Szerkesztés Állócsillag – Danny Boyle: Napfény (film)

Írta: Novics János

Mióta megnéztem a legendás Trainspotting rendezőjének filmjét, egyfolytában az univerzum foglalkoztat. S ha meggondolom, hogy minden csepp borban és minden szem szőlőben lényegében a napfény mutatkozik meg, máris egészen elcsüggedek, mert nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak a bort, de a saját nevetségesen kicsi és múlandó sejtjeimet is ennek a monumentális égitestnek köszönhetem.

Persze Danny Boyle filmje nem egészen erről a dilemmáról szól, igazából különösebb dilemmája sincsen. Egy űrhajó, nevezetesen az Ikarosz II halad a jövőben a Nap felé, mert a történet szerint az emberiség csillaga haldokol, ezért hát valamit sürgősen tenni kell. A legénység a Föld valamennyi hasadóanyagát egyetlen atombombába passzírozva viszi a Napra, hogy azután ott felrobbantsa, s ezzel ismét fényt szítson anyabolygójának.

A műfaját tekintve tudományos-fantasztikus mozinak nevezhető filmben szinte az összes jellegzetes sci-fi motívum felbukkan. Az űrhajó matrózai az Alien-filmekből ismerősek, a képvilág stílusa Tarkovszkij Solaris és Kubrick 2001 Űrodüsszeia című munkáját idézi, utóbbit mellesleg az intelligens robothang is utánozza.

Boyle valószínűleg szándékoltan emelte be művébe ezeket a klasszikus elemeket, ehhez képest mégsem egy transzcendens üzenet vagy metafizikus vízió lesz a vége, hanem valamifajta misztikus űrextázisba oldott Armageddon-szerű thriller.

Ennek ellenére a film alapötlete tetszik, és az olcsó akcióba futó – bár vizuálisan figyelemre méltó – zárójelenetek kivételével nemcsak megkedveltem, de kimondottan ráirányította figyelmemet létezésem és az univerzum eredetére, illetve jövőjére. Valóban egészen elképesztő a tudat, hogy életem pusztán egy hidrogénből és héliumból álló, óriási gázgömb terméke, amely 5 milliárd éve virul az űrben, s miután én meghalok, még legalább 5 milliárd évig ugyanúgy nyilazza majd sugarait a végtelennek tetsző feketeségbe.

A Nap kolosszális energiáját és fényerejét Boyle is megragadja néhány nagy hatású jelenetben, mi több, jócskán mitizálja is az égitestet. Ebben a filmben a Nap nem csupán tudományos vizsgálódásra alkalmas jelenség, de sokkal inkább az egyiptomi vallás megtestesült isteni szubsztrátuma. A film hősei ennek a hitnek lesznek az áldozatai, de hogy miként, azt nem mondom meg.

A lényeg ugyanis tulajdonképpen nem a film történetében keresendő, hanem inkább a téma és a megkonstruált látvány sokatmondó hátterében. Gondoljunk csak bele: ennek az irdatlan gáztömegnek a felszíne legalább hatezer fokos, de magjának hőmérséklete eléri a 14 millió Celsiust is. Nem kétséges persze, ha a Balaton partján ekkora távolságból leégeti a bőrünket és elvakít autóvezetés közben, akkor milyen érzés lehet tartózkodni a közelében. Viszont ha nem született volna meg, sok évezredes emberi történelmünkről most aligha írhatnánk okos értekezéseket. Még belegondolni sem ildomos, micsoda kozmikus tréfa áldozatai vagyunk, hiszen csak egy véletlenül ideperdült csillagnak köszönhetjük az életünket.

És ez még semmi ahhoz képest, ha azt feszegetjük, mi történik, ha egyszeriben megszűnne. Mérvadó tudósok szerint, ha a Nap héliumtermelő képessége abbamaradna, paradox módon még nagyobbá dagadna, és magába olvasztaná, azaz sugárzásával elnyelné a Földet. Ha viszont csak egyszerűen lekapcsolnánk, akár valami villanyt, bolygónk két nap alatt kihűlne, a légkör pedig összeomlana. Az utolsó kérdésem pedig az: ha vajon a csillagos ég milliárdnyi efféle csillagot rejt, mint a mi Napunk, akkor vajon hány, értelmes lényekből álló bolygó létezhet még a távoli galaxisokban? Egyes statisztikák, amelyek a csillagok mennyiségét és a hozzájuk tartozó csillagrendszereket veszik számítási alapul, 50 ezer és 1 millió közöttire becsülik a Föld-szerű bolygók számát az űrben.

Jól tudom, hogy ez az okfejtés senkit sem érdekel különösebben, engem viszont a film megtekintése óta olyan örök érvényű kérdések foglalkoztatnak, amelyekre évezredek óta keressük közösen a választ, mindhiába. Így hát nem tehetek egyebet, mint vagy beletörődöm abba, hogy létünk csupán a fizikai véletlenek eredménye, s ennélfogva élek a pillanatnak, carpe diem, kis porszem sorsomat halálomig a hedonizmusnak szentelem, vagy beleroppanva ebbe az elgondolhatatlan tudományos teherbe, inkább egy szükségszerű kozmikus Terv, azaz a mindenható Isten akaratát feltételezem.

Ám ebben az esetben meg kell jegyeznem, hogy az ilyesféle Teremtő jókora fekete humorral rendelkezhet, ha ilyen végtelenül kiismerhetetlen űrrel, pici értelemmel és kozmikus szemfényvesztéssel büntet minket.

Ha Danny Boyle filmje nem is lesz a filmtörténet sarkcsillaga, bennem legalábbis égető gondolatokat ébresztett. Legyen nappal vagy éjszaka: vakít a fénye idebent, és bolondul melegem van. A főhős egyébként az a szimpatikus Cillian Murphy, aki Boyle korábbi horrorjában, a 28 nappal később című moziban is vitte a filmet és Neil Jordan Reggeli a Plútón című alkotásában is joggal szerepelt.

Danny Boyle: Napfény (Sunshine), 2007 – angol sci-fi

Magyarországi bemutató dátuma: 2007. április 12. (Forgalmazó: InterCom)

Rendező: Danny Boyle
Forgatókönyvíró: Alex Garland
Zeneszerző: Karl Hyde, John Murphy, Rick Smith
Operatőr: Alwin H. Kuchler

A főbb szerepekben:

Cillian Murphy (Capa)
Chris Evans (Mace)
Michelle Yeoh (Corazon)
Cliff Curtis (Searle)