Az elnök úr papája | Pál Sárközy: Egy teljes élet

Posted on 2011. november 25. péntek Szerző:

0


Írta: Kibédi Varga Sándor

Pál Sárközy: Egy teljes életEmlékiratot régen leginkább fejedelmek, államférfiak írtak, mint II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, továbbá művészek és életművészek, lásd Casanova. A műfaj ma is él és virul (Horn Gyula, Tony Blair stb.), sőt az extrém történések elszenvedői vagy tanúi, ilyen-olyan minőségű médiaszereplők és akaratos tollforgató nyugdíjasok is könyvbe gyömöszölik emlékeiket.

Jelen kötet szerzője, Nagy-Bócsai Sárközy Pál azonban kirí az összes többi közül. Ő azért számíthat a világ figyelmére, mert apa. Azért, mert az öt gyereke közül a második a Francia Köztársaság jelenlegi elnöke. Hallatlanul érdekes, hogy miként lett, lehetett egy kivándorló magyar kisnemes fiából a nagy Franciaország első embere. Egyenes választ sajnos nem kapunk. Mi több, a memoár írása idején 82 éves Sárközy Pál egyszer sem említi, ki is az ő Nicolas fia. Bár ez érthető, hiszen aki nem tudja, azt nyugodtan hanyagolni lehet.

A szerénység nagy erény, akkor is, ha a szerzőnek talán alapos oka van erre. Hogy miért? A kívülálló – vagyis a francia média egy része – úgy látja, ő a gyermekeit elhagyta, és a nevelésükkel sem törte össze magát. Kifogásaikat a magyar olvasó első kézből, magától a vádlottól ismerheti meg – a hozzáfűzött helyreigazítással együtt. „Sajnálom, hogy a családját elhagyó apa legendáját cáfolnom kell, de én sokkal inkább jelen voltam a családom számára, mint annak idején a saját apám a gyermekei számára.” Igen, ez lehetséges. Az édesapjáról írt fejezetben azt olvasom, hogy a kor (úri) hagyományainak megfelelően az apjuk vele és két bátyjával vajmi keveset foglalkozott, mivel ott volt az anyjuk, és ott voltak a nevelőnők. Főleg a családi étkezéskor találkoztak. Vannak egyéb magyarázatok is, mégis, beismerés- és restelkedésféle szag terjed az ilyen mondatok után: „Saját életutamat áttekintve nem mindig találtam magamat szimpatikusnak”.

Csapjak a minket érintő probléma kellős közepébe. Vajon mennyire magyar a nagy magyarnak mondott kisnemes unokája, a magyar emigráns fia, a francia elnök? Gyorsan ki kell jelenteni – a memoár alapján, persze –, hogy semennyire. A legkisebb mértékben sem. Ugyanis: „Dadue és én úgy véltük, hogy gyermekeinknek teljesen integrálódniuk kell az én új hazámba, ezért nem beszélek hozzájuk magyarul, és a lehető legkevesebbet mesélek hazámról.” És: „Közönyös voltam azon világgal, amely már nem volt az enyém gondjaival, bajaival és megszorításaival.” Annak, aki most sem nyelni, sem köpni nem tud, azt ajánlom, csak lassan a testtel és az ítélettel, mert az élet mégis az apát igazolta. Tegyük fel, hogy Sárközy Pál 1955-től, Nicolas születésétől 1960-ig, vagyis a feleség meg a két gyermek elköltözésig minden áldott nap, később pedig a hétvégi közös ebédek meg a közös nyaralásaik idején azzal traktálja a fiait, hogy a szörnyűséges franciák Trianonban kijátszották, eladták, megalázták, majdhogynem elpusztították a magyar nemzetet. Az efféle direkt marketing, azaz ócska duma biztosan nem erősítette volna a fiúkban a francia hazafiságot.

Pál Sárközy presents his book in Budapest

A memoár írója a magyar történelem sakktábláján ugrál. Szülei az 1930-as évek végén a gödöllői premontreiek kollégiumába íratják be. A második tanévben már Molière A fösvény című darabját próbálják, miközben alig gagyognak franciául. A nyári szüneteket Alattyán, Lali nagybácsinál tölti, aki megtanítja kártyázni, lovagolni, nyúlra vadászni, egy fiatalúr számára ezek az igazán fontos tudományok. A frontvonalak közeledtével Kőszegre menekül a család, onnan Ausztriába, ám a háború végén az apa kívánságára hazatérnek. Két év kiesés után kell folytatnia a tanulást a budai Árpád Gimnáziumban. Nem nagy boldogság. Váratlanul meghal a jogi végzettségű apa, a francia elnök úr nagyapja, aki korábban szolnoki városi tanácsnok, majd Budapesten papírgyári vezető. Igazi dzsentri – a szó nemesebb értelmében. A fia sem lesz más, hiába emigrál, de ez nyilván később derül ki. Rájuk nem az ötvenes meg hatvanas években használt dehonesztáló jelzők illenek, hanem a Mikszáth és Móricz művekben ábrázolt életszemlélet: görcsös ragaszkodás az úri életformához, a társadalmi ranghoz.

Húszévesen, 1948 novemberében szökik Párizsba. Az anyja küldi, mert az a veszély fenyegeti, hogy besorozzák, és a hosszú katonai szolgálatot a Szovjetunióban kell letöltenie. Ők legalábbis így tudják. Sikerül átjutni a határon, ámde egy bécsi kocsmában átverik: beszervezik a francia idegenlégióba. Mázlija van, megússza a szolgálatot. Wehrmacht-zubbonyban, piszkosan, éhesen érkezik Párizsba, ahol – reményei szerint – az anyja várja. Ám a nagy találkozás csak nyolc év múlva jön el. „Mezítlábasként érkeztem Franciaországba, de megőriztem származásom gőgjét.” Igen: ez a mondat is igazolja a dzsentri szemléletét. Szerencséje van, egyik nagynénije már Párizsban él, nála menedéket talál. Hazája lassanként a ködbe vész. Azonban 1956 végén fekete nyakkendőt köt, gyászol. Pedig idegenkedik a politikától, az 1968-as év is csak azért marad emlékezetes számára, mert matricába öltöztetett manökenekkel rendez reklám-bemutatót, és az eseménytől sikert remél. A balos-liberális diákmozgalmak nem érintik meg, inkább viszolyog tőlük.

A könyv igazi gerincét mégsem a történelem, hanem Erósz adja. Első szerelme talán az egyik nevelőnője volt, aki sok mindent megengedett neki. Tizenöt éves korában ismeri meg a Gabyt, aki felfedi előtte a nagy titkot. Egy alkalommal színházba megy, és az ifjú művésznő játéka (vagy másvalami) annyira meghatja, hogy az előadás után meglátogatja az öltözőben, és ott nem vall kudarcot. Önbizalma határtalan. Amikor a szovjet hadsereg Budapest közelébe ér, a Sárközy-család Ausztriába menekül, egy faluban bérelnek házat. A fiú nem aggódik a holnapért, őt egy kétgyermekes özvegy izgatja. Erika huszonnyolc éves (vagyis tizenegy évvel idősebb nála), de nincs gond, a vonzalom kölcsönös. Amikor véget ér a háború, a nő elhatározza, hogy visszatér a több mint ezer kilométerre lévő szülőföldjére. Vele tart a magyar gavallér.

Átutaznak a romhalmazzá vált országon: a romantikus szerelmi történet egy minden romantikát nélkülöző környezetben zajlik – a hallatlanul érdekes történetből filmet lehetne forgatni. Amikor Erika hírt kap az anyjától, rögtön elzavarja ifjú lovagját. Az újabb szerelem már Párizsban, az első munkahelyén keríti hatalmába. Catherine egy magyarországi származású filmpolírozó vállalkozó titkárnője, és lassacskán a fiatalember barátnője lesz. Utána Solange, a harmincéves grófnő következik, akit Pál az édesanyja, a Muttika orosz barátnőjénél ismer meg. Aztán jön Dadue, az első feleség, majd még három feleség. Házas emberként is akadnak kalandjai, amelyeket szeretne gyorsan elfelejteni.

Miért ilyen nyughatatlan? Egyszerű: kedvelik a nők, és nem tud nekik ellenállni. „Régen, ha a tükörben megnéztem magam, az erőt adott”, vallja be. Azt is figyelembe kell venni, hogy a párizsiak segítettek rajta, de a hála – sokan tudják – börtönné válhat, ahonnan az ember persze szabadulni akar. És ott van az emigráns lélek. Talán nem tévedek, ha azt mondom, a disszidens, azaz a menekült nem arra vágyik, hogy megállapodott átlagember váljék belőle.

A két Sárközy

A két Sárközy

Sok csodával találkozunk az Egy teljes életben. Csoda, ahogy a kamasz Sárközy feltalálja magát a legyőzött Németországban bumlizgatva, csoda, hogy az idegenlégióval kötött ötéves szerződése nem töri derékba a karrierjét: az utolsó pillanatban egy magyar orvos szívbetegnek nyilvánítja. Csoda, hogy feleségül veheti a jó házból származó, jogi egyetemre járó szép Dadue-t. A lány anyja, Adéle Mallah középosztálybeli katolikus úri nő, apja, Benedict Mallah urológus, egyébként Szalonikiből emigrált zsidó, aki áttért a katolikus vallásra. Neki, a fiatal magyar fiúnak viszont semmije sincs – az önérzeten kívül. Apósának arról tud beszélni, hogy milyen nagyszerű reményei és milyen merész vágyai vannak. Mégis elfogadják. Csoda az is, hogy miután elválik az első három gyerekének anyjától, az apósa, Benedict továbbra is pátyolgatja, segíti – olyan, mintha az apja lenne. Csoda a reklámipari karrierjének indulása, majd évekkel később az összeomlás előtt álló saját cég megmentése egy lottónyeremény révén. Az emlékirat szerzője gyakran emlegeti üzleti sikereit, de számomra valahogy megfoghatatlan a szépségipari meg marketing munkássága. És a legnagyobb csoda: Nicolas fia politikai karrierjét. Mintha egy modernizált János vitézt látnánk az európai uniós színpadon, és a mesedarabban végre francia király lesz a kalandozó huszárból – jó, csak köztársasági elnök, és jó, nem belőle, hanem a fiából.

Visszakanyarodva a kackiás magyarságra: a kötet elején álló mottó is karcolhatja robusztus önérzetünket. „Mi a magyarság? Egy vicc, amelyik a katasztrófákon táncol.” Az előbbi idézet után két név áll: Horst Krüger – Déry Tibor. A 38. oldalon megemlíti a szerző, hogy születésének idején – 1928-ban – létezett egy módszer a nem kívánt gyermek eltüntetésére: „egy lyukat szúrtak a magzat agyába a szülés alatt”. Hűha! A franciák biztosan elhiszik, ez nálunk bevett szokás volt a 20. század elején. A 217. oldalon pedig figyelmezteti az utódokat: „Angyalkáim, gyökereitek fele a pusztában ered.” Hm. A pusztán kívül azért még található ez-az Magyarországon.

Sok jó fotó került a könyvbe, ezek többsége beszélő fénykép, és átlendíthetik az olvasót a nyelvi gikszerek miatti bosszankodáson. Mindent egybevéve hasznos munkát végzett a társszerző, Frédérique Drouin, a fordító, Nikicser László és a kiadói szerkesztő, hiszen a tartalom a lényeg és az unikum.

Adatok: A könyv fülszövege

Pál Sárközy: Egy teljes élet

Kossuth Kiadó, 2011