Biciklijét a bekötőút szélére fektette. Csak az üres zsákot vitte magával.
Már a kukoricás kellős közepén járt, amikor eszébe ötlött, rossz helyen hagyta a járgányt. Ha valaki arra vetődik, rátalál, s elindul megkeresni a tulajdonosát.
„Árulkodó jel” – ismételte meg többször is. Az izgalomtól hanyatt-homlok szaladt ki az útra.
Erőlködve vonszolta kerékpárját a negyedik és ötödik kukoricasor közé. Megvizsgálta, vajon elég mélyen van-e. Kikúszott, visszatekintett.
Megnyugodva vette tudomásul, hogy nem látható.
Hirtelen észbe kapott, zsákját kereste. Hevületében megfeledkezett róla.
„Istenem, elhagytam” – sóhajtotta, s hátát elöntötte a forróság.
Arrafelé vette az irányt, amerre sejtése szerint a jutazsák maradt.
„Csak én lehetek ennyire szerencsétlen” – dünnyögte, de összeszorított foga között érthetetlenek maradtak a szavak.
Felhő takarta el a tűző napot. Ingujjával törölte le homlokáról az izzadságcseppeket.
„Csak megtalálnám!” – fohászkodott.
Több vargabetűt is leírt.
Jobbra, majd balra fordult, s egyszer csak előtte volt. A zsák ott guggolt az egyik kukoricatő alatt.
Megkönnyebbülten nyúlt érte.
Magába feledkezve szedte a kukoricacsöveket. Amerre ment, zörögtek a levelek, hajladoztak a szárak.
Ha valaki arra jár, biztosan észreveszi, hogy tolvaj van a kukoricásban.
De nem, ő nem figyelt fel erre, csak nagy későn, amikor már félig volt a zsák, s alig tudta felemelni.
A délutáni piac már javában állt, amikor a bicikli vázára húzott zsákkal megjelent. Arca kivörösödött, inge átizzadt a hátán.
Tekintetét ide-oda járatta, helyet keresett, ahol portékáját kiállíthatja. Amikor a pultok mellett elhaladt, látta, két helyen is árulnak főzni való kukoricát. Az egyik előtt meg is állt, s megkérdezte, mennyiért adják.
Végül úgy döntött, hogy a földre rakja a csöveket. Összesen ötvennyolcat számolt meg. Azt gyorsan beszorozta kettővel, s elégedetten húzta ki magát.
„Ha ezt mind eladom, kis vagyonra teszek szert” – gondolta, és elkezdett kiabálni.
– Kukoricát vegyenek! Zsenge, főzni való kukoricát vegyenek! Olcsón adom. Ilyet még nem ettek! – ismételgette.
A vásárlók felfigyeltek a tíz év körüli gyerekre. Mulatságosnak találták, ahogy ott áll, maga előtt a kis hegynyi, csuhányba öltözött törökbúzával.
– Aztán honnan loptad ezt a jó főznivalót? – ripakodott rá egy középkorú férfi.
Mire a mellette álló leintette. – Nem látja, hogy gyerek?!
– Gyerek, gyerek, de ha már ilyen fiatalon rászokik a lopásra, miféle ember lesz belőle?
– Erre tanítanak otthon, fiam? – mordult rá a másik.
Egész kis tömeg gyűlt köréje.
Arca lángolt, könnyei is megeredtek.
Alacsony termetű, kövérke asszony vágott magának utat az emberek között.
– Ne bántsátok az unokámat! – kacsintott a gyermekre, s kezét a csípőjére tette. Úgy állt ott, mint egy őrmester.
Védőbástya, amelyet az ellenség nem tud bevenni.
A körbeállók lassan szétszéledtek. Egyikük-másikuk vásárolt is a portékából. Fél óra múlva már egyetlen cső kukorica sem maradt.
Az asszony mindvégig ott állt mellette, s amikor a gyerek szedelőzködni készült, hozzálépett, tenyerébe vette arcát, s mélyen a szemébe nézett.
– Aztán soha többet ilyet ne tegyél, megértetted?! Mert pokolra száll a lelked, s ott ég el – sziszegte.
Elindult a sorok között.
Vissza se nézett.
Bővebben a könyvről: Ami a lelket nyomja
Böszörményi Zoltán: Halálos bűn
Ulpius-ház Kiadó, 2010










Posted on 2011.11.11. Szerző: olvassbele.com
0