Őrült asszony vagy ártatlan áldozat? | Farkas Péter: Johanna

Írta: Zemen Annamária

Történelmi enigma, megfejthetetlen rejtély. A középkor egyik női alakjának megdöbbentő sorsa ihlette Farkas Péter kisregényét. Johanna, Kasztília királynője Őrült Johanna néven vált közismertté. Fiatalon ment feleségül Fülöphöz, aki korán halt meg, nagy valószínűség szerint méregtől. Férje halála után Johanna teljesen kifordult önmagából, és sokak szerint elveszítette az eszét.

Nem engedte eltemettetni férjét, hétszáznyolcvanhat napon keresztül bolyongott a holttestet rejlő koporsóval, s eközben szülte meg hatodik gyermekét, Katalint. Johannát végül saját gyermekei záratták egy ablak nélküli toronyba, ahol negyvenhat évig raboskodott embertelen körülmények között.

Ez a kerettörténet, ezt járja körül az író hiteles történelmi forrásokra hivatkozva. Mégse várjunk tőle klasszikus értelemben vett történelmi regényt. A középkor nyomasztó, kegyetlen, embertelen, barbár, számító és a cél érdekében mindenre hajlandó embereket, uralkodókat termelt ki magából. Amennyiben sikerül az ennek valóságát leíró sorok között olvasnunk, kikristályosodhat bennünk a könyv üzenete, amely a látszólagos kételyt bizonyossággá alakítja: „A következőkben elbeszéltek főszereplője tehát akkor Johanna is lehetne.”

Lehetne Johanna is vagy bárki más. Nő, aki egy zsarnok, kérlelhetetlen világba született bele, és intelligenciája, tartása, elvei ellenére – vagy talán éppen ezek miatt –, mély depresszióba zuhan, pontosabban fogalmazva: őrületbe kergetik. Johanna emancipált, a férjébe őrülten szerelmes nő. Ám az államérdek, a középkor erkölcsi és társadalmi szabályai ellehetetlenítik az életét. Így válik a testiség prédájává, a szenvedély áldozatává, amely miatt teste börtönben sínylődik majd, elméjét pedig a téboly kerülgeti.

Farkas Péter naturalisztikus leírásai éles késként vágnak belénk. Szinte átadjuk magunkat a fizikai fájdalomnak, amelyet Johanna érezhetett annak idején. A könyv olvasása közben csak arra tudunk gondolni, hogy legyen már vége, jöjjön a megváltó halál. A szöveg minden sora pattanásig feszül. Pontosan leképezi Johanna őrülettel határos, dúlt lelki állapotát.

A regény stílusa mindvégig komor. Ólomsúlyú gondolatok, az élet fullasztó képei követik egymást. A mondatok cizelláltak, a fertőben is megőrzik eleganciájukat. A részleteket boncolgató, szinte visszataszító leírások megdöbbentenek, nyoma sincs bennük szégyenkezésnek, szemérmességnek. A szöveg egészét átjárja az orgazmus, szülés, születés, halál motívuma, bennük folyton kering a föld, a vér, az ürülék, az ondó, a magzatvíz folyós szubsztanciája. A lecsupaszított, emberi méltóságától megfosztott nő testiségét használja föl eszközül az író arra, hogy a lélek harcát bemutassa. Az önmagára nem találó, kirekesztett, őrületbe hajszolt lélek küzdelmét, amely még a halálhoz közel is a testiséghez való ragaszkodásban keresi a megoldást. „Mert bármily nyomorult volt is a testében a hús, mégis csak benne érezhette a kínt és a kéjt, benne áradhatott meg a szenvedés és a gyönyör dagálya, az tudott álmodni és emlékezni a sárra, a nedűre, a mámorra és a bukásra. Felsikoltott, mert a megtagadott testet és a megtagadott vért akarta.”

Farkas Péter megdöbbentő eleganciával fogalmazza meg a borzalmakat. Története sodró erejű, szinte hipnotizál. Lebilincsel. Elgondolkodtat. Felejthetetlen.

Az abszurdnak tűnő, két évnél hosszabb vándorlás szimbolikus jelentésű: Johanna egy nyolcvan kilométer átmérőjű körön keringett, végül ott kötött ki, ahonnan elindult. A bolyongásnak tehát nem az eltávolodás a lényege, hanem az önkeresés, a válaszok megtalálása a miértekre. „Talán azt remélte, hogy a külső menetelés feltörheti a belső labirintus zárt gyűrűit, és a megnyílt úton keresztül visszasétálhat az életbe, amelyet sohasem élt.” Nem mellékes az sem, hogy a férj bebalzsamozott testének társaságában történő utazgatás alatt végre azt érezhette, hogy Fülöp végre csak az övé, soha más nő el nem veheti tőle.

Johanna sorsa az ürességről, a tartalmatlanságról tanúskodik. Ebbe az életformába kényszerítik bele a hatalom megtartásával, a terjeszkedéssel, a pillanatnyi érdekek diktálta cselszövésekkel foglalatoskodó uralkodó család tagjai.

Johanna predesztinált sorsa ellen lázad. Hiába. Másságáért a földi életben átélt pokoli szenvedéssel, majd a megváltó halállal fizet. Áldozatul esik az őt körülvevő férfiak akaratának: apja, Ferdinánd, férje, Szép Fülöp, fia, Habsburg Károly egyszerűen lesöpörték a színről, hogy létrehozzák a történelem legnagyobb birodalmát. A királyné a cinikus államérdek – „a cél szentesíti az eszközt” – martalékává válik.

Sok történész óvakodik attól, hogy a középkort a „sötét” jelzővel lássa el, és rávilágít a kor pozitívumaira is. Ám e könyv elolvasása után bizonyosan nő azon vélemények aránya, melyek szerint nem volt ez más, mint felfoghatatlan és embertelen cselekedetek kora (zsákba varrás, befalazás, a kordén szállított, állva leláncolt foglyok, az inkvizíció kínvallatása), bűzös, gőzölgő mocsár, amelybe az emberek egyre mélyebbre süllyedtek. Lehúzta őket a kor mentalitása, az emberi tudatlanság, amelyet Farkas Péter szimbolikusan is érthető mondata jellemez: „…az emberek még mindig kissé meggörnyedve vonszolták testüket, mintha állandóan súlyos homokzsákkal lettek volna megpakolva.”

Ne csodálkozzunk tehát, ha nyomasztó jelentésű szavak – önkény, árulás, sorvadás, bűn, süvöltő hang, kétségbeesés, pusztulás rothadás, sötétség, kísértetmenet – csavarják csápjaikat nyakunk köré, és húznak le minket is ebbe a mocsárba.

Innen tekint ránk Johanna – mint a könyv borítóján, egy keskeny résen át, s már első pillantásra a kétely, a misztikum, ugyanakkor a döbbenet és a beletörődés érzését keltve –, és könyörög, hogy segítsük meg lelki üdvének elérésében. Hogy végre örök megnyugvásban lehessen része.

Szánjunk időt története elolvasására. Talán segíthetünk ezzel Johannán, s beláthatjuk: nem is annyira ő volt őrült, mint maga a kor, amelybe beleszületett.

Adatok: A könyv fülszövege

Farkas Péter: Johanna

Magvető Kiadó, 2011