Áldott minden, mi eleven – A Föld (film)

Írta: Árvay Alícia

Azt nem tudom, sok mozinézőt vonzott-e David Attenborough tévésorozatának filmváltozata, de abban biztos vagyok, hogy akik megnézték, jóval többet kaphattak annál, amit a természetfilmek általában nyújtani szoktak. A Föld című film ugyanis valódi dráma: az életben maradás drámája, kapcsolatba hoz bennünket a lét misztériumával.

Ha úgy tetszik, képi összefoglalóját látjuk egy nemes életfilozófiának. Marcus Aureliusnak például tetszene ez a film, ha ebből a gondolatából indulunk ki: „Mert aki első helyre teszi az értelmet, a benne lakó géniuszt és az ebből fakadó erény szent szolgálatát, az nem csinál semmiből tragédiát, nem sóhajtozik, nem keresi sem a magányt, sem az embersűrűt. Élni fog – s ez a legfontosabb! – anélkül, hogy az élethez ragaszkodnék, vagy eltaszítaná magától.”

Ez a film – hasonlóan az idézethez – éppen attól válik különösen széppé, hogy képes megmutatni az emberileg tudhatót. Aligha lehet ugyanis többet tanítani, mint megélhetővé tenni az örömét annak, hogy egyáltalán részesei lehetünk az élethalálharcnak.

A megértés több szintje és szerveződése is felfedezhető abban, ahogyan filmalkotók, Alastair Fothergill és Mark Linfield látják a környező világot. Ha úgy tetszik, akkor a film a természetfilm eszközeivel elregélt trubadúrdal: a mindenségnek, a létezés szerelmének az öröme és minden állomás szeretetteli elfogadása. Éppen ezért Erósznak ajánlott műalkotás: a megértés aktusával tanít, s szakít az elemi iskolás erkölcsi neveléssel, mert nemcsak kirajzolja annak a korlátait, amit helyesnek gondolunk, hanem egy lépéssel tovább is megy. Nem aranyos bocsokkal hódít, hanem azzal, hogy „szereti” a fehér cápát, amint kettéroppantja a púpos bálna borját.

A púpos bálna mama végigéhezte a tavaszt a sarkvidéki óceánon, ami biztonságos ugyan a csemetéjének, viszont nem kínál táplálékot. A borjú naponta kétszáz liter tejet iszik, vagyis a mama ugyanilyen tempóban gyengül, de majd csak akkor mer nekivágni a 4000 mérföldes útnak olyan óceánok felé, amelyekben sok a plankton, ha a „kicsi” már megerősödött. A biztonságos sarkvidéktől egészen az Egyenlítőig kell úszniuk. A púpos bálna mamának egyes-egyedül és ilyen legyengülten kell megvédenie majd a kicsinyét a planktonokban gazdag, de cápáktól nyüzsgő óceánon.

Egy harmadik kategóriájú természetfilm megindító szöveget mondana a félelmetes képsor alá az áldozatról, amikor a cápa szétroppantja a púpos bálna mama szeme fényének látszó kicsi testet. Nem kell ebből több könnyet kifacsarni: igen, a szegény púpos bálna mama hiába éhezi végig a tavaszt, gyengül le, adja a szíve-vérét a kicsinyének és úszik 4000 mérföldet, miközben féltve ügyeli a kicsikéjének minden uszonycsapását. Ott van az a nagy fehér cápa, tessék, most uzsonnázott, és nem biztos, hogy lesz vacsora. És erre esik a hangsúly. Ölni kell.

Az elefántos történetek okossága is fájó. Az elefántcsorda elgyötörve keresi az ivóvizet a Kalahári-sivatagban. Az elefántok egyre fáradtabbak, de nem mernek pihenni, amíg oázisba nem érnek. A mátriárka folytonos továbbhaladásra ösztökéli a lemaradókat. A csorda végül hosszú vándorlás után vizet talál. Lenyűgöző víz alatti felvételek mutatják a lubickoló óriás testeket. A mindenséget szétfeszíti az öröm: víz, víz! Csakhogy ezen a vízen osztozni kell másokkal. Éhes ragadozókkal. Nappal az elefántoké a terep, de az éj leszálltával elérkezett az éhes oroszlánfalka órája. Elefántborjúra vadásznak.

Ám az erőviszonyok megváltoznak ilyenkor, mert a látásuk ilyenkor nem jobb, mint az emberé, pozíciójuk gyengül, és a felnőtt elefántok próbálják megvédelmezni a kicsinyeiket, izgatottan összeterelik őket. Az oroszlánfalka vezére hosszan üvölt, és a filmkészítők a képek hosszabb időtartamával és hangeffektusokkal gondoskodnak róla, hogy ebben az üvöltésben benne legyen az éhség elkeseredett dühe. Elefántborjú kell.

Félelmetes képsorok következnek. Az elefántok nyugtalanul védik a kicsiket. Az oroszláncsapatnak sikerül egy felnőtt példányt leválasztania a csordából, majd mind a harmincan rácsimpaszkodnak. Elkeseredett küzdelem kezdődik, az elefánt riadtan próbál kitörni a köréje fonódó gyűrűből. Egy-egy pillanatra mintha megnyílna az út előtte valamerre. Az oroszlánokat kíméletlenné teszi az éhségük.

Az elefántokkal kapcsolatos utolsó kép: egy magányos elefántborjú szedi szaporán a lábait a sivatagban. A mamája nyomait keresi. A kép kitágul. Egy teremtett melegvérű lény sincs háromnapi járóföldre. A csemete örömteli virgoncsággal iramodik előre abba az irányba, amerre a mamáját sejti. Sajnos rossz irányba halad.

És a medve. A jegesmedvecsalád története adja a film keretét, minthogy a jegesmedve annak a szimbóluma, amilyen ma a Föld állapota. A történet kezdetén csodálatos képeket látunk arról, amikor a jegesmedve nőstény és bocsa először bújnak ki a hó alatti odújukból és henteregnek, csúszkálnak. A medvepapa tőlük távol vadászik. De csak a saját éhségét próbálja csillapítani.

A medvepapa PR-ja elsőre elég kedvezőtlen. „Csak magával törődik” – ez az első mondat, amit róla hallunk. A film végén kiderül, hogy ami azt illeti, ezt jól is teszi. Csak az éhen pusztulás veszélye vezetheti ugyanis a jegesmedvét arra, hogy megtámadja az oroszlánfóka csapatot. A jegesmedve papa viszont most kénytelen vállalni ezt a kockázatot. Csak éhes. Annyira legyengült, hogy alig van ereje, mégis állhatatosan támad. Elvéti. Az oroszlánfókák a vízbe menekülnek, de nem tudják lerázni magányos támadójukat.

A jegesmedve papa – az önző, de a legkedvesebb mackópapa a világon – újrapróbálkozik. Megint elvéti. Legyengülve, éhesen és több sebből vérezve háromszor veselkedik neki, hogy egyes-egyedül megrohamozzon egy óriási és veszélyes fókacsapatot, és mindannyiszor kudarcot vall. Ekkor elérkezik az a pillanat, amikor feladja. Békésen lefekszik az oroszlánfóka csapat közvetlen közelében, s a boldog fürdőzők zsivajában éhen hal.

Éppen ebben fejeződik ki a film bölcsessége: mély együttérzés a kudarcot vallott gyilkosokkal.

A Föld azt a szeretetteljes megértést fejezi ki, amit a szúfi fogalom, az ittisāl is jelöl. Az ittisāl: kapcsolódás istenhez. Egyszerűbben: a létöröm. Ami abból fakad, ha vizet találunk. Ha visszatalálunk a védelmet jelentő csordához. Amikor először hunyorgunk a napfénybe.

Alastair Fothergill és Mark Linfield: A Föld (Earth), 2008

Eredeti előzetes: