És milyen gyümölcse lenne egy hím pók és egy emberi hermafrodita – talán annyira lehetetlen? – kereszteződésének?

Ilyen, G. hadnagyhoz méltó kérdésekkel szórakoztatott a színház gépésze, egy szerencsétlen hülye, félig bolond, félig provokatőr, a kopott fekete öltönyében, amikor a lyukas fotelemben szunyókáltam.

A legjobb igyekezettel próbáltam válaszolni ezekre a kérdésekre… Egy kialudt kohóban próbáltam feléleszteni e rögeszmék mágiáját, de a kohó hideg volt, a mágia pedig halva született.

Egyre jobban benne jártunk az őszben, és a folyó felszínét összefüggő rétegben borították a sárga falevelek. Az egymást követő napok olyan egyformák voltak, hogy alig érdemelték meg a naptárban szereplő nevüket és sorszámukat. Sokszor elvetélt napok voltak, tollukat vesztett, hamuszürke madarak, súlyosak, mint az agyaggöröngy.

Piotr Rawicz

Piotr Rawicz

Egyik nap a bolond gépészt túszul ejtették, és agyonlőtték, a szájába gipszet öntöttek, hogy megakadályozzák az utolsó, lázító kiáltást, holott nem is kiáltott volna. Az agyonlövésre ítéltek hosszú sora a géppisztoly ütemére hullott, ahogyan a gyerekjátékból ismert zsineg könnyen kibogozható csomói.

Másnap tovább kellett állnunk, mert egy újonnan szerződtetett színész megsejtette a valódi kilétemet. Noémi megkönnyebbült, nagyon megkönnyebbült, hogy ott kell hagynom a színinövendékeket.

Bővebben a könyvről: Transzirónia

Adatok: A könyv fülszövege

Piotr Rawicz: Az ég vére

Gondolat Kiadó, 2010