A vágy diszkrét bája – Pedro Almodóvar: A bőr, amelyben élek (film)

Írta: Jeges-Varga Ferenc

Pedro Almodóvar túlnyomórészt saját forgatókönyveiből dolgozik, legújabb munkájában azonban kész anyagból formálta filmre állandó témáját: a nemiség, az identitás és a szenvedélyek keszekuszaságát. Thierry Jonquet csavaros történetű lektűrjét, a Tarantula című kisregényt azonban akár maga a spanyol rendező is írhatta volna.

A toledói klinika ragyogó tehetségű plasztikai sebésze, dr. Robert Ledgard (Antonio Banderas) a világtól elzárt kúriájában felépített laboratóriumban az emberi bőr génállományának manipulálásával kísérletezik. Megszállottan kutatja annak a lehetőségét, hogy az emberénél ellenállóbb bőrréteget fejlesszen ki, amely képes ellenállni az égések vagy a rovarcsípések okozta hegeknek. A cél érdekében félreteszi erkölcsi érzékét, és kész szembemenni hivatása etikai szabályaival is.

Robert elhivatottsága mögött súlyos személyes motívum rejlik: fiatalon autóbalesetet szenvedett a felesége, amikor épp meglépni készült szeretőjével. A hűtlen hitves a karambolt ugyan túlélte, de nem tudta feldolgozni testének csúf eltorzulását, ezért önkezével vetett véget életének. Röviddel ezután a férfinak el kellett temettetnie fiatalkorú lányát is, akinek elméje akkor bomlott meg, amikor szemtanúja volt anyja halálának. Amikor később megerőszakolták, az újabb sokkot már nem tudta kiheverni. Öngyilkos lett ő is.

Hogy fájdalmáról megfeledkezhessen, Robert a munkájába temetkezik. A laboratóriumi kutatásnak álcázott tevékenység valójában a szakma által tiltottaknál is súlyosabb titkot takar. A férfi ugyanis a szeretett nő újraformálására készül. Ennek lenne nyersanyaga a ház lezárt szobájában fogva tartott Vera (Elene Anaya).

A rendező Jonquet bizarr regényét felhasználva voltaképp Mary Shelley történetét és Kypros királyának mítoszát meséli újra. A Bőr, amelyben élek férfi főhőse ugyanis egy személyben tragikus sorsú modern Frankenstein és újkori Pygmalion. Elvakultan játssza az istent, és bármi áron életet kíván lehelni teremtményébe. Az őrült zseni és a kreatúra viszonya azonban Almodóvar interpretációjában sem problémamentes.

Robert láthatóan nem akar személyes kontaktust Verával. Ahogy a tudós fürkészi a kísérleti egeret, ahogy Isten bámulja a nyáját, úgy figyeli a férfi egy faltól falig érő képernyőn a fiatal nő minden mozdulatát. Amikor belép a lány cellájába, gondosan kulcsra zárja az ajtót. Testközelben is csak a tudós szemével próbál fogva tartottjára tekinteni, a nő közelsége azonban zavarba ejti, megfutamodásra kényszeríti.

A férfi azzal ugyanis nem számol, hogy az együtt töltött idő nemcsak a teremtményt formálja át, hanem magát a teremtőt is. A kettejük közé emelt mesterséges falak nem gátolhatják meg az érzelmek kialakulását. Előre borítékolható, hogy a fanatikus doktor vad szerelemre lobban a tökéletesre csiszolt alkotás iránt, hiszen a teremtő nem ápolhat csupán érzelemmentes viszonyt a kreatúrájával. Hiába is áltatja magát dr. Ledgard, több ő, mint isten, több, mint tudós. Az egyszemélyes valóságshow főszereplőjének előbb-utóbb ki kell lépnie a ketrecből, hogy teremtőjének ágyasa legyen.

Mikor úgy látszik, minden a helyére kerül, a vágy beteljesedik, előbukkan a dramaturgiai csavar. Mert mindazt, amit Almodóvar a filmidő első órájában tudatosan rejtve tartott a néző előtt – tudniillik, hogy tulajdonképpen kicsoda is Vera, és Robert pontosan miért is tartja fogva őt – elkezdi feltárni. A közeli jövőből (2012) jó pár évet visszaugrunk az időben, hogy megismerjük Vincent és Robert történetét, a sebészi pontossággal és kitartó türelemmel kimért bosszúk szomorú párviadalát.

Ahogy Jonquet regényének, úgy Almodóvar filmjének is sikerül félrevezetnie érzelmeinket, és ezáltal átállítani előítéleteinket, viszonylagossá tenni a valóságot. Almodóvar alapvetően megőrizte az irodalmi alapmű komor, nyomasztó hangulatát, azonban finom elhangolással felülírja a regény befejezését. Jonquet bizarr lezárásával szemben a filmrendező egy rendkívül emberi, ugyanakkor groteszken mulatságos pillanatban szakítja meg a mesét.

Almodóvar a magas hőfokon égő szerelmi rapszódiák helyett ezúttal a halállal és szenvedéssel terhelt történetet tálal fel. José Luis Alcaine operatőr laboratóriumi tisztaságú kompozícióin a fekete, a fehér és a szürke dominanciájából baljós tónusok emelkednek ki: a vörös, a lila, a zöld rideg variációi. Alberto Iglesias zongorára és vonósokra írt muzsikája csak tovább erősíti a tényt, hogy A bőr, amelyben élek feszült, hideglelős alkotás.

A főszereplő családjának nehezen hihető mozzanatokat is tartalmazó, meddőséggel, gyilkossággal, öngyilkosságokkal és testvérhűtlenséggel tarkított előtörténete láttán már-már úgy véljük, a rendező becserkészi a nézőt a melodrámába. A filmből azonban hiányzik a korábbi munkák harsánysága és színessége.

Almodóvar a krimi, a thriller, a melodráma, a szappanopera összegyúrásával teremti meg alkotásának kevercs műfaját. Bár nem nélkülözi a groteszk humort sem, illetve helyenként találkozunk túláradó érzelmekkel is, sokkal visszafogottabb indulatokkal dolgozik, mint korábban. Csak elvétve találkozunk a filmben képregényszerűen elnagyolt, komikus karakterekkel. Ez persze nem jelenti, hogy a filmben ne volna szenvedély. Épp ellenkezőleg, az őrült, fékevesztett emóciókkal küszködő karakterekben a szerelem, a kéj, a megszállottság, a gyűlölet munkál. A szereplőkből azonban hiányzik a zabolátlan életöröm, amely a felfokozott drámai helyzeteket feloldhatná.

A bőr amelyben élek meghökkentő fordulata a regény ismerőinek nem okoz nagy meglepetést, de az összetett színészi játék még számukra is érdekessé teszi a történetet. Antonio Banderas húszévnyi hollywoodi vendégmunka után tért vissza egykori mentorához, hogy végre újból európai filmben vállaljon komoly drámai szerepet. Vonzó eleganciával, hűvös makulátlansággal formálja meg a doktor karakterét. Keményen uralkodik indulatain, mozdulatain, egész lényéből a kordában tartott fájdalom és szenvedély árad.

Elena Anaya játéka gyengéd és ártatlan nő képzetét kelti, de esdeklő tekintete sem tudja feledtetni velünk a vad dühöt, amit fogva tartója iránt érez. Játékával sikerül elbizonytalanítania még a nézőt is. És még ki kell emelni Almodóvar egyik kedvenc színészének, Marisa Paredesnek őrültségbe hajló házvezetőnő-anya figuráját, akivel a mester melodramatikus énjét csempészi bele a filmbe.

Almodóvar filmjei eltévelyedett lelkekről, felületes és futó emberi kapcsolatokról beszélnek. Főhősei magányos, a szeretni akarás görcsét magukban hordozó férfiak és elérhetetlen nők, akik a múlt emlékeibe merülnek, egy álomba, a halába révednek vagy éppen új bőrbe bújnak, mert csak ott érhetők utol.

A rendező általában nagyobb hangsúlyt ad az érzelmek tudatformáló játékának, mint a lélektani folyamatok aprólékos kidolgozásának. Itt sincs másképp, csakhogy most nem a főhős lelki alakváltását figyeljük, hanem a test és a szellem szétrepedését, az identitás sérülékenységét. Erről szól most is Almodóvar rendkívül feszes ritmusban – és ezúttal egy fokkal tartózkodóbb hangon.

Pedro Almodóvar: A bőr, amelyben élek (La piel que habito / The Skin I Live In), 2011

Magyarországi bemutató dátuma: 2011. szeptember 8. (Forgalmazó: Budapest Film)

Magyar feliratos előzetes:

Kapcsolódó könyv: Tarantula

Rendező: Pedro Almodóvar
Forgatókönyv: Thierry Jonquet, Pedro Almodóvar
Zeneszerző: Alberto Iglesias
Operatőr: José Luis Alcaine

A főbb szerepekben:

Antonio Banderas (Robert Ledgard)
Elena Anaya (Vera)
Blanca Suárez (Norma)
Marisa Paredes (Marilia)